Csuka barátom is ott sürgött-forgott körülöttem, úgy összemelegedtünk itt az idegen földön, mintha testvérek lettünk volna. Ő is kijött, hogy elbúcsúzzon tőlem, akkor nem gondoltuk, hogy honi földön még fogunk találkozni, mégpedig Somogyország földjén, s annak a székhelyén, Kaposváron. Itt volt Kalmár Ernő alhadnagy is, aki sokáig volt szobaparancsnokom, ővele is találkoztam Kaposváron. Verőfényes nyári meleg nap volt, s legalább az utazásunkra jó idő volt. A nap sugarai így búcsúztattak bennünket Ingolstadttól, a kórháztól, a szomszédságban lévő öreg templomtól Fájó szívvel, de az Isten rendelésébe való megnyugvással elbúcsúztunk egymástól, s azzal, hogy fogunk-e még az életben találkozni idehaza Magyarországon. Sok jót, egészséget, mielőbbi szerencsés hazatérést kívántunk egymásnak. A búcsúzó ember nemcsak a barátaitól búcsúzik, hanem mindentől, ami körülötte van, amit megszokott, amihez valami emlék fűzi, legyen az kedves vagy fájdalmas. Én is végigsimogattam szemeimmel a kórház nagy épületének öreg, ódon falait, a térség fáit, amely alatt szórakoztatásunkra sokszor megszólalt a magyar zene, édes-bús dallama mellett a kórház műkedvelő gárdájának szép érzésből fakadó játéka és éneke. A katonakürt lefekvést jelző takarodója. A kórház keskeny filmű mozivetítő gépe is néhányszor a nyári est méla csendjében szintén szórakoztatott bennünket. Itt markolt bele a szívembe, s könnyeket csalt a szemembe „Nyílik már a szarkaláb, odahaza régen” kezdetű régi magyar nótának örökszép szövege és dallama. Itt, s azóta is elgondolom, hogy sokszor mennyire igaza van a nótának. Úgy látszik, hogy aki ezt írta, az is távol lehetett az otthonától, de szíve, lelke mindig hazavágyott, akárcsak nekünk, akik idegenben voltunk. Ez a nóta azóta a legkedvesebb nótáim közé tartozik. Idehaza is sokszor dúdolgatom, ilyenkor önkéntelenül is Ingolstadtra gondolok, ahol először hallottam énekelni. Itt, a fák alatt szoktunk beszélgetni, kártyázni vagy nagy kártyacsatákat verni. Sokszor itt töltöttem a napközöket, sokszor szállt haza innét a gondolatom Somogyország kis falujába, Tótszentgyörgyre, s abba a házba, ahonnét elindultam 1944. augusztus 29-én. Nagyon messze kerültem attól a kedves kis hajléktól, szeretteimtől, kb. 1000 km távolság választ el bennünket egymástól. S még nincs semmi remény arra nézve, hogy hamarosan hazakerülünk, még nem kezdődtek meg a hazaszállítások.

1945 év VII hó 38 nap
1945 év    II hó 10 nap
   -             5 hó 28 nap

A túloldali számítás azt jelenti, hogy 5 hónap és 28 napot, vagyis kereken 6 hónapot töltöttem Ingolstadtban, ebben a régi történelmi nevezetességű bajorországi városban, s annak két épületében, a gimnáziumban és a Flandern kaszárnyában. Két nagy épület, nem felejtlek el soha benneteket.

     Szomorú, kálváriás magyar sorsomnak Balatonkenese, Veszprém, Sopron után a negyedik állomása. Az amputálásom óta 7 hónap telt el, s a lábam még mindig nem gyógyult be, még mindig kötés alatt van.

     Isten hozzád örökre, gimnázium épületes, tehozzád fűz németországi tartózkodásom legnehezebb része. Hiszen amikor február 10-én idehoztak, még járni se tudtam, hordágyon cipeltek a kötözőbe, a pincébe, az udvarra napozni, amíg el nem tudtam kezdeni a járást. Sok álmatlan éjszaka van a hátam mögött. Hosszú ideig gyötört a sebláz is. Még visszagondolni is nehéz ezekre az időkre, hát még keresztülélni. Még egyszer én se tudnám ezt keresztülélni, mert a szervezetem sokat vesztett az ellenálló képességéből. Velem együtt sok szenvedő magyar bajtársam nyögött fel itt a kórházi ágyon fájdalmában a hosszú éjszakákban, nem akart nappal, világos lenni. Néhányszor megkérdeztük a nővértől, hogy hány óra van, mikor lesz már reggel. Mikor a sebláz megszűnt, s a fájdalmaim enyhültek, azután már sokkal nyugodtabban tudtam aludni.

     Isten hozzád örökre, gimnáziumnak a pincéje. Sok légiriadót átéltem benned, hordágyon fekve és padon ülve, amikor már fentjáró voltam. Hosszú percek, órák voltak, mert nem voltunk ott se biztonságban. Ha az épületre hullott volna bomba, minket is odatemetett volna, egy nagy tömegsír lett volna a gimnázium pincéje. Az Isten itt is megsegített bennünket, pedig a kórház épületétől 50-60 méternyire zuhogtak a bombák, úgyhogy a légnyomástól az egész épület recsegett-ropogott. Halálsápadtan kucorogtunk, s azt vártuk, hogy mikor vágódik egy bomba közibénk. Milyen gyenge, remegő falevél az ember a veszély között, és milyen hősködő, hangos, amikor biztonságban van. Sokszor elgondolkodom ezen. Aki a frontot megjárta, s bombázásokat épen megúszott, az tudja, hogy a bátorságukkal kérkedő, hősködő, nagyszájú emberek a legfélénkebbek. Az élet és a halál mezsgyéjén álló ember önkéntelenül is Istenhez fordul, de a jólét napjaiban újra csak elfelejtkezik róla. Itt a pincében éltük át a város elestét is, ezzel a pincei élet véget is ért. Ezután már hamarosan be is fejeződött a háború, visszatért a nyugodt, békés élet a kórház falai közé is. A polgári lakosság is fellélegzett, felszabadult érzésekkel mentek a templomba, a pincei élet idegtépő órái befejeződtek az ő számukra is. A veszély óráiban mindenkinek az arcán rémület tükröződik. Amikor a veszély elmúlik, a rémület redői kisimulnak az emberi arcokon, s újra nyugodtság tükröződik le róla.

     Isten hozzád örökre, gimnázium épületének szép, gondozott parkja, öreg, árnyékos fái. Különösen szeretettel gondolok rátok, öreg, lombos vadgesztenyefák. Sokszor sétáltam, napoztam a nyugágyon, hordágyon, pokrócon, amikor már jó meleg volt az idő. S arra gondoltam, hogy odahaza is tavasz van, kicsalta a fák rügyeit a tavaszi napsugár, akárcsak itt a messze idegen földön. Kicsalogatja az embereket a meleg napsugár a szabadba. Ha jó idő volt, a napnak a legnagyobb részét a szabadban töltöttük mindnyájan, csak itt éreztük jól magunkat. Elszórakoztunk. Nagy kártyázások folytak itt is. Nagy kör képződött a kártyázók körül. Itt már hazárdjátékok folytak, ferbli, huszonegy felváltva. Szórakoztató játékot is folytattak, ultiztak is, de itt nem csoportosultak úgy a fiúk, mert ez nem volt olyan érdekfeszítő játék, mint az előbbiek. Ultizni én is szoktam, de csak kicsiny alapon. Hazárdjátékot nemigen játszottam, néha huszonegyeztem, de csak kicsiny alapon játszottam ezt a játékot is.

     Amikor már le tudtam járni az udvarra a saját erőmből, akkor már az egészségi állapotom javulóban volt. Az étvágyam is megjött, s fokozatosan kezdtem javulni, mikor még hordágyon szállítottak, egyszer megmérettem magamat a kötözőben, 55 kg voltam. Mikor már mankóval jártam, akkor is sokszor mértem magam. A testsúlyom lassan elérte a 65 kg-ot. Ezzel a testsúllyal kerültem Németországból Isten segítségével haza. Néha megszólalt a tangóharmonika hangja a kórház udvarán, majd estefelé a hegedű, bőgő és dob. Úgyhogy a zenekar szórakoztatott bennünket. Előzőleg már megemlékeztem róla, hogy a szomszédágból eljöttek a német nők táncolni a kórház udvarára. A valcer, keringő, fox után a magyar csárdást is húzták a fiúk. Ezt a táncot a németek nem tudták, de a fiúk megtanították erre a régi magyar táncra őket. Az idegenben töltött napoknak voltak vidám órái is. Ezek a vidám esték azt a célt szolgálták, hogy felvidámítsák az embert, hogy kicsit felejtse az idegenben töltött napok szomorú egyhangúságát, a honvágy gyötrelmét, mert ez mindenkinél jelentkezett kisebb-nagyobb mértékben.

     A kezelő orvosok: Pintér főhadnagy osztályvezető főorvos, Zamadits szakaszvezető volt a helyettese, Terch orvosjelölt is segédkezett nekik a betegek gyógyításában. Lelkiismeretesen végezték áldásos működésüket a betegek körében. Ha tudtak, segítettek, enyhítették a betegek fájdalmait, minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználtak ennek az érdekében. Nehéz volt ez a munka a számukra, mert sok hiány volt, hiszen menekült magyar kórház voltunk. Nem kaptunk olyan támogatást a németek részéről, mint az ő kórházaik. Az elhelyezésünk elég jó volt, azonban a kötszer-, gyógyszer-, élelemellátásnál sokszor voltak döccenők. Még az a szerencse, hogy a kórház elég szép készlettel ment ki Kecskemétről. De nagyon takarékoskodni kellett mindennel, a beteg sok volt. Az amerikai megszállás után az ellátás zavartalanabb, jobb lett, mint amíg a németek látták el a kórházat a fenti szükséges anyagokkal. A magyar kórházon kívül volt itt német hadikórház is, de ez is középületekben lett elhelyezve, akárcsak a magyar hadikórház. Az orvos munkája is nehezebb, ha a gyógyításhoz szükséges gyógyszerek nem állnak rendelkezésre. Mind a három kezelő orvos tudásának a legjavát nyújtotta, hogy mentűl több magyar életet tudjanak megmenteni. Áldja meg őket az Isten, odaadó, önzetlen munkájukért, amelyet a betegek körében végeztek.

     Isten hozzád örökre, jobb napokat látott Flandern kaszárnya ódon, erős falai. Ide már mégis más emlékek fűznek, mint a gimnáziumhoz, mert amikor már idekerültem, akkor már fentjáró voltam. Az öreg, erős, bolthajtásos falak a régi építészetről beszélnek az utókornak, évszázados épület, de még az idő vasfoga sem igen hagyott nyomot rajta. Vöröskeresztes zászlót lobogtat a szél a tetején és a falán. Bizonyságául annak, hogy kórház költözött be az öreg falak közé. A kórház parancsnokság is itt volt, ez volt a főkórház épülete. A két osztálya: az egyik a Duna-parton volt egy gimnázium épülete, a másik a könnyű sebészeti osztály szintén egy gimnázium épületében. Végül a kórházat összevonták, a két osztálya is beköltözött a főkórház épületébe, a Flandern kaszárnyába; ez az összevonás akkor következett be, amikor a gyógyult betegeket időközönként elbocsájtották a kórháztól, a létszám megfogyatkozott, a betegek már egy helyen is elfértek. Amikor idekerültem, akkor már nem voltam úgy ráutalva a bajtársak segítségére, támogatására, mint amikor még a gimnázium épületében voltam. A beteg ember milyen gyenge, erőtlen, nyűgös, akárcsak egy nyűgös beteg gyermek. nem tud magán segíteni, de más segítsége se tetszik neki, mindenben hibát lát, mindent kifogásol, bizony az ápoló személyzetnek elég sok baja van a betegekkel. Nagy szeretet, türelem kell a betegek gondozásához. Ezt a gondoskodó, szinte anyai szeretetet csak a kedves nővérek ápolásánál tapasztaltam. A vöröskeresztes nővérek nem voltak olyan gondosak, kedvesek. Egy jó szó is nagyon sokat ér a betegnek, érdeklődni a hogyléte felől, mosolyt fakasztani a szenvedő arcon, nagyon megkönnyíti a beteg sorsát, mert látja, hogy nem hagyták magára, törődnek vele. A Flandern kaszárnya épülete egy nagy, komor, öreg épület, szemre nem szép. A gimnázium épülete szemre sokkal tetszetősebb, világosabb, nagyobbak az ablakai, a mai modernebb építészet alkotása, de sokkal gyengébb épület, mint a Flandern. Úgy néz ki a Flandern a gimnázium mellett, mint egy börtön. A Flandernnek sokkal nagyobb az udvara, mint a gimnáziumnak. Az udvar tele volt napozó, sétáló, kártyázó, kuglizó betegekkel. Én is sokat tartózkodtam napközben az udvaron, még az idő is gyorsabban ment így, mint a szobában. Ezek az udvari séták, napozások mind arra voltak jók, hogy elterelődjék az ember gondolata, ne eméssze a honvágy, ne képzelődjék. Öt év távlatából is sokat gondolok a Flandern kaszárnyai életre.

     Isten hozzád örökre, Ingolstadt városának ágyúgyára, amely fogolytábornak lett berendezve. Nagy, magas drótkerítés vette körül. Sok magyar és német katona számára adott átmeneti otthont. Nagy szerelőműhelyei nem gondolták, hogy valamikor még magyar és német katonák lesznek benne elszállásolva, s fogolytábornak lesz berendezve. Hitler uralomra jutása után sok ágyút készíthettek itten. Fogolytábor – ugye milyen rosszul hangzik ez a szó a szabadsághoz szokott ember fülének? Rosszul hangzik; hát még milyen rossz érzés itt a drótkerítés mögött élni! Igaz, hogy itt nem volt rossz sorsa a foglyoknak. Az élelmezésük nem volt rosszabb, mint a kórháznál. Külön voltak elhelyezve a magyarok a németektől. A két, nyelvben, szokásban és fajban különböző nép fiai nem nagy szeretettel viseltettek egymás irányába. Még a futballmérkőzésen is külön-külön helyezkedtek el, az egyik oldalon voltak a magyarok, a másikon a németek. Innét a fogolytáborból is sok sóhaj szállt az Istenhez a foglyok ajakáról. Mindenkinek az volt a jelszava „haza”. Szökni nem lehet, de ha lehetne is, akkor se nagy értelme volna, mert idegen földön vagyunk, más nyelvet beszélő nép között, akik bizony nem rejtegették volna a magyarokat, inkább feljelentették volna az amerikai katonai rendőröknek. A hosszú út is nagy akadály volt, több zónán kellett volna átszökni. Így szegény fogolynak is bele kellett törődni abba, hogy majd csak megoldódik az ő sorsuk is, majd csak megkezdődnek egyszer a hazaszállítások, a fogolytáborokat feloszlatják, s mindenki hazatérhet övéihez. A fogolytáborban lévő ismerőseim utóbb kerültek haza, mint én, az ő hazaszállításuk később kezdődött meg. Nem tudom, hogy az ágyúgyárból mi lett, amikor a fogolytábort feloszlatták. Lehet, hogy megint gyártják már benne a halált okozó nagy, nehéz ágyúkat, vagy az is lehet, hogy átszerelték, s amit ott készítenek, békés célokat fognak szolgálni.

     Isten hozzád örökre, sok vihart, bánatot, dicsőséget látott 900 éves nagy, öreg templom. Ha az utolsó napban is, de megláthattalak, megcsodálhattalak belülről is. Te vagy a város szemefénye, büszkesége. Falaid a régmúlt időkről zengenek éneket. Búcsúzok tetőled is, idegen létemre csak azt kívánhatom, hogy állj sokáig, légy vigyázója a német nép életének.

     Isten hozzád, Ingolstadt város gondozott, 200 magyar hősi halottnak örök nyugodalmat adó árnyas, csendes temetője. Fájdalom nekünk, magyaroknak, hogy 200 fiatal magyar élet, akik életük legszebb idejében voltak, akikre szüksége volna a családjuknak, a magyar hazának, a halál mégis lezárta nótás, dalos ajkukat. Nem a hazai föld ad nektek örök nyugodalmat, hanem idegen, német földben fogtok elporladni, mártírjai a véget ért szörnyű nagy világháborúnak. Aki sírotokat látta, soha nem fogja azt elfelejteni, mindig fájdalommal, szeretettel gondol rátok, hiszen a legnagyobbat, az életeteket áldoztátok fel. Sírotok képe soha el nem mosódik előttem, magam előtt látom kereszteteket, sírotokat, gondolatban sokszor elszállok ide, s reá rakom irántatok érzett szeretetem hervadhatatlan babérkoszorúját. A hazáért haltatok meg mindnyájan. A haza elbukott a harcban, de a hősi halottak emléke élni fog örökké a magyar szívekben, a véráztatta magyar földön, amíg csak egy magyar szív dobog.

     Isten hozzád örökre, Ingolstadt régi történelmi nevezetességű városa, aki a magyar menekült kórházzal együtt bennünket, magyar sebesülteket is befogadtál falaid közé, s nékem is 6 hónapon keresztül otthon helyett átmeneti otthont adtál. Jobb napokat látott öreg falaid sok mindenről tudnának beszélni, láttad a német nép felemelkedését, dicsőségét, amikor magasan lengette a szél a német sasos horogkeresztes zászlót, amikor a német nép az egész világot bámulatba ejtette. Láttad a német népet alászállani, s elbukni, a sárba taposták a győzelmesen lengő német hadi lobogót. A hadiszerencse forgandó, a vesztesek szomorú sorsa jutott ki osztályrészül a falaid között élő népnek. Sok bomba csúfította képedet, amelyet az amerikai bombázók szórtak le falaid közé. Óriási károk keletkeztek itten. A szorgalmas munkáskezek ezeket a sebeket eltüntették. Ősi falaid között az amerikai zászlót lobogtatja a szél, a parancsnoksági épületen a negyvennyolc csillagos amerikai lobogó leng magasan. Amerikai autók száguldanak utcáidon, amerikai katonákat lehet mindenütt látni, amint jól szabott, finom ruhájukban, cigarettázva sétálgatnak az utcán, mintha nem is katonák volnának.

     Isten hozzád, menekült kecskeméti magyar hadikórház. Sok szenvedő magyar sebesült katona nyerte itt újra vissza az egészségét a gondos ápolás eredményeképpen, akik hazakerülve újra hasznos tagjai, fiai lettek nemzetünknek. Nem tudom, hogy a kórház parancsnoksága hazatért-e már, és a kórház felszerelése, vagy pedig még mindig kint van. Nagy értéket képvisel egy ilyen hadikórház felszerelése, mint amilyen ez is volt.

 Vissza a Tartalomjegyzékhez                    Előző oldal                    Következő oldal