De a kecskeméti 540-es hadikórházon kívül még sok magyar hadikórház is kimenekül Németországba. Csak most tudjuk meg ilyenkor, hogy a mi kis országunk milyen gazdag is volt. A híres magyar méneseket is kivitték. Mezőhegyes, Bábolna világhírű méneseinek a legnagyobb értéket képviselő törzsállományát a nyilasok kivitették, amerikai zónában vannak, de még mindig nem kaptuk vissza. Csordaszám hajtották a szarvasmarhát, vonatszám vitték a gabonát.
Ugyancsak kivitték a Magyar Szent Koronát is.
„A magyar államot a Szent Korona testesíti meg, amely magában egyesíti a nemzetet és a királyt.
A Szent Korona. Két részből áll. A felső két-két keresztbe alkalmazott pántból, összesen 4 pántból áll. Ezt küldte II. Szilveszter pápa 1001-ben Szent Istvánnak. Az alsó, ormózatos, nyílt hercegi korona, amelyet VII. Dukas Mihály bizánci császár küldött I. Gézának Nándorfehérvár 1072-i ostroma emlékére 1075-ben, mert emberségesen bánt az elvonuló görög őrséggel. A két részt valószínűleg Szent László alatt egybeolvasztották, s ennek a mai koronának a súlya 2056 gramm, nagyobb átmérője 0.216 mm, a kisebb 0,203 mm.
A felső korona hézagait bélés, a koppa (aranyszövet) tölti ki. A keresztpánt tetején Krisztus képe van, a 4 pánt szárain 2-2 apostol látható. A bizánci koronán elöl Krisztus, hátul Dukas mellképe látható. Dukas balján I. Géza e felírással: „pisztosz kralész Turkhiasz”, vagyis Turkia (a görögök a magyarokat turkoknak hívták) igazhitű királya. A korona két oldalán 4-4, hátul 1, összesen 9 aranylánc függ, 10-13 cm hosszúak, amelyek végén ékkövekből hármas levélkép van. A kereszt a koronán ferdén áll, mert csavarmenete ferde.
A koronázási jelvények. Ezek: Szent István palástja, a jogar, sceptrum, az országalma (pomura), a kard, az apostoli kereszt.
Elenyésztek: a saruk, a kesztyűk, az aranyozott lándzsa, az alba, a stóla, a vállkendő, az öv és a mellkapocs. Elenyészett az ország zászlója is.
A palást misemondó ruha, kazula volt, és 1031-ben ajándékozták a székesfehérvári templomnak. Valószínűleg Gizella királyné hímezte.
A jogar kb. 30 cm-es aranyozott ezüstlemez, a végén mintegy 7 cm átmérőjű ásványkristálygömbbel. A rózsalakú foglalat levelei közül aranyláncok függnek le, végükön kis golyókkal.
Az országalma aranyozott fémlemezgolyó, melybe kettős (sima, nem talpas) keresztet erősítettek. Oldalán Anjou-címer.
A kard későbbi (XVI. század), kétélű, tőrre emlékeztető, kb. 76 cm hosszú, egyszerű markolatú penge. Hüvelye vörös bársonnyal bevont.
Az apostoli kereszt. Árpádkori, művészi, aranyozott ezüst kettős kereszt, hossza 27 cm.
A koronázási jelvények ládája keresztpántokkal erősen vasalt. 1608-ben készült. Ebben őrzik Budán, a királyi palota páncélszobájában a koronázási jelvényeket. Ez a láda 4 kulcsra jár: kettő a 2 koronaőrnél, 1 a miniszterelnökségen, 1 az udvarnál szokott lenni.
A Szent Korona jelentősége. A Szent Korona ma is élő közjogi tény. Jelenti elsősorban az ország alkotmányát és függetlenségét. Övé minden birtok és hatalom, mindenkié tőle származik. Ezért a király hatalma is csak akkor kezdődik, amikor a szent koronával megkoronázzák. A szent korona testét (totum corpus Sacrac Regni Coronae) a király és a nemzet együtt teszik. Ez ad minden nemzettagnak politikai jogokat az ország sorsának intézésében. Ha egyik szerve a Szent Koronának átmenetileg hiányzik, pl. nincs király, a Szent Korona él tovább és a hiányzó szervet egy átmeneti szerv, kormányzó pótolja. A Szent Korona egy és oszthatatlan, összefoglalja az egész magyar területet, az egész magyar államot. Ezért szeretjük és tiszteljük mint nemzeti dicsőségünk misztériumát, megszemélyesítőjét!
A magyar Szent Korona 1001-től István király megkoronázása óta sok viszontagságon ment keresztül, akárcsak a nemzetünk.
Az ország egyéb javaival együtt a magyar Szent Koronát is kivitték, amikor az oroszok jöttek. De még mindez ideig nem adták vissza ez a szent ereklyét. Jelenleg Rómában, a Vatikánban van megőrzés alatt.
Ki tudja, hogy megint mikor adják vissza a nemzetünknek, hogy az országunk fővárosában, Budapest helyezhessél el újra. Ha ez a szent ereklye megszólalhatna, sok mindenről tudna beszélni, sok főt díszített, akik már rég elporladtak.
A budai királyi vár, ahol őrizték, még mindig romokban hever, de majd csak újra felépítik, s a Szent Korona mint a magyar államhatalom megszemélyesítője egyszer csak újra ide fog kerülni, hogy őrködjék a magyar nemzet felett.
Majd a németek után a bolgárok, partizánok, oroszok, és még mindig maradt. Igaz, hogy csak a kisgazdák, cselédek kezén maradt meg a jószágállomány. A nagy birtokok híres, nagy értéket képviselő jószágállományát elfújta a háború szele.
Menekült kecskeméti hadikórház, én is itt tértem a gyógyulás útjára, orvosaid és ápolóid gondos kezelése nyomán. Két nagy ünnepet, a húsvétot és a pünkösdöt töltöttem távol az otthonomtól idegen földön veled együtt a hontalanságban, „hírös város” menekült magyar kórháza. Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz. Tereád is áll ez a közmondás, hiába menekültél ki az országból, vitted, mentetted nagy értékeidet, aligha fog az még egyszer visszakerülni Kecskemétre, a „hírös város”-ba. De rajtad kívül áll ez a menekült társaidra is. A németek ügyes, számító emberek, ők tudták előre, hogy mit csinálnak, miért engedték országukba a kórházakat, ha kerül is ezekből a kórházakból valami kevés haza, de úgy, ahogyan kimentek vissza sohse térnek, mindenképpen sok lesz a vesztéség, nagy nemzeti vagyon megy a veszendőbe, a megsemmisülésbe, általa. Kecskeméti menekült magyar hadikórház, azt kívánom, térj haza újra Magyarországra értékeiddel együtt. Köszönöm, hogy ápolást kaptam tőled, s talán az életemet mentetted meg nékem, de rajtam kívül sok magyar bajtársam elmondhatja ezt velem. Az élők rád gondolnak, de ne feledkezz meg a temetőben lévő magyar halottakról se, ápoljad, gondozzad sírjaikat, ha pedig hazatérsz egyszer, akkor a sírok gondozását hagyd örökségképpen Ingolstadt városára, ő gondoztassa tovább a magyar hősi halottak sírhalmait, amíg csak állnak a keresztjeik.
Ilyenforma gondolatok járhattak a fejemben, amikor az egészségügyi bajtársak kis holmimmal együtt beraktak egy amerikai vöröskeresztes sebesültszállító autóba társaimmal együtt, érzékeny búcsút vettünk az ismerős bajtársaktól, az autók megindultak, fülsüketítő motorzaj keletkezett, még integettünk egymásnak, majd az autók kirobogtak velünk a kórház udvaráról, a város egyik részén hamarosan kiértünk a városból. Sok összebombázott házat láttunk, átmentünk a Duna-hídon, csak egy részét robbantották fel, fából kijavították hamarosan a város eleste után, úgyhogy újra használható állapotba helyezték. Méltóságteljesen hömpölygött az öreg Duna folyó, ő ment kelet felé, Magyarország felé, mi pedig egy ismeretlen kis bajor város felé. Amint kiértünk a városból, mezőségen keresztül vezetett az utunk. Az út kitűnő állapotban volt. Aszfaltos úton vezetett az amerikai gépkocsivezetőnk. Nagy gyorsasággal röpült velünk az autó a jó aszfaltozott úton. Egy összebombázott repülőtér mellett vezetett az utunk. A repülőgéproncsok azt jelezték, hogy az amerikai bombázók még a földön pusztították el őket. Vagy üzemanyaguk nem volt, vagy pedig már nem volt idejük felszállni. Mint mély sebek, nagy bombatölcsérek voltak láthatók az egész nagy repülőtéren. Műúton a 23 km nem nagy távolság. Hamarosan oda is értünk: Neuburg an der Donau, te kis bajor város vajon mit tartogatsz a számomra? Alakul-e olyan meghitt baráti kör mellettem, mint Ingolstadtban? Vajon mennyi időt kell töltenem a te falaid között? Berobogtunk a városba, majd a kórházcsoport udvarára. Itt kiraktak bennünket, s az autók mentek tovább. Idegenül néztünk körül a számunkra ismeretlen helyen. Néztük a nagy, modern, emeletes épületeket. Nagy gyűrű vett körül bennünket, álltunk is, ültünk is a kis holminkon, s vártuk, hogy mi is fog velünk történni. Ott jöttek-mentek, sürögtek-forogtak mellettünk, körülöttünk a bajtársak, akárcsak Ingolstadtban, csak azzal a különbséggel, hogy azok ismerősek voltak, ezek ismeretlenek, azok búcsúztak tőlünk, ezek pedig ismerőst, földit kerestek közöttünk. Nékem ekkor nem akadt földim. Azt már tudtuk Ingolstadtban is, hogy Neuburgban is van kórház, de azt nem, hogy nemcsak kórház, hanem kórházcsoport. Mi az orthoped kórházhoz lettünk irányítva, hogy a kórházzal kimenekült orthoped művégtagkészítő üzemében mi is művégtaggal leszünk ellátva. Ingolstadtban is készítettek egynéhányat, de nagyon lassan ment, mert hiány volt az eszközben, anyagban és szakember se volt. Nagy volt a meglepetésünk, amikor megtudtuk, hogy eredetileg 5 menekült magyar kórház talált itt otthonra:
az orthoped kórház
az I. helyőrségi kórház
a VII. helyőrségi kórház
a 266-os vöröskeresztes kórház
a besztercei kórház, de ez beolvadt a többi négy közé.
Ezek a nagy, modern épületek a besztercei kórház kivételével mind laktanyák voltak.
Végre elhelyeztek bennünket. Az orthoped kórház utókezelő osztályán az I. helyőrségi kórház szép, nagy 2 emeletes épületében. Olyan nagy épület volt, hogy két lépcsőháza volt, mindegyik végén egy. A földszinten nem volt elegendő hely mindnyájunk számára, így az emeletekre is jutott belőlünk. Én a második emeletre lettem helyezve jó néhány társammal együtt, ide hozták fel utánunk az egészségügyi bajtársak kis poggyászainkat. Az épület közepén lett a szobánk, vagyis a kórtermünk. Ez a szoba átjáró ház szerepét töltötte be, mert ezen jártak keresztül, ha az épület egyik végéről a másikra akartak menni. Nővért és egészségügyit is kaptunk. Kiszedtük a legszükségesebb holminkat, a kis szekrényre helyeztük, a hátizsákot az ágy mellé, vagy az ágy alá. Körülnéztünk a folyosón, megkerestük a mosdót és a WC-t. Mindkettő a lépcső mellett, a folyosó végén volt elhelyezve. Az én ágyam a keleti oldalon volt. A szobában két sor ágy volt egymással szemben. Közvetlen a járás mellett voltam, úgyhogy elég jó helyem volt. A szoba elég világos volt, nagy ablakai voltak. Ez a kórterem dupla volt, mert ugyanilyen volt a másik szoba is, a két szoba nem is volt ajtóval elválasztva egymástól, ebben a másik szobában is voltak bajtársak, ezek is Ingolstadtból jöttek. Elérkezett a vacsora ideje, majd vacsora után hamarosan megjött a lefekvés ideje. A nővérünktől, aki szintén református volt, érdeklődtem Győr Sándor merenyei ref. lelkész után, s megtudtam tőle, hogy még itt van Neuburgban, a nővér személyesen is ismerte, s nagyon megkértem, hogy menjen el hozzá, s mondja meg neki, hogy érkezett neki Ingolstadtból egy földije, a nővér meg is ígérte, hogy felkeresi, ezt az ígéretét be is váltotta.
Másnap, augusztus 9-én Neuburgban köszöntött ránk a nap. Ismeretlen hely, minden szokatlan, úgy jártunk a folyosókon, mint ismeretlenek, hiszen azok is voltunk, minden másként volt, nagyon igaz az a mondás, hogy ahány ház, annyi szokás. A felkelés után a folyosó végén lévő mosdóban megmosakodtunk, majd bevetettük az ágyunkat. Mikor ezzel végeztünk, osztották a napi kenyéradagot. A napi kenyéradag 40 dkg volt. A kenyér friss, jó ízű, de nem fehér, hanem barna rozskenyér volt. Fehér kenyeret csak Magyarországon láttam és ettem. Németországban búza helyett rozsot termesztenek, s így a kenyeret is rozslisztből sütik. Majd a reggelizés ideje következett. A reggeli kávéból és egy kis darabka vajból állott. Ingolstadtban vajat nem kaptunk a kávé mellé. A reggelizés után a szobát kiseperték, kitakarították, s megkezdődött a vizit, a betegek kötözése. Itt a betegek kötözése a helyszínen történt. A kötszeres asztal 4 kerékre volt felszerelve, s ezt tolták kórteremről kórteremre. A kötözés elég hosszú időt vett igénybe, mert alig volt olyan bajtárs, akinek teljesen gyógyult lett volna a sebje. Engem is bekötöztek, elég ügyesen csinálták, nagy gyakorlatuk volt már benne.
A kötözés nap-nap után így folyt le, a betegeket itt is általában 2 naponként kötözték, ha a kötés nagyon átázott, akkor naponként. A kötözést végzők jószívűek voltak, úgyhogy kaptam tőlük egy kis kötszerpótlást, s sokszor magam is kipótoltam, ha a kötés úgy kívánta, sőt még haza is hoztam egy kötszert, mullpólyát, és vattát és papírpólyát. Amikor a seb rohamosabban gyógyult, nagyon viszketett, ez volt a gyógyulás jele, mert minden gyógyuló seb nagyon viszket, sokszor még éjjel is kellett vakarnom.
A kötözés után, 10 óra tájban a másik szoba felől egy ősz hajú, szemüveges tábori lelkész főhadnagy jött, s kérdezte a fiúktól, hogy hol van az ő földije, aki üzent érte. A fiúk azt mondták neki, hogy a kérdezett, keresett bajtársuk a szomszéd szobában van. Bejött a mi szobánkba, s szemtől szembe álltam Győr Sándor merenyei, előbb tábori, de most jelenleg kórházi református lelkésszel. Nagy volt a meglepetése, hogy a keresett földije én vagyok, s itt idegenben ilyen állapotban lát viszont engemet. Mintha rokonok lettünk volna, megcsókoltuk egymást, leült az ágyam szélére, s elkezdtünk beszélgetni. Elmondtam neki kálváriás utamat Balatonakarattyától Neuburgig. Kérdezte, hogy hogyan tudtam meg, hogy ő Neuburgban van, s kórházi lelkészi szolgálatot teljesít. Elmondtam neki, hogy az ingolstadti fogolytáborban hallottam volt tisztiszolgájától, Jankovics Józseftől, amikor egy alkalommal kivittek az amerikaiak egy futballmérkőzésre, s ott találkoztam vele. Erre Győr Sándor nagytiszteletű úr elmondotta, hogy a háború alatt mint tábori lelkész a kaposvári ezreddel teljesített szolgálatot. Megjárta a harctereket, ő is ott volt a háború poklában, ahol gazdag aratása volt a halálnak, sok református fiút eltemetett, távol idegen földön. Jankovics József falujabelije volt, a tisztiszolgája ezen idő alatt. A háború befejeztével kórházi lelkészi szolgálatra osztották be, s így került Neuburgba, ebbe a kis bajor városkába, itt megtanult folyékonyan beszélni németül. Jankovics volt tisztiszolgája itt is vele volt, őt egészségügyi szolgálatra osztották be, úgy neki, mint Jankovicsnak, nagyon jó helye lett Neuburgban. Kipihenték a frontok fáradalmait. De mint minden idegennek, aki a német birodalomban tartózkodott, a háború befejezte után az volt a legfőbb vágya, hogy hamarosan hazatérjen kicsiny családjához, nem tudta nyughatatlan természete bevárni azt az időt, amikor megkezdődtek a hazaszállítások Németországból. Azt hitte, hogy így előbb hazakerül. Nem számított a hosszú úttal, s azzal sem, hogy idegen országban van, csak egy cél lebegett szemei előtt, hogy haza, nem baj akármilyen nagy áldozattal, fáradsággal is jár. Győr Sándor nagytiszteletű úr amerikai tiszt barátaitól megtudta, s őneki is megmondta, hogy nem lesz jó vége, ha idő előtt vág neki valaki a hosszú útnak; ha rendeződnek a zónák között a viszonyok, s a közlekedés javul, úgyis haza fognak Németországból minden idegent szállítani, csak legyen mindenki türelemmel.
Jankovics nem hallgatott az ő szavára, azt hitte, hogy volt parancsnoka be akarja csapni, amikor ő látta, hogy hiába minden okos szó, nem marasztalta többé. Konzervjeit megosztotta testvériesen vele, Jankovics néhány barátjával összebeszélt, s egy szép reggelre virradóra itthagyta a kórházat, itthagyta a biztos helyet, s nagyon bizonytalanra cserélte fel, kezébe vette a vándorbotot, s nekivágott a hosszú útnak, nem törődve a nehézségekkel, akadályokkal. Nem sokáig mehettek, mert az amerikai katonai rendőrök az ilyen idegen csellengő katonákat összefogdosták és a már felállított legközelebbi fogolytáborokba vitték. Csak nagyon kevés embernek sikerült így hazajutni. Az is előfordult, hogy a nyugati zónákon szerencsésen átjutottak, de a keletin elfogták őket, s vitték ki őket Oroszországba, ahonnan sokkal később kerültek haza, tengernyi szenvedés után.
Így került ő is meggondolatlansága és makacssága miatt az ingolstadti fogolytáborba. A kényelmes kórházi életet felcserélte a fogolytábori élettel. Ha ő is hallgatott volna volt gazdája szavára, akkor sokkal kedvezőbb viszonyok között várhatna a hazaérkezésre. Jó darabig beszélgettünk, a bajtársak is nagy érdeklődéssel hallgatták. Elmondta, hogy a kórháznál hol van a református lelkészi hivatal, keressem fel, megígérte, hogy hoz majd olvasnivalót, újságot, amelyet egy sokszorosító gép segítségével itt, a kórház falain belül a betegek számára készítettek, cikkek, versek voltak benne. Az újság …………………………..
névvel jelent meg, hetenként vagy kéthetenként, az újság szerkesztésében ő is részt vett. Amikor legközelebb eljött, akkor már hozott is belőle, egynéhányat haza is hoztam belőle. Mindig eljött hozzám, ha az útja arrafelé vezetett, s mindig érdeklődött hogylétem felől. Elmondta, hogy hárman vannak protestáns lelkészek, ketten reformátusok, egy evangélikus.
Amikor elment, nemsokára az ebéd ideje következett. Én sokszor elmentem a lelkészi hivatalba meglátogatni, lelkész társai is ismertek, ilyenkor elbeszélgettünk a hazai dolgokról, egymást néztük és sóhajtoztunk. Amikor elkezdtem foglalkozni az irodalommal, a versírással, neki is adtam emlékül a jobban sikerültekből. Kaptam tőle írótollat is. Kaptam tőle még egy harctéri fényképet, és egy imakönyvet is, úgyszintén írópapírt is. Ebéd után lementünk az udvarra, hogy a közvetlen környezetünkkel, a kórházcsoporttal megismerkedjünk.
Olyan volt ez a kórházcsoport, mint egy város, s olyan rendezett, a fegyelem dolgában pedig mint egy katonai alakulat. Mindenki egyenruhában volt, még a nővérek is.
Az Ingolstadtból jötteknek jelentkezni kellett az orthoped kórház művégtagüzemében lévő irodában, itt hivatalosan felvettek bennünket a menekült margitszigeti orthoped kórház állományába, s amíg ismét haza nem jöttem, addig mindig a kórház állományába tartoztam.
Az orthoped kórház parancsnoka: Hódy orvos ezredes volt. A sebész főorvosa: Urbányi orvos őrnagy, országos hírű orthoped sebész orvos, a helyettese Koncz orvos zászlós volt. Az orthoped kórház művégtag üzemében dolgoztak, ezek a munkások szakmunkások voltak, idehaza is a művégtaggyárban dolgoztak. Elég sok művégtagot készítettek a gyógyult bajtársak számára. De arra már nem került sor, hogy minden itt lévő amputáltat ellássanak művégtaggal, mert előbb hazakerültünk, mint erre sor került volna. Ezek a szakmunkások, akik itt voltak Neuburgban, jelenleg a Mátyás téri Állami Művégtaggyárban dolgoznak.
Először is vegyük a kórházaknak berendezett épületeket. Hitler, a „führer” idejében egy nagy katonai kiképző hely lehetett itten, erre vallanak a hatalmas, modern, emeletes épületek, a nagy fedett lovarda és a kenyérgyár, amely csak a katonaság számára sütött kenyeret és tésztát. A puskaállványoknak a nyomai is megvannak még a folyosókon. Ezek az épületek, s Neuburg városának falai között élő bajorok se gondolták volna, hogy valamikor még magyar menekült kórházak találnak itt átmeneti otthonra. Itt a falak között nem is olyan régen még német katonák kiképzése folyt, talán a német hadseregnek a magvát, az „SS”-eket képezték itt ki, a hosszú ideig tartó véres háborúra.
Amely épületekbe minket, Ingolstadtból hozottakat helyeztek el, már előzőleg ismertettem. Közvetlen mellettünk egy nagy épület volt, itt volt a fürdő, én is voltam itt fürödni. A fürdő mellett két nagy emeletes épület volt, az egyikben a VII. kórház volt elhelyezve, a másikban a 266-os vöröskeresztes kórház. A vöröskeresztes kórházban volt a fogászat. Mind a négy épület egy vonalban volt. A vöröskeresztes kórházban volt a fogászaton kívül a tudakozó iroda, itt nyilván volt tartva a német birodalom nyugati megszállási övezetében tartózkodó menekült civil magyaroknak a névsora, s így meg lehetett tudni, hogy az illető magyar katona családtagjai nincsenek-e Németországban; minden nagyobb városban volt ilyen tudakozó iroda, s ennek a segítségével sok család, illetve családtag talált egymásra kint az idegen földön, akik elmenekültek az oroszok elől. Bár nagy értelme nem volt annak, hogy a magyar családok kimenekültek az orosz megszállás elől, mert az itthon maradt kis vagyonkájuk ingóságait a megszállás alatt elhurcolták; ha idehaza maradtak volna sokkal kevesebb anyagi veszteséggel úszták volna meg a megszállást.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
