Odahaza Somogyban

     Csillagos az éjszaka. A hold teljes pompájában sétál az égbolton, s méltóságteljesen tekint szét, sápadt fényét lebocsájtja a földre. A tejút sok apró csillaga mint sok-sok millió mécses világít az égbolton. A Göncölszekér, az esthajnalcsillag, meg sok-sok más csillag beragyogja az égboltot. A sarkcsillag állva nézi a többiek jövés-menését. Majd egy-egy csillag szalad le az égbolton, csillaghullásnak az ideje a nyári évszak. Szép nyári est, szép ez mindenhol, de legszebb odahaza a mi szép magyar hazánkban.
      A nappali nagy meleg után még most is meleg a levegő. Szép, nagyon szép az égbolt, az Istennek a csodálatos alkotó kezét dicséri. A sok-sok millió csillag ragyogása, s a hold sápadt fénye egész világossá teszi a szép nyári estet. Teljes a csend, a napi nehéz munka után pihenőre tértek a falu lakói, hogy a holnapi munkát újult erővel tudják folytatni, mert most van a legnagyobb munka idő, az aratásnak szép s áldott munkája, amikor gazdaember az istennek az áldását takarítja be, hogy a legfontosabb a kenyér biztosítva legyen a következő esztendőre. Sorakoznak már a határban a keresztek, jelképei a megújuló életnek.
      Néha-néha a falusi csendet a kutyák ugatása veri fel, úgy látszik, hogy mégse alszik mindenki. Nem! Vannak, akik még nem alszanak. Az éjjeli őr poroszkál álmosan a falun végig, hogy megnézze, nincs-e valami baj, nem-e járnak tolvajok az éjszaka csendje alatt. De nincs semmi baj, s nem is igen szokott előfordulni a tyúklopásokon kívül, de az is nagyon ritka eset már, mert az éjjeli őr éber ember, s észre szokott ő venni minden gyanúsat. S ismeri a falut, mint a tenyerét, tudja, hogy ilyenkor, nagy munka idején még csak véletlenül sem fordul elő ilyesmi, régóta járja ő már a falut, ismeri az embereket. Ha véletlenül elő is fordul egy-egy tyúklopás, a csendőrök mindig kinyomozzák a tettest, a szálak mindig a cigánytanyáig vezetnek.
      Csendesek ezek a falusi esték, ellentétben a várossal, ahol zaj és lárma van, de mégis szokatlanul nagy csend van a faluban.
      Igen! Így van ezen a nyáron, megfogyatkozott a kis falunak a lakóinak a száma.
      Hogyan? Évente egy-két haláleset – még talán ugyanannyi születés nem apasztja meg annyira a lakosságot, hogy észrevehető legyen. Nem is ez, ami a lakosságot megfogyatkoztatta, ennél sokkal nagyobb dolog történt, ami túlnőtt ezen az eseményen
      Igen! A fegyvert forgató embereket mind elvitték. A nők, az öregek meg a leventék maradtak csak itthon. Mintha az est is azért volna olyan nagyon csendes, ő is siratgatja azokat, akik a falutól parancsszóra elmentek, itt hagyva maguk után a szomorúságot, a bánatos arcú családtagokat.
      A munka, az aratás nagy munkája is azért megy nagyon lassan. Hej, máskor nem így volt ez se! Egykettőre le lett aratva a gabona a határban, ment a munka vidáman és gyorsan, sorakoztak a keresztek, de most könnyek, sóhajok közt lassan, nagyon lassan megy a munka.
      Akik lefeküdtek, azoknak a szemére se jön álom, csak sóhajtoznak és gondolkodnak, hogy vajon mi is lett a családtagjukkal, aki már régen nem adott életjelt magáról, mi lett vele? Az is lehet, hogy meghalt szegény, de mégse, őnéki vissza kell jönni, mert mikor elment könnyek között, a búcsúzás nehéz perceiben azt mondta, hogy visszajön. Régen volt már ez, azóta sok minden történt. Sűrűen jöttek a levelek a faluba az elmentektől, tele vigasztalással, hogy ne aggódjanak, nincs semmi baj, hamarosan vége lesz a háborúnak, újból folytathatja azt a munkát, amit abba kellett egy időre hagyni, majd jön a béke évszaka, s minden a régi kerékvágásba jön. Egyszer csak elmaradtak a levelek, nem tudott senki se a hozzátartozóiról. A háborúnak vége lett, nem úgy, ahogyan a levelek írták, megszállás alá került ez a szép vidék. Isten tudja, hogy mi lett az elment családtagokkal, visszajönnek-e még azok, akik elmentek, bizony nem mindenki térhet haza az otthonába, mert az Isteni végzés másként döntött sokak élete felől.
      Egy fiatalasszonynak se jön álom a szemére, az álom messzire elkerülte, csak forgolódik az ágyban, gondolatban itt van mellette az a férfi, akiért minden nap ima száll az Egek Urához, hogy vezérelje vissza az ő férjét meg azt a sok-sok fiatalembert, akinek el kellett menni hazulról, mert a haza így kívánta. Rövid ideig tartó boldog házasélet után fekete ruha került fel rá, amióta a férje elment, nemigen látta senki mosolyogni, arcáról a boldogság rózsái lehervadtak, sokkal idősebbnek látszik, mint amilyen valójában, pedig most van a legszebb időben. A férjének a szülei, nagyszülei is vele együtt csak sóhajtoznak, a boldog családi együttlétet a keserűség és a szomorúság váltotta fel. Amikor ezekre a boldog időkre gondol a fiatalasszony, lassan megerednek a könnyei.
      Amióta a férje elment, a kisfiú is megszületett, az apja még csak nem is láthatta, de vajon látni fogja-e vagy pedig apa nélkül kell ennek a kisfiúnak felnevelődni, hadiárva lesz. Ha a férje itthon volna, nem hiányozna semmi a boldogságból. Igaz, hogy megszállás alá került a kis falu, de azért a helyzet nem nagyon rossz, nem bántanak senkit az idegen katonák, igaz hogy mindenki a kedvükbe jár nékik.
      A kisgyermek hangosan felsír, az anya felkél, lámpát gyújt s megnézi, hogy vajon a kisbaba miért sírta fel magát. Kiveszi a kocsiból, megigazítja a fekvőhelyét, majd újra szép óvatosan visszahelyezi a kocsiba. A kisbaba újra elalszik, szájában van a kis dudlija. Az anya elnézi, újból megrohanják az emlékek.
      A kisfiúnak még jó, ő még nem tud semmiről, bánatról, szomorúságról. Elnézi a kisbabát, amint édesdeden alszik, a férje arcvonásait látja rajta. A szemei, az arca, a haja, mintha csak a kisfiú édesapját látná maga előtt. Vajon a kisbaba édesapja hol van? Életben van-e, vagy már ő is csendesen pihen valahol a csatatéren? Istenem! de szomorú sorsot juttatott néki az ő végzése. Csak a szomorúság, bánat. Addig nem is veti le a fekete ruhát, amíg ő haza nem jön, ha pedig a Gondviselő úgy hozta, hogy a férje meghalt, akkor hordozni fogja mindig. Az itthagyott emlékei, a levei, a gyümölcsös az ő emlékét juttatja eszébe. Itt van ő láthatatlanul is. pedig még sok-sok munka várt őreá. Amikor összedugták a fejüket, s tervezgették a jövendőt. Így szövi tovább a gondolatait, amikor hirtelen a Bodri kutya ugatása zökkenti ki ebből a gondolatmenetéből, olyan hangot ad a Bodri, mintha ismerős jönne. Hátha ő jön. Mert azt tudja, hogy az orvosok hazaengedik a magyar hadifoglyokat, hátha ő is az orosz foglyok között volt, Istenem csak így lenne. Hirtelen öröm lepi meg, meg kelleni nézni, hogy vajon ki az az ismerős, aki itt jár. Ha a férje itthon volna, akkor most őt küldené ki, hogy megnézze, ki jár itt. A kisbaba nagyszülei is alusznak, nem akarja őket se felébreszteni, bár lehet, hogy ők se alusznak.
      Eloltja a lámpát, de előbb magára veszi a ruháját, s óvatosan kinyitja az ajtót, nehogy zajt csináljon, kimegy az udvarra. Egy ember megy el a járdán a házuk előtt, s megismeri az éjjeli őrt. A kutya már nem ugat, megérezte, hogy kijött valaki a házból, az éjjeli őr visszanéz, hogy a kutya vajon miért hagyta abba az ugatást. Ő is megismeri a fiatalasszonyt, s visszajön pár lépést, ijedten kérdezi, „talán valami baj van?” A fiatalasszony nyugodtan válaszol: Nincs semmi baj. Jóska bácsi, azaz mégis van, mégpedig elég nagy. Itt sóhajt egyet, s tovább folytatja: A kutya ugatására jöttem ki, ismerősre ugatott, kijövök s gondoltam, megnézem hátha… Az éjjeli őr hátrasimítja gondterhelt fején az őszülő hajszálakat. Megérti, hogyne értené meg a most elhangzott szavakat, ő is a fiát várja haza s ki tudja, hogy azzal is mi lett, nem-e hiába várja ő is. A gondolatait rendezgeti, hogy vajon mit is szóljon a fiatalasszonynak. Majd elkezdi vigasztalni: Ne félj. Irmám, majd visszajön még a Sándor, nem kell elcsüggedni, hát a múlt világháború után még évek múlva is jöttek haza. Meglátod, minden jóra fordul, türelmesnek kell lenni, nem szabad feladni a reményt, az Istennek mindenkire gondja van. Így vigasztalja, bátorítja a fiatalasszonyt, bár ő maga se hiszi el, amit most mond, de erősnek kell lenni, mert ő mégiscsak férfiember, kötelessége megvigasztalni a csüggedőket. Én is várom a Jóska fiamat, majd csak egyszer betoppannak együtt, s hiszen tudod, hogy milyen jóba voltak egymással. Hogyan jönnének egyszerre, hiszen nem egy alakulatnál szolgáltak, veti közbe a szót a fiatalasszony. Hogy különböző helyeken szolgáltak, az nem számít semmit, mert a fogolytáborokban, ahova összeterelik a népet, a különböző alakulatokba tartozók vannak együtt, a közös sors, a szenvedés eggyé kovácsolja itt az embereket. Meg azt is bizonyára hallottad, hogy sokan vannak Németországban is, biztosan ők is ott vannak, most már hamarosan hazajönnek, mert megkezdték már onnét is a magyar hadifoglyok, kórházak, s kihurcolt egyének hazaszállítását. Lehet, hogy valamelyik magyar kórházban vannak, mint sebesültek, lehet, hogy rokkantan, csonkán, bénán fognak majd betoppanni hozzánk.
      De akkor miért nem írnak, szól közbe a fiatalasszony. Légy nyugodt, hogy ha lehetne írni, akkor már ők írtak volna régen. Nem úgy van ám, mint régen, a békeidőszakban, amikor megvolt az összeköttetés az országok között. Nem olyan hamar áll ez helyre. Hiszen tudod, hogy a postaforgalom nálunk is milyen későn állt helyre. Te olyan rosszul nézel ki, hogy aki akkor látott, amikor a Sándor is itthon volt, most nem ismerne rád, nem szabad így emészteni magadat. Vagy talán beteg vagy? Nem vagyok beteg, Jóska bácsi, csak mindig őrá gondolok, ebbe a bizonytalanságba felőrlődik mindenkinek az idegzete, még erőteljes férfiakon is nyomot hagyott ez, hát a magamfajta gyönge nőkön hogyne látszanék meg ez. Hiszen maga is csak úgy van, Jóska bácsi, maga se olyan vidám, olyan jókedvű, mint amikor még a Jóska is itthon volt.
      Igazad van, Irma, nehéz napokat élünk, alig van olyan ház, aki ne várna valakit haza, üresek a faluk, komoly, gondterhelt az arca mindenkinek, csak síró arcú embereket és asszonyokat lehet látni, elnémult a nóta hangja mindenfelé. Gyászol mindenki, az egész ország romhalmaz, új élet kezdődik a romokon, nem szabad elcsüggedni, fel a fejjel, bátran, és majd az Isten megsegít bennünket, nem hagy bennünket magunkra.
      Igaza van, Jóska bácsi, majd csak várunk, bízunk és imádkozunk az Istenhez továbbra is, hogy segítse haza őket, ha rokkantan, bénán is, nem baj, csak életbe legyenek, s majd csak megsegít az Isten bennünket. mi újság máskülönben?
      Nem tudok semmit, majd ha hallok valami jó újságot, okvetlen meg fogom mondani, de lassan már elballagok. Az Isten áldjon meg, nyugodj meg, Őnéki gondja van mindenkire.
      Isten áldja meg magát is, Jóska bácsi, köszönöm a vigasztaló szavait.
      Az éjjeli őr elballag, a szeméből két nagy könnycseppet mázol szét.
      A fiatalasszony felnéz az égre, nézi-nézi a sok fényes csillagot, az éjjeli őr szavain elgondolkodik. Amit Jóska bácsi mondott, nem kételkedik benne. Mástól is hallott már afelől, hogy Németországban is sokan vannak magyarok, csak ő is ott lenne. Akkor már nemsokára újból idehaza lesz, bárcsak így lenne, s akkor majd csak megoldódna a helyzet, majd eligazítanának az ő segítségével mindent, a család élete mindjárt megváltozna. Jóska bácsi szavain gondolkodik tovább: urak között forgolódik, ott lehet minden újságot legelőbb meghallani. Az éjjeli őrség mellett ő falunak a kisbírója, nem szokott olyat mondani, ami nem igaz, bárcsak a most elmondott szavai is beteljesednének. Jóska bácsi köztiszteletben álló férfiú, az egész falu szereti. Szegény ember, de ügyes, akárcsak a családja. A faluban a bírók változnak, ő azonban mindig marad. Sok mindent tud ő, sok titkot, de ő ezeket mind híven megőrzi, az a jelszava „Ne szólj szám, nem fáj fejem”. Az éjjeli őrségen és a kisbíróságon kívül még sokat dolgozik a családjával együtt, úgyhogy kiegyensúlyozott az anyagi helyzetük. A fiát várja ő is haza, Sándornak a legjobb barátja volt a Jóska gyerek.
      A fiatalasszonyt megint megrohanják az emlékek; hiába, nem tud szabadulni tőlük. A rövid ideig tartó boldog együttlétük minden apró kedves emlékét százszor felidézte már emlékezetében, olyan volt, mint egy szép álom, csak az a baj, hogy nagyon rövid ideig tartott. Igen, ők nagyon boldogok voltak. A Bodri kutya ott áll mellette, és nézi. Lassan megindul befelé. Megsimogatja a hűséges kutya fejét, „továbbra is vigyázz hűségesen”. A kutya boldogan csóválja a farkát, ránéz két hűséges szemével, mintha azt mondaná, hogy énbennem megbízhatsz, én őrködök, ti nyugodtan alhattok, idegen nem jöhet be az udvarra.
      Bemegy a szobába. Levetkőzik. Gyufát gyújt, megnézi a kisgyermeket, az édesdeden mosolyogva alszik, föléje hajol, megcsókolja, s csendben újra lefekszik. S hamar elalszik. Az álom tündére messze viszi, a férjéhez, aki Németországban van, azt álmodja, hogy hazajött a messze idegenből, megáll az ajtóban, odarohannak hozzá, csókolgatják, mosolyog álmában. Az ablakon át bemosolyognak az égboltról a csillagok.

Neuburg, a. Donau, 1945. szept. 5-én

Csendélet a harctéren

     Ősz van. Hullanak a falevelek, zizeg-zörög, amint az őszi szél tovasodorja. Haldoklik a természet. Nyoma sincs a tavaszi és nyári üde, meleg időnek. Igen, az idő lassan közeleg a negyedik évszakhoz, a hideg télhez. Éjszaka van. Borongós az idő, fúj a hideg őszi szél, bizony foga van már a szélnek ilyenkor késő ősszel. Odahaza is, itt még inkább hidegebb az időjárás, mint a mi szép magyar hazánkban. Hideg őszi este, és éjszaka kint az Isten szabad ege alatt. Az emberek álmodozását néha egy-egy akna robbanása, puska, géppuska ropogása zavarja meg. Néha egy-egy rakétát lőnek fel, azután megint teljes a csend. Igen, nem otthon vannak ezek a derék magyar honvédek, hanem a magyar hazától messze – nagyon messze. Több száz kilométer választja el őket az otthontól. Ez a hely most véráztatta hely lett. Nagyon szomjas ez az orosz homok, mohón szívja magába a kiömlött piros vért. Sok, nagyon sok vért, magyart és oroszt szívott már be magába eddig, de még mindig nem elég neki, mennél több vért szív magába, annál szomjasabb. Szinte már gőzölög a kiömlött vértől, vérgőzös, vérpárás a levegő.
      A lövészárokban topognak a katonák, majdnem mindnyájan somogyi fiúk. Az éjszaka hideg már itt. Egész téli felszerelésük van már. 2 óránként váltják egymást a géppuskák mellett. Jó és hatásos tűzfegyver ez. Veszélyes frontszakaszra kerültek ezek a fiúk. A kaposvári 6-ik honvéd gyalogezred van ezen a szakaszon. Csupa magyar fiú, mind egytől egyig, a legszebb idejükben vannak. Túlnyomó részt falusi fiúk, akik földműveléssel foglalkoznak.
      A békés, otthoni életüket ezzel kellett felcserélni, a gyeplőt le kellett tenni, helyette puskát kellett venni a kézbe, mert így kívánta tőlük a magyar haza.
      Előttük van a szeszélyes Don folyó, hallik a víz zuhogása, amint gyorsan folyik, örvénylik és tajtékzik. Őnékik ide kellett jönni, itt őrködnek a messze idegenben az otthon maradottak álma fölött, sokszor éhesen, ázva, fázva, de boldogan állják a helyüket, mert így hozta a magyar sors, a sokat emlegetett végzetes magyar sors. A nemzetnek mindig őrködni kellett már évszázadok óta a nyugat álma fölött, amióta a Kárpátok medencéjébe vezette a népünket a Gondviselő keze. A magyar kézbe mindig villogott a kard, pusztult, őrlődött a magyarság, amíg a nyugati népek művelődtek, vajon most a nyugat ez egyszer meghálálja-e ezt a magyarságnak. A történelem tanúsága szerint eddig tőlük csak mindig rosszat kaptunk. Rosszat a jó helyébe. Mos az egyszer majd talán másként lesz, bár így lenne.
      A túlsó oldalon, a Don folyó másik partján vannak az oroszok. Kanyarog ez a folyó, nem nagyon széles, nincs olyan széles, mint a Dráva folyó, amely a határt képezi Magyarország és Horvátország között.
      Elég nyugodtan telik az éjszaka, csak egy-két lövés teszi hangulatossá, csak az oroszok nyugtalankodnak, ők itt nyugodtan vannak, nevetnek az oroszokon. Megszokták ők már ezt, olyan a fülnek, mint odahaza a zene volt. Csak először volt szokatlan dolog ez. Egyébként minden csendes. A félelmet ők nem ismerik, tudják ezt az oroszok is. Keménykötésű gyerekek ezek a somogyiak. A vasat tűzben edzik acéllá, ők is tűzben edződtek acéllá, nyilakká, sokszor érezték ezt az oroszok, akiknek sokszor elporolták már a nadrágjukat. Néhány nagy csata van már a hátuk megett. Amikor hullott az ellenség, mint az arató kaszája nyomán ahogyan hullik a sok-sok sárga kalász. Igaz, hogy nekik is volt veszteségük, sok hűséges bajtárs kidőlt a sorból, de az ellenség többszörösét vesztette el emberekben, mint ők. A Don folyó még nem fagyott be. Amíg be nem fagy, addig nyugodtabbak az éjszakák, az oroszok nemigen jönnek át hozzájuk vállalkozásra az éj leple alatt, tudják hogy kivel állnak szemben. Azonban a télen már ezzel is jobban kell számolni, amikor majd befagy a Don folyó vize. Néha megszólal a megafon, egy-egy ismerős magyar nóta csendül fel az éjszaka csendjében. Most azt a nótát hallják a megafonból:

„Nincsen párja, van babája
A somogyi negyvennégyes bakának.”

„Hiába, ezek az oroszok mégiscsak rendes gyerekek, gondoskodnak a mi szórakoztatásunkról” – mondják a fiúk.
      Ők néha át-át mennek a túlsó partra az oroszokhoz a Donon keresztül, ami elég veszélyes út, de így van neki egy kis érdekessége; tudják, hogy milyen erő áll velük szemben. Hoznak át egy-két foglyot is, mert hát ez már így szokás, nyugodtak, éberek ezek a somogyi fiúk, nem lehet őket megközelíteni, ismerik a terepet mint a tenyerüket, a sötétben is eligazodnak, már úgy mozognak, mint odahaza. Az őrök toporognak a lövészárokban a géppuskák mellett, nem akar szállni az idő, igen úgy van ez, őrségben az idő nagyon lassan telik.
      No, de mégiscsak megy az idő lassan, őrségváltás van. Most Kovács Jóska és Tóth Pista mennek ki a bunkerből, hogy átvegyék az őrséget, a vigyázást.
      Kovács Jóska Kispeterdre való, Tóth Pista meg Szigetvárra – a Zrínyiek végvárába. Mindketten tartalékosok, egyformán 25 évesek, a legjava időben vannak. Pista tizedes, Jóska őrvezető. Együtt töltötték a tényleges idejüket Kaposváron, a nagy Baross laktanyában. „Nagy Lajos 6-ik honvéd gyalogezred” – ez volt, s ez a neve most is az ezrednek, vagyis röviden 6-osok. Nagybetűkkel van kiírva a sárgára meszelt laktanya falára. A dicső 44-eseknek méltó utódai. A híres „rosseb ezred”. A „rosseb” szó most is járja még Somogyban. Az ezred neve most nem 44-es, hanem hatos, csak a szám változott. A 6-osok éppolyan hírnévre tettek már szert, mint dicső elődeik, az apák, a 44-esek. A 44-es szobor ott van Kaposváron az állomásnál, a Színház előtt hirdeti a 44-esek hősiességét.
      Az apjuk is 44-es volt, a fiúk 6-osok, méltó utódai az elődöknek. Ők is somogyi bakák, azaz honvédek lettek.
      Átvették az őrséget, a régi őrség megy be a bunkerba. Most ők vigyáznak, a két jó barát. Igaz, hogy itt mindaz a bajtársiasság megvan mindnyájukban, szép jellemvonás a bajtársiasság. Ők már hazulról is ismerik egymást, közel laknak egymáshoz.
      Jóska már nős, egy fiúgyermeknek az édesapja. Pista vőlegény. Menyasszonya falusi lány. Egy szép szőke kislány Somogyapátiban, őhozzá száll, meg szüleihez, testvéreihez a gondolat szárnyán. Jóska meg a feleségéről, kisfiáról meg a szüleiről gondolkodik, hogy mit is csinálnak ők most odahaza abban a baranyai kisfaluban, amely az ő bölcsőjét ringatta Kispeterden.
      A gazdaság vezetése az ő beteges, rokkant édesapjára szállt. Az orosz fronton sebesült meg szegény, s azóta béna a jobb keze. Vajon hogy tudják a gazdálkodás nehéz munkáját vezetni és végezni. Vetés-betakarítás nagy munkája az őszi évszak, van ilyenkor munka bőven. Bizony szegény feleségének is kijut a munka, a fiú, a Danika még kicsi. A mostani nehézzé vált viszonyok között neki is elég volt a gazdaságot vezetni. A terménybeszolgáltatás elég nagy terhet rótt minden gazdára. Éppen elég nekik, így tűnődik tovább. Megelevenednek előtte, s elvonulnak szemei előtt az utóbbi évek eseményei. Mikor leszerelt Kaposváron, megnősült. Egy falujabeli leányt vett el feleségül. Boldog házaséletet éltek. Egy kisfiú született, amelyet nagyapja nevére kereszteltek. Dániel lett a neve. Vagy ahogyan ők nevezték, Danika. Az utóbbi időkben többször behívták katonának. Ott volt a Felvidék, Erdély és a Délvidék megszállásakor.
      A gazdaságuk egy szép kisgazda birtok: 15 hold szántó, 3 hold rét, egy hold szőlőből áll. Jó föld. Elég jól jövedelmezett. A gazdaságot a mai kornak megfelelően üzletszerűleg kezelte, mint ahogyan azt a Baranya-Szentlőrinci gazdasági iskolában tanulta a tanáraitól. Helyes talajművelés és állattenyésztés. Sok állat- sok jövedelem. Helyes fajtamegválasztás, jó és sok takarmány, fehérje, keményítőnek a helyes aránya mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy a gazdálkodást jövedelmezővé tegye. Gyümölcsösét bővítette és gondozta. Pár év múlva már ez is jelentékeny bevételt fog jelenteni, amit a gyümölcsből fog kapni a pécsi piacon.
      Majd vőlegénykora elevenedik meg előtte, majd az esküvője, a kisfia születése, mind-mind sorra elvonul a lelki szemei előtt. Most gyűlésben van, fiatal kora ellenére a legeltetési társulatnak a jegyzője. Az idősebb gazdák is szívesen meghallgatják, ha valami újítást kellene bevezetni a társulatnál, meg a saját gazdaságában. Ilyenkor aztán a megbeszélések rendszerint hosszúra szoktak nyúlni. A gazdaságában bevezetett újításokat már több gazdatársa tette magáévá, mert meggyőződtek azoknak helyességéről és hasznos voltáról. „Mert nem elég a mai világban szántani meg vetni, még nagyon sok minden más dolog is közrejátszik abban, hogy a gazdálkodásunk jövedelmező legyen. Tőke, szaktudás, felszerelés szükséges ahhoz, hogy a mai korral lépést tudjunk tartani.” – szokta mondani ezeket a szavakat. Szaklapokat járatott, egyszóval: haladt a korral, tanult és művelődött tovább, nem elégedett meg annyival, melyet az iskolában tanult. Sok szép csikót vett a somogyi vásárokon ősszel, és tavasszal jó nyereséggel adta tovább.
      A kis család a legnagyobb egyetértésben élt. A gazdaságot ő maga vezette, az édesapja legnagyobb megelégedésére. Amikor elbúcsúzott övéitől fájó szívvel, könnyezve intett búcsút szeretteinek – mind-mind emlékezetében van.
      Pista városi fiú, de éppúgy ismeri a falusi viszonyokat, mintha falun lakna. A géplakatos műhelyükben sok falusi ember megfordul különféle javítási munkával, ilyenkor aztán a gazdák elbeszélik a maguk ügyes-bajos dolgaikat. Ő is az édesapja foglalkozását tanulta, ő is géplakatos lett a négy polgári elvégzése után. A szülein kívül még két fiútestvére van, akik most járnak a polgári iskolába. Az idősebbik, a Béla IV. polgárista, a Laci II-dik. Ha lehetséges, ők már nem iparosok lesznek, érettségizni fognak. Kereskedelmibe fognak járni. Elég jó tanulók mind a ketten. Ha hazamegy, ő is leteszi a mestervizsgát, édesapját felmenti a munkától, hiszen ő szegény most dolgozott eleget. A fején már deres a haj. Akkor aztán majd megtartják az esküvőt. Már látja magát, amint dolgozik a műhelyben az édesapja meg a méhekkel meg a szőlőbeni munkával foglalkozik. S körülveszik szeretettel az övéi: Felesége, gyermekei, a szülei; meg a testvérei is meglátogatják, akik akkor már városban fognak lakni. Gyermekeknek okvetlen kell lenni. Így fűzi a gondolatait tovább. Milyen szép vidék is az, ahol ő lakik, az a legszebb a világon.
      Gondolatban ott sétál az ősrégi várban, ahonnét a hős Zrínyi vezette utolsó rohamra az embereit, most a Rákóczi úton van, most a templomban, most a sportpályán van, s futballmérkőzést néz. Most a moziban van a barátaival együtt. Éppen magyar filmet játszanak, a címe „Rózsafabot”. Ez a film is Somogyra emlékezteti. Az esemény Nagyatádon játszódik le. Már dúdolja is magában:

„Somogyba van Nagyatád, kicsi szeretem,
Mérges asszony az anyád, kicsi szeretem.”

Most menyasszonyánál van Somogyapátiban. Gyorsan peregnek az események. Búcsú van Somogyapátiban. Itt ismerkedett meg a menyasszonyával, Sós Katóval. A megismerkedés nem futó jellegű volt. Azután sokat volt Katóéknál. Később meglett a kéretés, menyasszonya lett a kis szöszkehajú Kató. Megtartották volna már az esküvőt is, azonban őnéki is, mint Jóskának, neki is be kellett volni, s az esküvőt elhalasztották boldogabb, békésebb időre. Most együtt sétálgatnak Somogyapátiban, tervezgetik a jövendő életüket. Most Szigetváron vannak a szüleinél, majd a turbéki búcsún, a szőlőjükben. Majd a szülei, testvérei képei jelennek meg előtte. A barátai vidám társasága, stb.
      Az édesapja remegő keze írását sokszor hozta a tábori posta, a testvérei is szoktak írni, meg a barátai is, akik még otthon vannak. A menyasszonya is elég sűrűen ír. Igaz, hogy ő is ír minden héten legalább két levelet haza, meg a menyasszonyának. Az édesapja legutolsó levele így hangzott: „Édes fiam! Nagyon vigyázz magadra, nehogy valami bajod legyen, mindig imádkozunk, hogy az Isten mentől előbb segítsen haza épen, úgy amint elmentél erőben és egészségben, mi jól vagyunk, munka van annyi, hogy alig győzöm, nagy szükség volna a te erős, fiatal karodra.”
      A testvérei is írják, hogy a tanulás jól megy, a tanár urak is mindig érdeklődnek tőlük őfelőle.
      Menyasszonya is azt írja, hogy imádkozik minden nap érte, a jövőjükről ír, a kelengye is készül lassan, jól van, minden héten bemegy Szigetvárra a szüleihez, ha ő nem kap levelet, akkor itt bizonyára kaptak tőle, sokszor megfordítva van, így aztán mindig tudnak felőle, stb. stb.
      Jóska felesége is azt írta a múltkor, hogy halad a munka, mindnyájan egészségesek, a kis Danika is. Sokat gondolnak rája, imádkoznak érte, majd rátér a falusi eseményekre, mit adtak el, mit vettek. A jószágállomány is megvan, szépek a csikók. A szőlőt leszüretelték, több lett, mint tavaly. Az almát is leszedték, már adtak is el belőle, stb. stb.
      Jóska is így szövi a gondolatait, maga előtt látja felesége törékeny alakját, amint a munkából hazajövet elfáradva hajtja le fejét álomra.
      Ő előbb ébred fel az álmodozásból, mint Pista, aki még mindig az Almás-patak partján gondolja magát, fénylik a szeme, az égboltozatot nézi, az idő lassan kitisztul, itt-ott már ragyognak a csillagok, a hold hol előjön, hol megint a felhő mögé bújik, a szél ereje is csökken. Pedig hát Pista előtt nem az Almás, hanem a Don vize folyik. Nem otthon van, hanem távol a hazától, otthonától itt az orosz puszta végtelenjében.
      Lassan, suttogva szólal meg Jóska hangja. „De elgondolkoztál, Pista pajtás, biztosan otthon voltál te is gondolatban, nyugatra néztél, mosolygott a szemed és a szád.” „Valóban, pajtás, otthon voltam gondolatban, s elnézem az égboltot. A bujkáló holdat, az itt-ott ragyogó csillagokat, amint szaladnak le az égbolton. Vajon melyik az én csillagom?” – szólalt meg Pista halkan, szinte suttogva. „ Pajtás – válaszolt Jóska -, a te csillagod Somogyapátiban van, az enyém meg Kispeterden.” „Igazad van, Jóska, mikor veled beszélek, s veled vagyok, mindig eláll a szavam, az otthon ezerféle szép kedves emléke ragad meg.” „Én is így vagyok, Pista” – szólalt meg Jóska.
      „Te Jóska, megelevenedett ezen az őszi éjszakában, mint annyi sokszor már, az otthon, a szüleim, testvéreim, barátaim, a menyasszonyom fénylő két csillagszeme. Istenem, látom-e még őket valaha? Úgy érzem, nem. Készen van már a levél, amit előre megírtam a szüleimnek s menyasszonyomnak a halálom esetére.”
      „Ugyan, Pista, ne beszélj ilyeneket, mert…”
      „Ne szólj közbe, Jóska, engedd a beszédemet befejezni. Ha netalán így történne, légy szíves, vedd magadhoz még a leveleken kívül a jegygyűrűmet, bicskámat, az imakönyvemet, a cigarettatárcámat és a töltőtollamat, a fényképeket és a leveleket, melyeket hazulról kaptam tőlük. Te laksz legközelebb hozzám, te vagy a legjobb barátom, benned megbízom, hogy eljuttatod ezeket a dolgokat hozzájuk. Érted, ugye, amit mondok, ezek csak őnékik jelentenek értéket, legalább látnak valamit abból, ami az enyém volt, ha még a síromat nem is tudják, hogy merre van, azt majd benövi a fű. Tudod, hogy így beszéltük meg ezt egymással már régen. Ha valamelyikünk megsebesül, akkor a tábori lap jobb sarkába egy vonást húzunk, ha pedig meghal, akkor egy keresztet.”
       Míg Pista beszélt csendesen, halkan, minden szótagot megfontolva ejtett ki a száján, addig Jóska azon gondolkodott, hogy hogyan hessegesse el barátjától ezeket a szomorú gondolatokat, majd mikor Pista befejezte a beszédjét, megszólalt.
      „Már előbb közbeszóltam, de te leintettél, hogy hallgassak, így megvártam, míg a végére jutsz a beszédnek, csak azt mondhatom neked, hogy ne gondolj ilyen rosszra, mert ilyen beszéddel kezded elvenni az én kedvemet is. A jó Isten majdcsak megsegít bennünket, hogy odahaza majd folytathatjuk a magunk munkáját ott, ahova a sors keze állított bennünket.
      De majdnem elfelejtettem mondani a beszélgetésünk hevében, hogy ma kaptam levelet hazulról. A feleségem nagy örömmel írta, hogy nem maradtak egészen magukra, nincs semmi baj, a leventék segítenek nekik minden munkában. Látod, Pista, amíg mi itt vagyunk az otthonunktól, szép hazánktól távol, nem felejtkeznek meg arról, hogy a hiányzó erőt pótolni kell, a leventék segítenek a bevonultak hozzátartozóinak, tehát nem maradtak mégse egészen magukra, mert a segítség mindig jólesik, mert az is előfordulhat még, hogy a helyzet lehet még megfordítva is, s én is nagyon szívesen fogok nékik segíteni. nem olyan rosszak az emberek, mint amilyennek mondják őket. A leventék is írtak, cigarettát küldtek. Jó, hazai leventét meg Simphóniát. A hazai dolgok állása felől is írtak a fiúk. S megígérték levélben, hogy ezután is fognak segíteni minden hadbavonult családtagjain.
      Majd ha bemegyünk a bunkerba, az őrség leteltével, megkínállak mindnyátokat belőle, még én se szívtam belőle, nem is esne jól a cigaretta, ha meg nem osztanám veletek.
      Te Pista, itt sokszor elgondolkozom azon, hogy ha hazakerülök ismét, milyen újításokat fogok a gazdaságomba ezután még bevezetni, hogy az a mai kornak teljesen megfelelő legyen, szeretnék a gazdaságomból egy mintagazdaságot létesíteni. Hogy az kívülről is látható legyen, szeretnék a házam elé egy vaskerítést csináltatni, természetesen veled. Ha nem kellett volna most bevonulnunk, akkor már meg is csináltad volna ezt. A lakóházam tavaly készült, azt is ki kell kívülről a kőművesekkel vakoltatni, ezt a két munkát szeretném egy csapásra elintézni.
      No, mit szólsz a vaskerítéshez, jó lesz-e? Megcsinálod-e?”
     „Jóska komám, én iparos vagyok, ez a szakmám, én ebből élek, természetesen meg fogom néked ezt csinálni, a vaskerítés szép és tartós, meglátod, hogy meg fogják bámulni a faludbeliek, olyan pompás vaskerítésed lesz, hogy nem lesz párja a faludban. Te ismersz engem, sokszor megfordultál már a műhelyünkben, láttad már a munkámat, s nektek is már többféle dolgot csináltam, azt hiszem, hogy egészen nyugodtan rám bízhatod ezt a munkát. Azonban az alkuval még ráérünk, azt majd nálad, a szőlőhegyen, vagy pedig a mi kis turbéki szőlőnkben fogjuk megkötni, mert komám, ehhez áldomás dukál.”
      „No Pista, ezt már szeretem, hogy így beszélsz, nem pedig úgy, mint az előbb, amit akkor mondtál, azt felejtsük el, jól van?” Pista nem szól, hallgat. Jóska tovább folytatja. „Nem ismerek rád, Pista, egészen megváltoztál, mostanában olyan kedvetlen, búskomor vagy, csak tán nem vagy beteg? Emlékszel, hogy Kaposváron az öreg Barossban, meg itt is pár héttel ezelőtt, te voltál a legvidámabb köztünk. A te jó tréfáid sokszor megnevettettek bennünket. Aggódom érted, s a többi fiúk is. Megkértek, hogy kérdezzem meg tőled, hogy mi bánt, lehetne-e rajta segíteni, s majd csak találunk valami megoldást.”
      „Jóska pajtás – szólalt meg Pista, - te baranyai vagy, de somogyinak is lehetne mondani, oly közel laksz a megyénkhez. Somogyországot épp olyan jól ismered, mint jómagam.” Jóska hallgat, nem tudja, hogy a barátja mit akar, az pedig mondja tovább halkan. „Sokszor megfordultál Szigetváron is. Az eladó terményeidet, szép állatjaidat itt értékesíted, itt vásárolsz be, sok szép csikót megvettél már a somogyi vásárokon. Ismersz engem, én is már többször vettem tőled kukoricát a sertéseim hízlalásához, meg kenyérgabonát is. Te vagy a legjobb barátom, hozzád mindig őszinte vagyok. Nem tudom, hogy mi van velem. Nagyon rossz álmaim vannak az utóbbani időben, talán odahaza valami baj van, fáradtnak s levertnek érzem magam. Sokszor úgy elgondolkodom, hogy sírni szeretnék”, s egy nagy sóhaj szakadt fel itt Pista kebléből, majd tovább folytatja. „Fáj nekem nagyon, hogy nem tudok őszülő fejű édesapámon segíteni, ő már eleget dolgozott, egy kis pihenés már nagyon ráférne most, hogy a munka terhét már le kellene vennem a vállairól, a sors még több munkát juttatott néki osztályrészül. Istenem! Istenem, mi is lehet velük? A vigasztaló szavaidat köszönöm, most te vigasztalsz engem, máskor meg én vigasztaltalak tégedet meg a fiúkat, ha csüggedés fogott el benneteket. Remélem, hogy ez csak múló természetű dolog s ismét majd jókedvre derítelek benneteket. Majd csak lesz valahogy, csak hazamehetnénk legalább 2 heti szabadságra ismét a Don partjáról. A főhadnagy úr azt mondta a múltkor, hogy a szabadságunk ügye folyamatban van. Jó volna egy kicsit körülnézni a mi szép sík vidékünkön, odahaza, hogy rendben van-e minden.”
      De le is járt a 2 órai szolgálat, jönnek ki a bunkerból váltásra. Átveszik az őrséget, megkérdezik: mi újság? Csend van az egész vonalon, hangzik vissza a felelet. Nincs hideg?, kérdezik tovább. Nincs, még ki lehet bírni valahogy, nem olyan halálos dolog, sokszor még hidegebb éjszakák is lesznek, amikor majd a hőmérő 30-40 C hideget fog mutatni. Vigyázzatok, nehogy valami baj történjék. Legyetek nyugodtan, hangzik vissza a válasz.
      Pista és Jóska lassan beballagnak a bunkerba. Ott pislog a mécses fénye, bent a fiúk fűtenek, kártyáznak és levelet írnak, s elgondolkoznak. Pista és Jóska leteszik a puskájukat, odamennek az asztalhoz. Jóska előszedi a hazulról küldött cigarettát. Sorra kínálja a bajtársakat. A kint lévőkét az asztalra teszi. Majd rágyújtanak, s boldogan fújják a füstöt. Milyen jó is ez a hazai cigaretta. Az otthon gondoskodása érzik minden szippantáson. A cigaretta meg a dohány a legnagyobb kincs itt a messze orosz földön, távol a hazától. De ez is csak akkor esik igazán jól, amikor a bajtársakkal megoszthatják. Egy családdá kovácsolódtak itt össze ezek a fiúk. A címük kölcsönösen fel van írva mindnyájuknál arra az esetre, ha valami baj történne, hogy tudják értesíteni egymás hozzátartozóit.
      Jóska és Pista is elvegyülnek a bajtársak között. Mindenről szó esik itten. A gazdálkodásról, politikáról, az otthonról, a hozzátartozókról. Mivel a legtöbben falusiak, szó esik a gazdálkodásról is. Mindketten tábori lapokat vesznek elő, s hazaírnak. Jóska a feleségének meg a leventéknek. Megköszöni a leventéknek a küldött cigarettát s a segítséget, hogy nem felejtkeztek el arról, hogy ő nincs odahaza, segítettek a munka elvégzésében. Majd a feleségének írja, hogy jól van, rövidesen megy haza szabadságra. Vigyázzon magára, nehogy megbetegedjen, nehogy megerőltesse magát a munkával, vigyázzon a kis Danikára. Utasításokat ír, hogy mit és hogyan csináljanak, a jószágállományt lehetőleg ne csökkentsék. Örül annak, hogy a vetegetéssel, betakarítás nagy munkájával általában végeztek. Ne aggódjanak, nincs semmi baja. Elég csend van a frontszakaszon. Mindnyájuknak szerető csókjait küldi.
      A levegő megtelik cigarettafüsttel, úgyhogy vágni lehet már a füstöt.
      Pista szüleinek s menyasszonyának ír. Vigasztalja őket, hogy legyenek nyugodtan, nincs semmi baj. A napok lassan s egyhangúságban telnek el egymás után. Megy haza rövidesen Jóskával szabadságra. Nincs harc, minden csendes, mintha otthon lenne. Mikor ezt írja, megtörli izzadó homlokát, eszébe jutnak az elmúlt hetek nehéz harcai. minek írná meg ezt, miért szomorítaná el őket még jobban, hisz úgyis aggódnak érte. Mindenfelől érdeklődik. Sok kérdésre vár feleletet. Hamarosan megtartják az esküvőt, rövidesen vége lesz a háborúnak, írja a menyasszonyának Somogyapátiba.
      Parancsot olvasnak fel a bunkerban, most hozta a küldönc. Mindenki odafigyel. „A kormányzó úr őfőméltósága az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért Tóth István tizedest és Kovács József őrvezetőt a kis ezüst vitézségi éremmel tüntette ki.” Nagy éljenzés fogadja ezt a hírt. A fiúk felugrálnak helyükről s gratulálnak a két bátor bajtársnak. Azok meghatódottan köszönik meg a fiúknak a hűséges ragaszkodását. Az érmeket holnap tűzi a mellükre a zászlóaljparancsnok úr, vitéz Ludányi Antal ezredes úr.
      Újra leülnek s beszélgetnek tovább. Jóska és Pista fényképeket vesznek elő s hosszasan nézegetik. Jóska felesége, kisfia, szülei képét nézi. Pista szüleiét, testvéreiét és menyasszonyáét. A képek már gyűröttek, de így gyűrötten is a legdrágább kincs a számukra. A hold most jött elő megint a felhők mögül s benéz, sápadt fényét bebocsájtja a bunkerba, mintha kíváncsi volna arra, hogy mit csinálnak ezek a fiúk idebent. A rádióban felhangzik az éjféli hírek után a Szózat ismerős dallama. Halkan zümmögik mindnyájan. A rádió elhallgat.
      Pista és Jóska lassan elteszik a fényképeket, örülnek az újabb kitüntetésnek. A felvidéki, erdélyi, délvidéki, a nemrégen megkapott bronz mellé odakerül a kisezüst vitézségi érem is. Ezt nem is írják meg haza. Majd ha szabadságra mennek haza, csak akkor tudják meg az otthoniak.
      S maguk előtt látják, amint az otthon lévők olvassák a leveleiket. Pista egy nótát dúdol, ez a kedvenc nótája:

„Csak egy kislány van a világon”

Neuburg a. Donau, 1945. szept. 6-án

 Vissza a Tartalomjegyzékhez                              Előző oldal                              Következő oldal