A templomból kijövet bementünk a kórház épületébe. Itt Hitler egy mondása volt a falra írva németül, amely magyarra fordítva így hangzik:

„Nincs szabadság haza nélkül
Nincsen harc áldozat nélkül.”
 

     Valóban igazat mondott Hitler azzal, hogy nincsen harc áldozat nélkül. Gondoljunk csak Lengyelországra, ebben a háborúban is a népek országútja volt, Varsóban egy ép ház nem maradt. Gondoljunk csak Magyarországra, a bombák mint mély sebek felszaggatták a nemzet testét. Az egész országunkon végigvonult a háború a maga borzalmaival. Különösen a Dunántúl szenvedett sokat a háborútól. A városok közül Székesfehérvár, amely néhányszor gazdát is cserélt. Gondoljunk Olaszországra, ott is óriási értékek pusztultak el, szinte felbecsülhetetlen műkincsek, világhírű művészek mesteri alkotásai. Gondoljunk Franciaországra, szintén kétszer viharzott át rajta a háború. Gondoljunk Oroszországra, a Donig és a Volgáig jutottak el a németek, s a vele szövetséges hatalmak csapatai nagy, véres harcokban, onnét visszafelé jövet szintén nagy harcok árán jöttek ki orosz földről, természetesen semmit nem kímélve. Végül gondoljunk Németországra, gyárainak nagy része, főképpen a haditermelésre beállított üzemek romokban hevertek, a lakóházakban is nagy bombakárok keletkeztek. Végezetül gondoljunk a sok nyírfa- vagy tölgyfa-keresztes egyes és tömeg-, és a sok jeltelen sírra, amelyek szanaszét vannak a volt harctereken. Gondoljunk a sok polgári áldozatra, akik a bombázások miatt vesztették életüket. Micsoda nagy áldozat ez minden hadviselő fél részéről; jól mondják azt, hogy a háborúban csak vesztes fél van.

     A Flandern kaszárnya ódon, erős, bolthajtásos falai se gondolták volna, hogy valamikor még kaszárnya légyen belőle, amikor még rendház volt s barátok jártak, azok cipője kopogott a folyosókon és a szobákban, amelyek szintén bolthajtásosak. Végül ez a régi épület azt se gondolhatta, hogy valamikor még egy menekült magyar kórház talál otthonra falai között. A régi öreg templom és a Flandern között szerintem összefüggés van, ez két dologgal magyarázható. Mindkét épület nagyon régi és bolthajtásos, s egymás közvetlen közelében vannak.

     Elfáradva értem vissza a nékem hosszú és fárasztó sétáról, de mégis nagyon szerettem, hogy elmentem a fiúkkal, mert olyan élményben volt részem, amely kitörölhetetlenül belevésődött szívembe, lelkembe, mint egy szép, soha el nem múló emléket viszem magammal az életúton.

     Még a kórházi életről nem emlékeztem meg eddig. Így folyt nap, nap után az élet a kórháznál. Egyformán, katonásan rendben. Mert ha kórháznál van is az ember, azért katonás rend és fegyelem uralkodott itt is. Hiszen hadikórház volt ez a menekült magyar kórház. Az orvosok, ápolónők, egészségügyiek mind egyenruhában, úgyszintén a fentjáró betegek.

     Reggel 7 órakor volt az ébresztő. Ekkor szokott bejönni a nővér a kórterembe. Minden szobának volt egy nővére. Minden osztálynak egy felügyelő nővére. Minden kórháznak egy intéző nővére. A nővér csinálta az ébresztőt. A fentjáró betegek felkeltek. Az ágyukat bevetették, megmosakodtak. A fekvő betegeknek a nővér vetette meg az ágyukat, majd mosdóvizet vitt nekik, vagy ő, vagy az egészségügyi, vagy a fentjáró bajtársak. Majd a szobát kiseperték. Mikor ez megvolt, akkor kezdődött meg a vizit, 8 óra tájban. Az osztály orvosa, vagy a helyettese végigjárta a kórtermeket. A fentjáró betegek az ágyuk előtt álltak. A szobaparancsnok jelentette a kórterem létszámát, majd a vizitet tartó orvos odament minden ágy elé, akinek kérése vagy panasza volt, az előadta. Ha lehetőség nyílott rá, teljesítette is. Kiosztotta a cédulákat azok között, akiket be kellett kötözni. Általában minden másnap kötözték a sebészeti betegeket. Ha nagyon váladékozott, akkor minden nap. Mikor már gyógyulóban volt a seb, akkor később, ahogy a seb kívánta. Amikor a vizitnek vége volt, kiosztották a reggelit, ez előtt a napi kenyéradagot, bizony itt nem fehér kenyér jutott a betegek részére, hanem barna rozskenyér, kb. 40 dkg-ot kapott mindenki fejenként. Amikor kikerültem Németországba, a rendes élelmezés mellé még kaptam pótkosztot is, ez a pótkoszt 2 zsemlyéből, 2 almából s kevés tejből állott, ezt csak friss operáltak és amputáltak kapták, később amikor már kezdtem kicsit erőre kapni, akkor elvonták.

     A reggeli tejes vagy feketekávé szokott lenni. Az ingolstadti kenyérgyár lebombázásáig a reggelihez mindenki kapott még 2 db zsemlyét, azután ez elmaradt. A reggeli után következett a kötözés. Bizony, akik a kötözést végezték, sok szenvedő betegen segítettek. Az is igaz, hogy ehhez a munkához nagyon jó gyomorra van szükség, mert bizony a sebnek szaga és váladéka van. A fentjáró betegek a maguk erejéből mentek a kötözőbe. A fekvőket az egészségügyiek vitték hordágyon. Sokáig hordoztak engem is hordágyon. Odaemelték a hordágyat a kötöző asztal mellé, a hordágyról óvatosan felfektettek az asztalra. A lábam kötözése addig nagyon fájdalmas volt, amíg a seb nem kezdett váladékozni, mert addig beleragadt a kötés. Amikor a sebbe beleragadt kötést vették le, azt hittem, hogy szívemet szakítják ki, bizony sokszor jajgattam, és már előre féltem a kötözéstől. Amíg a seb meg nem bőrösödött, addig mindig nagyon fájdalmas és érzékeny volt a lábam. Úgyhogy Ingolstadtban is nagy fájdalmaim voltak addig, amíg annyira meg nem erősödött a seben lévő bőr, hogy a vért nem eresztette át. Kb. 3 hónapig voltam ágyban fekvő beteg. Amikor a lábam kissé gyógyult, s az én testi erőm is kezdett visszatérni, és mankók segítségével el kezdtem a járást, akkor ezután már a saját erőmből mentem a kötözőhelyre.

     A sebkezelés így történt. Először hidrogénnel lemosták. Egy nagy fecskendőből fecskendeztek a sebre ebből a hidrogénből. A seb ettől a fecskendezéstől olyan lett, mintha szappanhab borította volna be. Ezt óvatosan, csipeszbe helyezett vattával letörölték, így a sebet lemosták, megtisztították a váladéktól. Behintették ultraseptyl vagy borsav porral, majd egy kis darab gézt tettek a sebre, ezután a géz fölé vattát helyeztek, hogy a seb váladékozását felszívja. Ezután következett a bekötözés, ami vagy mullpólyával, vagy papírpólyával történt. A kötöző helyiségben mindig jó meleg volt. Sokszor volt baj a kötéssel. Vagy nagyon szoros volt, vagy nagyon tág. Ha szoros volt, akkor nagyon vágott, úgyhogy újra be kellett kötnöm, illetve megigazítani; ha pedig tág volt, akkor sokszor lecsúszott a csonkról. Sokszor utána kötöztem magam, előfordult, hogy éjjel csúszott le, akkor sötétben kötöztem be újra. Neuburgban több kötszer volt, mint Ingolstadtban. Itt már volt kötszertartalékom, pólya és vatta, úgyhogy sokszor utána kötöttem a kötözés után. Többször megmutatták, hogy mekkora a sebem, hogyan gyógyul. A csonkon lévő seb alá tettek egy tükröt. A tükörben megláttam, hogy mekkora a seb, hogyan gyógyul; bizony nagyon lassan gyógyult, igaz, hogy a seb is nagy volt. A nagy seb pedig mindig lassan gyógyul be. A kötözés után visszavittek; amikor már mankóval jártam, akkor a saját erőmből, a mankók segítségével visszamentem a kórterembe. A kórtermet fűtötték, úgyhogy jó meleg volt. Mikor az idő felmelegedett, hogy fűtés nélkül is jó meleg volt, akkor a fűtést befejezték.

     A kötözés után megkezdődött a szórakozás a kórteremben, a legtöbbször a kártyajáték folyt nagy iramban. A jobb viszonyban lévő, de nem egy szobában fekvő bajtársak meglátogatták egymást. Különösen akkor volt nagy a látogatás, amikor a kórházvonatokkal új sebesültszállítmány érkezett; akkor mindenki megfordult ezek között, hátha ismerőst, földit talál. mikor már jó meleg volt, különösen a város eleste után, a fentjáró betegek a kötözés után kitódultak az udvarra napozni. A fekvőket is kivitték hordágyon. Ezután már nem kellett attól tartani, hogy a szirénák megszólalnak, s le kell menni a pincébe. A város eleste előtt is lejártunk az udvarra, de a napozásunkat sokszor megzavarták a szirénák üvöltő hangjai, s abba kellett hagyni, le kellett menni a pincébe. Beköszöntött a tavasz. Fák, bokrok ünnepi díszt öltöttek magukra, a fű is kizöldült. Minden azt mutatta, hogy itt az idegen földön is tavasz van, az élet visszatért a téli nyugvás, pihenés után. Tudtuk, hogy idehaza is így van. A szántó-vető ember megkezdte a munkáját parancsszó nélkül, mert tudta, hogy neki ez a kötelessége önmagával, családjával, nemzetével szemben. Az udvaron is nagy kártyacsaták dúltak, de voltak, akik sakkoztak. Lassan elközelgett az ebédidő is. Pontosan 12 órakor kezdődött az ebédosztás. Az ebéd leve, hús, főzelék, vagy leves, főtt tészta szokott lenni. Minden héten kétszer, kedden és pénteken volt tészta nap. Az evőcsészéket egy nagy tálcára rakták, ketten megfogták s levitték a konyhára. Itt beletették az adagot, s felhozták, kiosztották; mindenki ismerte az evőcsészéjét, azt kérte. Ebéd után az egészségügyi elmosogatta a csészéket, kitörölgette, úgyszintén a kanalat is, az egészet beletette a szekrény. Minden szobában volt egy szekrény. Ebben voltak az evőcsészék, kanalak. Ebéd után aki akart, kimehetett a városba. Sört és limonádét inni. Amíg a gimnáziumnál voltunk, addig még nemigen, de amikor áthelyeztek bennünket a főkórház épületébe, rendszeresen lejártam burgonyát hámozni. Ezért a munkáért mindig járt maradék. Adtak a reggeli maradékából, majd 11 óra tájban a velős csontokat hozták ki egy nagy edényben, ebéd után pedig kaptunk egy porció maradékot a főzelékből, vagy ha tészta nap volt, akkor abból.

     A városban való csavargásnak nem volt nagy értelme. A sörön és a limonádén kívül csak szabad ételt lehetett venni, ami levesből és burgonyafőzelékből állott. Minden csak jegyre volt kapható. Ha nincs a jegyrendszer, akkor sok értékes holmit lehetett volna vásárolni, de mivel jegyrendszeres világ volt itt is, nálunk magyarok előtt nem nagy értéke volt a német pénznek, a márkának. Csak kártyázásra, sörivásra lehetett felhasználni. No meg a borbélynál. A borbélyok és a vendéglősök szerették a magyarokat, mert mindig igazi magyar gavallérossággal fizettek. A pékek nem szerettek bennünket, mert mindig kenyérért zaklattuk őket, különösen Neuburgban. Kenyeret nemigen kaptunk. De azért voltak jobb szívű pékek, akik juttattak egy kicsit nekünk is. Bort, pálinkát nem lehetett kapni, pedig ezt jobban szerette volna a magyar társaság, mint a sört, vagy a limonádét; ez nem magyarnak való ital, ettől nem lehet dalolni. Egyrészt jó is volt, hogy bort, pálinkát és likőrfélét nem lehetett kapni, mert bizony sokszor botrány lett volna. A fiúk jól berúgtak volna, és bizony a verekedések sem lettek volna ritkák, sokszor megverték volna a németeket. Pedig a német nép éppen úgy nem tehetett a háborúról, mint mi magyarok. A fiúk a városból időben be szoktak jönni. Akik nem mentek ki, a kórház falain belül töltötték a délutánt ugyanúgy, mint a délelőttöt.

     A vacsora rendszerint hideg étel szokott lenni.

     9 órakor felharsant a katonakürt hangja, ami azt jelentette, hogy a lefekvés ideje elérkezett. Amíg a gimnáziumban voltunk, addig nem a katonakürt hangja jelezte a takarodót, csak azután, amikor a főkórházhoz helyezték az osztályunkat.

     Este lefekvés előtt az ügyeletes orvos és az ügyeletes nővér végigjárták a kórtermeket, fájdalomcsillapítót s morfium injekciót adtak, az utóbbit főképpen csak friss operáltak kapták, vagy azok, akiknek nagy fájdalmaik voltak. A morfium injekciókkal nagyon szűk marokkal bántak, mert a szervezetre romboló hatása van. Tönkre teszi az idegrendszert, ha rendszeresen alkalmazzák, s az illetők morfinistákká válnak.

     Éjszakának idején a nővér többször végigjárta a kórtermeket, ha valaki rosszul lett, akkor mindjárt hívta az ügyeletes orvost és segítettek a bajon. A friss operáltaknál leginkább csapolást kellett végezni, mert sokszor előfordult, hogy nem bírtak vizelni.

     Mikor a sebesülésem után kórházba kerültem, alig volt valami kis holmim. Csak az maradt meg, ami rajtam és ami nálam volt a zsebjeimben. Az alsó és a felső ruhám (a sapka, zubbony, köpeny, bekecs, kesztyű, ing, gatya, zokni, kapca, bakancs). A zsebjeimben lévő holmik: egy imakönyv, amelyet a feleségem küldött utánam Balatonfűzfőre, ezt a támadás előtt magamhoz vettem, az erszényem, amelybe a feleségem fényképén kívül egy kis pénz is volt.  Néhány darab zsebkendő, 1 db körömvágó olló, 1 db zsebfésű, 1 db tükör, 1 db notesz, 1 db zsebkés, 1 db Sztalin gyertya zsinórja, amelyet Béres Sándor barátomtól kaptam az akarattyai támadás előtti estén, amikor együtt töltöttük az éjszakát. Ezt a zsinórt használtam a fel a hátizsákom zsinórjának. A többi holmim a kenyérzsákomban volt, ez ott maradt Balatonakarattyán abban a villában, ahol a szállásunk volt, nem hozták be utánam a bajtársak, pedig sok értékes holmi volt benne, amelyekre nagy szükségem lett volna később, amikor kórházról kórházra vándoroltam. Ez a szegényes felszerelés Veszprémben 1 db fogkefével és fogkrémmel, egy szelet csokoládéval és cukorkával szaporodott, de a késem, fésűm elmaradt tőlem. Minden kórházban fertőtlenítéssel kezdődött a felvétel, és fürdővel. Az amúgy is gyenge ruhám bizony nagyon megviselődött a fertőtlenítéstől, mert Veszprémben, Sopronban, Ingolstadtban is fertőtlenítették. Néhány darab szivarom és cigarettám volt, amikor Veszprémből Sopronba szállítottak, ezt az úton egy egészségügyivel elcseréltem vitaminos cukorkáért, úgyhogy néhány csomaggal kaptam tőle. Még Németországban is volt a cukorból. A csokoládét hazahoztam, idehaza csokoládés kuglófot sütöttek vele. Úgyhogy a ruhaneműn kívül ez az apró holmi egy zsebkendőben elfért, abba is volt összekötve. Itt Németországban a szajrézások idején egy vadonatúj nyeregtáskát kaptam a fiúktól, egy alsó nadrágot, egy fésűt, sok cigarettát, néhány doboz konzervet. Egy vánkosom is volt, amelyet Balatonkenesén kaptam egy jószívű kislánytól. Amikor a keneseiek meglátogattak bennünket az osztály gyengélkedő szobáján, s megsajnáltak engem is, mert nagyon kemény fekhelyem volt, s ezért kaptam a vánkost, amely nagyon jó szolgálatot tett nékem. Én nem a fejem alá használtam, hanem alám tettem, így jó puha helye volt a csonkomnak. Mikor jöttem haza, akkor is hoztam magammal egészen Kaposvárig, de nagyon tele volt a hátizsákom, másrészt nehéz is volt, nem volt aki segítette volna hozni, magamnak kellett vinnem. Így, hogy a felesleges tehertől megszabaduljak, Kaposváron a Donner városi iskolában, ahol először igazoltattak bennünket, otthagytam, de még most is bánom, hogy nem hoztam haza, ha már Kaposvárig elhoztam magammal.

     Kaptam a fiúktól még egy új trikó alsó nadrágot is, nadrágszíjnak való csatos szíjat. Az egyiket még ma is használom, a másikat odaadtam Kovács János kőkúti barátomnak, még ő is használja.

      A kapott cigarettáért több holmit cseréltem, ami hiányzott. Egy doboz cigarettáért egy önborotvakészletet cseréltem, majd pénzért vettem Neuburgban egy borotvaecsetet, cigarettáért cseréltem egy fogkefét, mert amit Veszprémből vittem magammal, eltörött. Cigarettáért cseréltem szappant is. Úgyhogy amit kaptam a magam részére, meg amit cigarettáért cseréltem, egész szép kis készletre tettem szert, borotvaszappant is kaptunk. Amit mosdó szappanként kaptunk, az egységes mosószappan volt. Egy 20 dkg-os kétfelé volt vágva, úgyhogy minden darab 10 dkg-os volt. De azért mégis jó volt mosakodásra is. Egy késre is tettem szert, a kés nagyon rozsdás volt, de a kórház udvarán kifényesítettem. Nagyon jó éle volt, sikerült haza is hoznom, azonban itt a fiam kivette egyszer, s elvesztette. Volt egy jó alumínium kanalam is, ezt is a szajrézások alkalmával kaptam, ezt is hazahoztam, de idehaza eltörött. Néha kaptunk dohányt, vagy cigarettát; mivel én nem dohányoztam, elcseréltem kenyérért, szappanért, vagy pénzért. A kórház falain belül a dohány és a cigaretta volt a legjobb valuta, ezért mindent lehetett kapni vagy cserélni. Sokszor rágondolok, hogy milyen jó, hogy én nem szoktam rá a dohányzásra. Mert a bajtársaim, akik dohányoztak, kenyéradagjukat, szappanadagjukat is elcserélték dohányért vagy cigarettáért. 30 márkáért vettem egy bélelt nadrágot, amelyet paplan nadrágnak neveztünk, ebben jártam a kórháznál a hidegebb időben. Jó meleg volt, úgyhogy a csonkom nem fázott meg a pincében se, ekkor vettem egy ugyanolyan kabátot is, majd egy hósapkát is. 2 db gázálarc tarisznyát is kaptam a szajrézások idején. Konzerv tartalékom is volt, a hazautazásra tartogattam, 4 doboz 1 kg-os sajtkonzervem is ott lapult a hátizsákomban. A hátizsákkészítésről már előzőleg megemlékeztem. Egy német nadrágot is szereztem, úgyhogy ebben jártam, amikor már felmelegedett az idő. A zubbonyom s a nadrágom nagyon rossz állapotban volt, ezt Magyarországról vittem magammal, ebben sebesültem meg Balatonakarattyánál. A kórházaknál a fertőtlenítés is gyengítette. A zubbony helyett egy újat kaptam. A nadrág helyett egy használt, de jó állapotban lévő gyalogsági nadrágot. A kórháznak volt egy raktára, itt cserélték ki a viharvert, frontot megjárt zubbonyomat és nadrágomat.

     Az Ingolstadtban készített hátizsákom meg is telt, sőt jó nehéz is volt. Tehát Németországban egy kicsit gyarapodtam anyagilag is és testsúlyban is. Mikor a gimnáziumi osztálytól áthelyeztek a nehéz sebészeti osztályra, délután már nem jártam burgonyát hámozni.

     A fogászaton is jártam, ui. a kórháznak volt fogászata is. Két nagy zápfogat kellett kihúzatnom. Az egyiket mivel nagy volt, dupla adag injekcióval húzta ki a fogászat vezetője, Juhász hadnagy úr. Egy első fogat betömettem, azóta is még jó.

     Augusztus 8-án egy váratlan esemény jött közbe.

     Amerikai sebesültszállító autók érkeztek a kórház udvarára. Az volt a rendeltetésük, hogy az amputált kórházi ápoltakat elszállítsák egy másik bajorországi városba, amely Ingolstadttól 23 km távolságra feküdt. S megtudtuk, hogy hova megyünk. Egy ismeretlen bajor város nevét hallottuk: Neuburg an der Donau.

     Összeszedtem a társaimmal együtt a kis cókmókomat, az egészségügyiek kivitték a fák alá a kórház udvarára, mi is odaültünk a padokra a kis holmink mellé, s vártuk, hogy mikor raknak be bennünket poggyászainkkal együtt az értünk jött autókba. A törülközőm egy vánkoshuzat volt, ezt is beletettem a hátizsákba, ebből Neuburgban négy darab zsebkendőt készítettem.

     Az a hír, hogy az amputáltakat elszállítják egy másik kórházba, hamar végigfutott az egész kórházon. A fentjáró betegek mind kijöttek a kórtermekből, s mind az udvaron sürögtek-forogtak körülöttünk. Kijöttek, hogy elbúcsúzzanak az ismerős bajtársaiktól. Nekem is volt elég sok ismerősöm, az amputált bajtársaimon kívül is, akik nem jöttek velünk, hanem továbbra is Ingolstadtban maradtak. Kijöttek hozzám, elbúcsúztunk egymástól. A búcsúzás mindig rossz, mindig fáj. Testvéri jó viszonyban, közösségben éltünk együtt itt az idegen földön, távol az otthoniaktól, a magyar haza határaitól. Nehéz volt az elválás, a megszokott baráti környezetből újra idegen helyre, ismeretlen bajtársak közé vitt a sors rendelése folytán az utunk. Derék, melegszívű, velünk érző magyar bajtársak, együtt voltunk jóban, rosszban. Rosszban, amikor zuhogtak a bombák a városra, amikor a város eleste volt, s ott voltunk nappal és éjszaka a pincében. Jobb sorsban is voltunk, amikor elmúlt a veszély, amikor vége lett a háborúnak szabadon járhattunk-kelhettünk az udvaron, vigasztaltuk egymást ha csüggedeztünk, mert mindenki jelszava az volt, hogy haza mentűl előbb. Végigjártuk az élet kálváriás útjait, a fontokat, s kórházról kórházra vándoroltunk, de mindig messzebb kerültünk az otthonainktól. pedig mi mindig közelebb akartunk jönni, az otthoniakhoz, hazánkhoz. Sokat köszönhetek nektek derék magyar bajtársaim, segítettetek rajtam, nem néztétek ölbe tett kezekkel elesett voltomat. A nevetek már lassan elmosódik előttem, de az emléketeket mindig magammal viszem.

 Vissza a Tartalomjegyzékhez                    Előző oldal                    Következő oldal