Hazamegyünk

       Neuburg kis város. A Duna folyó mellett fekszik. A város utcáin csinos ruhájú amerikai katonák sétálnak, amerikai gépkocsik motorjainak zaja és a gépkocsik tülkölése veri fel az utca csendjét. Általában kevés német férfiembert lehet látni. Vajon hol vannak? Egy nagyrészük fogolytáborokban van még mindig. Sokan pihennek a különböző csatatereken. Északtól egészen Afrikáig. Ha temetőben jár valaki, megdöbben a sok jelképes sírnak a láttán. Sok-sok fiatal életek, az élet legszebb idejében már nem élnek. Gyilkos golyó oltotta ki az életüket. Miért volt ez? Azért, hogy a jólétből pusztulás legyen. A sok béna, rokkant ember, a vesztett ügynek a harcosai, nyomorékjai sétálgatnak az utcán, komor arcukból azt lehet kiolvasni, hogy nem volt érdemes. A büszke népet s azt, amely oly magasan szállt s ragyogott a világ égboltján, porig alázták, a szárnyait elnyirbálták, gúzsba kötötték. Igen, a kocka szokott fordulni, hol jobbra, hol balra. Az egész világ megremegett a németek nagy harci sikereire. Világbirodalmak recsegtek-ropogtak, végül amit a német nemzet vezére el akart érni, nem sikerült. Egy valami mégis sikerült. Az egész Európa egy nagy romhalmaz lett. A jólétből ez maradt meg. Boldog családi életeket dúlt szét a háború vihara. Amerre ez végigszántott, a pusztulás járt a nyomába. Nyomor köszöntött be Európa küszöbén. Nagyon el lehet énekelni: „Boldogságunk, mint a mese, hol volt, hol nem volt”. A XX. század ezt ajándékozta a világnak. A szeretet helyett gyűlöletet. A rosszat, a pusztulást, a nyomort.
      Neuburg régi város, nem hitte, hogy ezt még valaha megérheti. Évszázados várában amerikai katonák sétálnak. A győzők segítik a német népet, a legyőzöttet.
      A német népre alkalmazhatjuk azt a mondást, a Krisztusi aranyigazságot: „Megmérettél és könnyűnek találtattál”.
      Neuburg is katonai város volt, mint a legtöbb német város. Sok szép kaszárnya van itt építve. Szép, nagy épületek. Valamikor még nem is régen sok német katonát képeztek ki itten. Falai közt boldogan szállt a katonák dala, éneke, akkor még az a német mondás járta itten: „Németország mindenek fölött”, s hova jutottak. Az elbizakodottságnak a legtöbbször ez a következménye. Ezekben a kaszárnyákban most nem német szót lehet hallani. Hanem mást. A német fülnek ismeretlen, szokatlan és bántó lehet ez. Az épületek állnak, nem lettek a földdel egyenlővé téve mint sok más laktanya, gyár s megannyi magánépület. Valami megőrizte ezeket az épületeket s a benne lakókat ettől a szörnyű sorstól. Az Isten gondviselő kegyelme volt ez. Ezekben az épületekben több magyar menekültkórház talált új otthonra, távol a magyar hazától idegenben. Az épületek dacolnak az idő vasfogával. Az udvaron magyar katonákat, felgyógyult betegeket lehet látni. A laktanyák tetején ott van a nagy „Vöröskereszt”, ami figyelmeztette az amerikai repülőket arra, hogy itt kórház van. Ez a magyar kórházcsoport szerencsésen megúszta a nehéz időket. Ezek a sebesült magyar katonák itt nyerték vissza egészségüket.
Itt van a budapesti I-es helyőrségi kórház,
           a Vöröskeresztes kórház
           a 7-es helyőrségi kórház
           a besztercei csapatkórház
           a margitszigeti orthopéd kórház.
      Szeptember 1-én a vöröskeresztes kórház tudakozó irodája előtt csoportosan állnak az emberek. Az ablakban egy tábla van kitéve, ezt olvassák.
      „A Németországba kihurcolt egyének hazaszállítása szeptember 1-én veszi kezdetét. Az illetékes szervek Szentgotthárd, Sopron és Hegyeshalom állomásra szállítják a magyarokat. hetenként 20.000 ember kerül hazaszállításra, ebből Bajorországra 5.000 ember jut.
A következő sorrendben:
      1. Betegek
      2. Kihurcolt egyének, idetartoznak a leventék is.
      3. Családtagok, idetartoznak az altisztek családtagjai is.
      4. Legénység, ideszámítanak az altisztek is
      5. Tisztikar
      6. Csendőrség
      7. Magyar „SS”.
A számukra egy napi élelmet adnak. A hazaszállítás 4-5 hónapot vesz igénybe.
      Az égbolton nincs semmi felhő. A nap méltóságteljesen sétál az égbolton. A sugarát szétárasztja a vidéken. A vénasszonyok nyara szépen köszöntött be. A sugarával megcirógatja az embereket. Verőfényes szeptemberi nap. Mintha csak otthon volnánk, olyan szép az idő. Pedig az ősz köszönt be két hét múlva. Nyárvége van. A szép meleg nyár múlófélben van. S mi még mindig itt vagyunk a messze idegenben. A télen jöttünk, illetve hoztak ki bennünket, azóta már sok víz lefolyt az öreg Dunán.
      Úgy látszik, mintha a nap is osztozni akarna a Neuburgban lévő magyarok szomorú sorsában. Az emberek egyszerre felélénkülnek, s kezdik észrevenni, hogy boldogság is van a világon. A rossz idő után jön a jó, a meleg, verőfényes idő, a szomorúság után az öröm. Nem, mégsem felejtkeztek meg rólunk magyarokról odahaza. pedig már azt hittük, hogy sohasem lesz vége ennek a hontalanságnak. Az emberek csoportokba verődve tárgyalják az örömhírt. Komoly alapú, komoly dolog ez a sok mendemonda után. Tervezgetik, hogy kb. mikor fog rájuk sor kerülni. Haza. Istenem, milyen varázsa van ennek az egy szónak. Hazamenni a hosszú távollét után, boldog öröm lepi meg az embereket, mint amikor a kisdiák bekopog a szülői házba, hogy otthon töltse el a vakációt szülei körében, amikor hónapok óta nem látta a szüleit. Ez a mi hazamenetelünk még sokkal más, mint a kisdiáké. Mert az tudja, hogy mire megy haza, mi sajnos nem. Levélben összeköti őket az egymáshoz való szeretet. A mi esetünkben egészen másként van. Azt tudjuk, amíg levelezhettünk, hogy ők is megvannak, megvan a legszebb, a hajlék, a családi otthon melege is. A háború végigszántott a maga borzalmaival szép hazánkon. Nem egy, száz és ezer ember vált hajléktalanná. A legnagyobb ínséggel néznek sokan a közelgő hideg tél elé. Sajnos mindenki el lehet készülve a legrosszabbra, hogy szülők, hitves, gyermek csal voltak a számára, a családi ház romjain kesereghetnek, nincs segítő kéz, megértő meleg szív.
      Elnézem őket, épkézláb emberek. Ha a háborút el is vesztettük, mégis ezek az emberek megnyerték, mert épen, egészségesen kerültek ki ebből a most véget ért világháború borzalmas nagy harcából. Aki rokkantan, fél lábbal, fél kézzel megy haza, az sokat, nagyon sokat vesztett. Ezeknek az embereknek az arca már nem olyan vidám, nem olyan örömteljes, ők nem tudnak örülni ennek a jó hírnek annyira mint az előbbiek csoportja. Igen, az ő életükből hiányzik valami, ami őbennük is megvolt, hiszen ők is ilyenek voltak, ők is épnek születtek. Hiába, ez csak volt, most másként van. Nem tudnak úgy örülni mint régen. A szomorú sorsuk mint egy nagy, nehéz teher nehezedik a vállaikra. Ez az, ami ezeknek az embereknek az örömére felhőt von. Árnyék-árnyék, mint amikor a napra felhő borul. Ilyen ezeknek az élete. Az öröm, a napsugár elszállt belőle, árnyék borult az életük egére, sötét árnyék, a bánatnak, a szenvedésnek a sötét, fekete felhője, amelyen keresztül nem tud átvilágítani az öröm, a napsugár. Így van ez, nekik ezt mérte ki az Isteni végzés, akármilyen nehéz, akármilyen fájdalmas és kereszttel kirakott út is ez, elkerülni nem lehetett. A végzettel szembeszállni nem lehet, mert ólomsúllyal nehezedik az ember életére. Kemény az arcuk vonása. S ki tudja, hogy hány nehéz harcnak a napja, hónapjai vannak a hátuk megett. Don, Pripjat, Brjanszk, Lengyelország, Kárpátok, a hazai harcok, ki tudja melyik ezek közül, talán mind megfordultak az itt felsorolt helyeken, talán nem, ezt kívülről nem tudjuk. A halálgép bőven osztogatta a halált, nem fukarkodott, egymás után oltotta ki a fiatal drága magyar életeket. Nem volt tekintettel arra, hogy talán özvegy édesanya egyetlen gyermeke, vagy több gyermek édesapja az illető. Az arcukat a gond megszántotta, minden gondolatuk hazaszáll, a sóhajuk, panaszuk, bánatuk mint a madár ahogyan körülröpködi a fészkét, úgy röpködik ők is körül gondolatban a régen elhagyott, de számukra a legkedvesebbet, a legdrágábbat, az otthonukat, a családjaikat, hogy mi is lett velük, hova is sodorhatta el őket a háború vad vihara.
      A hajuk között már ősz hajszál is csillog, az átélt szenvedések, az álmatlan éjszakák látható jele ez. A legnagyobb, a legfájdalmasabb a számukra az, hogy nyomorékon kell nekik bekopogni a régen nem látott, s olyan sokszor megemlegetett családi hajlékba, az övéikhez. Nyomorék. Istenem, de sok keserűség, fájdalom, sóhaj, panasz van ebben az egy szóban. Nehéz lesz az élet újra való kezdése mindenkinek, de a legnehezebb lesz mégis egy nyomoréknak. A romokon új életnek kell kezdődni. Új életet kezd mindenki. Az ép, erőteljes ember minden segítség, támasz nélkül meg tudja ezt valósítani. De így…. nyomorékon, ha netalán még a családját, a szüleit se találja meg, ezt nem tudja megvalósítani, mert minduntalan rá van szorulva az otthonlévők segítségére és támogatására. Más nem segíthet rajta, s mindenkinek lesz éppen elég dolga, amíg újra a régi kerékvágásba zökken az élet. Hány és hány családnak a boldog, nyugodt életét dúlta fel a háború. Lesz olyan eset is bőven, mert már volt rá éppen elég szomorú példa a múltban is, hogy a nyomorék, a rokkant férj nem kellett a feleségének, csak addig volt jó, amíg ép, erőteljes ember volt, s meg tudta keresni a kenyeret a családjának, de most hogy így járt, nem kell neki, ő lett a gyöngébbik fél. Nem vesződik vele, s hiszen a nóta is azt mondja: „Nyomorék mellett egy nőnek szenvedés az élete”.
      Ezek a dolgok mind-mind elviharzanak ezek az emberek előtt, hogy vajon hogy fogadják őket odahaza. Ha így lenne, akkor ezt már ő nem tudja a sok csapás után elviselni, mert az lenne a legnagyobb, a legfájdalmasabb, akkor, akkor……..
      Vajon hogyan fogja az állam a rokkantak ügyét pártfogásba venni. Nem sok reménnyel kecsegtet ez se senkit. Nagyon jól emlékszenek a múlt világháború rokkantjaira, azokkal se igen törődtek, pedig akkor a nemzetet nem rázkódtatta úgy meg a vihar alapjaiban, mint most. Akkor nem volt a haza csatatér, mint most.
      Ezeket elgondolva és minden ilyen apró dolgot megfontolva még jobban elkomorodik ezeknek az embereknek az arca. A legjava időben vannak, a Gondviselő eléggé megverte őket. Olyanok, mint az olyan madár, amelyiknek megvannak ugyan a szárnyai, de egy lába sincs. Nem tud leszállni megkeresni a napi táplálékát, végre is a madár nagy szenvedések között elpusztul. Nagy sóhaj szakad fel a keblükből s sokan arra gondolnak, hogy minek az élet, így nyomorékon, úgysem ér már semmit, nem lesz benne öröme se magának, se családjának. Csak teher lesz a számukra.
      A halál. Igen, az lett volna jobb ennél a szomorú sorsnál. Legalább nem fájna semmi, már valahol pihenne a föld mélyében, boldogan megbékélt szívvel. Minek volt a sok szenvedés, azért, hogy így nyomorékon élje le a hátralévő idejét. A szíve úgyis örökké vérezni fog, amíg csak meg nem szűnik dobogni. Úgyis csak terhére lesz a családjának. Istenem, de nehéz lesz a sorsa az ilyen embereknek. Sok mindenről le kell mondani egy ilyen embernek. A nóta, tánc, vidámság közepette már nem érzi jól magát, mint valamikor. Pedig de szeretett dalolni és táncolni. Odahaza mindig dúdolgatott, fütyörészett, s örömmel végezte a munkáját. Már nem illik hozzá, meg hát kedve sincs már ehhez, nincs minek örülni, mint odahaza régen. Máskor vágyódott az ilyen helyekre, most nemekül tőle. A víg szüreteken, bálokon, lakodalmakon de jó kedve szokott kerekedni. Aztán a tánc. Már alig várta, hogy valahol mulatság legyen. Bál, búcsú, a jó ropogós magyar táncok mind-mind elvonulnak ezek a bús arcú emberek előtt. Amikor a falu fiatalságával felkerekedtek egy-egy ilyen víg estre, hogy járták a táncot, megforgatták a vidéki lányokat. Most már a barátaik őnélkülük fognak elmenni. Sok minden ilyen víg alkalmakról fognak ők ezután lemaradni a társaságból. Igen, másként kell ezután az életet elrendezni.
      Érzik ezek az emberek már előre azt, hogy hányszor és hányszor fogják majd ezután megsérteni, megbántani, még keserűbbé tenni az amúgy is keserű életüket, amikor akarva, vagy véletlenül megbántják a rosszakaratú emberek. Máskor régen másként volt minden. De most sokkal ingerlékenyebbek, érzékenyebbek, indulatosabbak, mint voltak. A sors, a saját szomorú sorsuk hozta ezt így. Mit tudnak ők csinálni? Semmit. A sértésért, a bántásért nem tudnak elégtételt venni, mint ahogyan régen néhányszor előfordult, most elfordulnak és sírnak. Szomorú emberi arcok, sokat vesztettek, sok szép tervük, reményük eltemetve. Megtört az erő ezekben az emberekben, mint ahogyan a rugó eltörik egy fontos helyen, megáll a gép is. Az egyik rokkant honvédnek az arca különösen komoly és szomorú. A homlokán a gond már redőket szántott. Az átélt szenvedések keserű vonást barázdáltak a szája szélén. Sok-sok gondolat viharzik át a lelkén. Eltervezi magában, hogy ő el akarja kerülni azt, hogy megsértsék és megbántsák a rosszakaratú emberek. mert ez a háború az embereket nemhogy megjavította volna, ellenkezőleg még rosszabbakká tette. Még nagyobb lesz a szeretetlenség, egymás meg nem értése.
      A hátralévő életét teljes visszavonultságban fogja leélni. Magába fojtja a keserűséget és a bánatot, amely őtet érte. Csak először lesz egy kicsit szokatlan a magány, később már egészen jól fogja magát érezni ebben az új környezetben. Ez lesz a legjobb gyógyír, balzsam a fájó sebre.
      Igaz, hogy nehéz munkát nem fog tudni végezni, de még a két karja megvan, ép és erős, majdcsak odahaza elrendezi az életét a szülei segítségével. Még nem is élt, máris nyomorékon kell az életutat végigjárni, számára a hátralévő élete csak kálvária és kereszt lesz. Sok szép tervéből nem lesz semmi. Egyedül, magányosan van, bántja a fülét a zaj és lárma. Gondolkodik. Gondolatban odahaza van, a rég nem látott szülői hajlékban, ahova oly sok kedves emlék fűzi.
      Majd betér a szobába, ahol fekszik, leül az ágyára, ebéd ideje van. Egyszerű, de elég jó ebéd. Már több, mint egy éve hogy nem evett az édesanyja, a felesége főztjéből, de az íze még mindig a szájában van. Hamar eltelik a délután, vacsora van. Vacsora után lemegy az udvarra megint, sétál egyet. Futballoznak az udvaron. Valamikor ő is kergette kipirult arccal a labdát a barátaival. Meg a szép sportversenyek, milyen izgalom előzött meg egy ilyen versenyt. Sokat szerepelt az ilyen versenyeken. Az egész környéken ismert volt a neve. Nézi a játékot. Majd vége van a játéknak. A játékosok fáradtan, vidám arccal mennek le a pályáról. Aki most látja ezt a fiatalembert, el sem hiszi, hogy valamikor ő is ilyen víg kedélyű, sportszerető fiatalember volt. Így van ez, ezen már nem lehet változtatni. Majd lassan elfelejtik őtet, de ezek az emlékek mintegy megédesítői lesznek a hátralévő napjaiban.
      Bemegy a szobába, a többiek már lefekvéshez készülődnek. Ő is nekifog, s hamarosan levetkezik. A ruháját gondosan összetűri s elrakja. A napi eseményeket beszélik meg. Ebben a szobában majdnem mindnyájan amputáltak vannak. A hazamenetel ügyét tárgyalják meg, ő is részt vesz a társalgásban. Elálmosodnak, eloltják a villanyt, egymásnak jó éjszakát kívánnak, csendben elalszanak. A toronyóra kettőt üt, odakinn vihar van készülőben. Dörög, villámlik, a szél cibálja a fák ágát, a fiú felébred erre a zajra.
      Leperegnek előtte az események: Most búcsúzik el hazulról, fájó szívvel mond búcsút az otthon maradottaknak, a haza hívta, be kellett vonulni katonának Pécsre. Itt többször meglátogatják hazulról. Majd egy váratlan parancs folytán hamarosan a Magyar tenger partja mellé, Veszprém megyébe, Balatonfűzfőre helyezik. A Bakony-hegység nyúlványain, a Nyerges-hegyen kapja a rövid kiképzést. Itt meglátogatja okt. 23-án édesapja, nehezen tud tőle elválni, elbúcsúzni, érzi, hogy talán soha, vagy nagyon későn fogják egymást újra viszontlátni. Peregnek az események. Jönnek-mennek a levelek, ez köti össze az otthonnal. Most fiatal feleségét, szüleit és nagyszüleit látja maga előtt. Emlékszik nagyatyja levelére: „Fiam, az egész határ csúffá van téve, tele van lövészárkokkal”. Boldog, igen, ő boldog volt odahaza. Most mint vőlegény, a menyasszonyával a jövendő életüket tervezik. A gyümölcsfái között van, szorgalmasan permetezi őket. Most kaszál az édesapjával a vadvirágos réten. Most leventefoglalkozáson van. Most a járási leventeversenyen. Boldogan veszi át a tiszteletdíjat, mint a Vidék legjobb levente atlétája. Majd átveszi a járási vándorzászlót, amely a járás legjobb leventecsapatának jár. Örül, hogy néki is része volt abban, hogy sikerült; nagy csapattól hozták el. Dél-Somogyban lengette a szél a háromszínű vándorzászlót. Most az akarattyai vonalban van. Akkor már az ellenség elfoglalta az ő szép vidéküket. Somogyország. Látni fogja-e még valaha? Balatonakarattyánál van a vonal, Balatonkenesétől keletre. Kb. 500 méterre a vasúti aluljárótól, a siófoki műút mentén. Balanfőkajár mint a fáklya, úgy ég, s világít az éjszakában. Mindenütt a pusztulás, a virágzó élet helyett. Hajléktalanná lett, mindenéből kifosztott magyarok jajszava bosszúért kiált az égre. Ki felelős a pusztításért? Ki tudja?
      Egy-két puskalövés reszketi meg a levegőt, néha egy-egy akna robbanása vegyül közé. Éjszaka van. Egymást váltva őrködnek az éjszakában, a lövészárokban. Most rakéta fénye világít bele az éjszakába. A golyók, mint a méhek döngicsélnek a levegőben. Csak először volt szokatlan, később már fel se vették. Odase neki. Most pihenőben van, tisztítja a ruháját. Sárosan és fáradtan került be a vonalból. Most vállalkozás van. Szilveszter reggel van. Ködös decemberi levegő. Nincs túlságosan hideg. Itt-ott kis hócsomók vannak. Ő is benn van a rohamszakaszban. Megkezdődik a vállalkozás. Aknatűz fogadja őket. Fejére és jobb karjára kap egy kis szilánkot, odase neki, a harc heve magával ragadja, megy tovább a többiekkel, nincs semmi baj. Két bajtárs marad el holtan, visszanéz rájuk, ők már jól vannak, vajon mikor néznek őreá is így vissza a továbbmenő bajtársak, mikor éri őt is utol ez a katonasors.
      Egy ütést érez a bal lábán, odanéz. Lassan szivárog belőle a vér. Még egy seb a többi mellé. Nem veszélyes, rövidesen újra begyógyul. Megy a kötözőhelyre. Kiáltanak utána. Visszanéz, a kis Csiker Zoli hangja szól utána: „Várjál!” „Siess” szól vissza. Zoli is megsebesült. Együtt mennek a kötözőhelyre. A vállalkozás befejeződött. Hála Istennek sikerült is az oroszt kivonni az állásából. Ő majdnem az utol villánál sebesült meg. Az orosz árok ugyanis egy villasorban volt. A fiúk boldogan szedik össze a zsákmányt. Golyószóró, géppuska, géppisztoly, egy halomra való. Őtet bekötik a kötözőhelyen, itt már vannak, többen sebesültek meg a vállalkozásnál. A mérleg: három magyar halott meg egy német. 10 sebesült. 5 súlyos, 5 könnyű sebesült. Egy, majd két bajtársra támaszkodva meg le az autóig. Beviszik Balatonkenesére. Egy nagy csoport sajnálkozó tömeg veszi őket közre. Itt újra bekötik. 5-en itt maradnak, másik 5 súlyosat azonnal viszik a veszprémi tábori kórházba. Híre szalad a faluban, hogy mi történt, jönnek a látogatók, egy se jön üres kézzel, mind hoz valamit. A szekrény már lassan megtelik tésztafélével. Bor van egy egész vederrel. Jönnek a bajtársak is, segítenek a jó csopaki bor megivásában. Nem egyszer nótaszóval mennek el a látogatók, a bajtársak. Majd meglátogatja a földije is, Béres Sándor. A másik földi, Vass István nem tudott eljönni. Küszködik a megindulásával, sajnálja a sebesült bajtársát, hiszen a támadás előtt való este még milyen vígan beszélgettek együtt, mint odahaza régen, mintha nem is támadásba mentek volna, hanem kirándulásra. Elmegy a bajtárs, sok-sok jót, minél előbbi felgyógyulást kíván. Megígéri, hogy eljön még meglátogatni, azonban erre már nem kerülhetett sor, mert 5 nap múlva a sebesülés után őket is elszállítják Veszprémbe. Másnap megoperálják, még nincs semmi baj, a műtét jól sikerült, mégis-mégis a következő nap 7-én nagy árat kellett fizetni azért, hogy életben maradjon. Igen, a bal lábát, ez volt az ár, amelyet fizetni kellett az életéért. Ezután sok-sok álmatlan éjszaka van a háta megett. A magas láz teljesen legyöngíti. Nincs étvágya, egyre fogy. A közel 80 kg-os fiatalemberből Ingolstadtban 55 kg-os lett. Az életét a gondos orvosi kezelés megmentette ugyan, de az élete hajszálon függött.
      Még élénken emlékszik Veszprémben Tiborcz főorvos úr szavaira: „Fiam, a lábad térdig be van gázosodva, az életed pár óra, a lábadat levágjuk ugyan, de ezzel megmentjük az életedet.”
      Ismét két hét múlva Sopronba, a 205-ös hadikórházba szállították. Majd innét ugyancsak 2 hét múlva egy kórházvonattal Németországba, egy Duna menti kisvárosba. A kecskeméti 540-es hadikórházba került. Itt gyógyították tovább. Itt volt egészen február 10-től egészen augusztus 8-ig. Innét Neuburgba került. Itt találkozott a legközelebbi ismerősével, a szomszéd község ref. lelkészével.
      Ingolstadtban került amerikai fogságba, a város elfoglalása, április 26-a után. Itt élte át a bombázás borzalmait. Amikor már-már recsegett-ropogott az épület a közelben becsapódó bombák nyomán, Isten megőrizte az életét. Ezután már nyugalmasabb napok következtek Volt úgy, hogy 3-szor, 4-szer volt légiriadó egy nap alatt. A vadgesztenye rügye ekkor kezdett fakadni, a vándormadarak visszatértek a melegebb vidékekről. Kezdett benépesedni a természet, ünnepi díszt öltött magára. A vándormadarak elköltöztek már melegebb vidékre. A falevelek már sárgulni kezdenek. Itt van az ősz, az enyészet, a szép meleg nyár elbúcsúzott, s még mindig itt vannak a magyarok messze-messze idegenben, távol a szép magyar hazánktól, Bajorországban. Összeomlott a nagy, hatalmas, büszke Németország is, őt se kerülte el a sors vaskeze, ő rajtuk is végigvágott.

     Most odahaza van a templomban, hallgatja az igehirdetést mint régen, igen, ő ezután is eljár majd a templomba. A régi csillagos kicsi templomukba. Az Isten elég nagy csapással látogatta meg, de bizonyára célja volt vele, az éneknek a szavai is azt mondják:

„Azt bünteti, kit szeret
Másként ő nem is tehet.”

     Most mint boldog vőlegény vezeti a menyasszonyát a templomba, az esküvőre. Mondják a pap után az esküt. Utána a víg lakodalom következett, amelyen az egész rokonság részt vett. Jó kedve volt mindenkinek. A komájának is. Szegény, ő már azóta csendesen pihen a falu temetőjében. A zalaegerszegi kórházban hunyta le a szemét örök álomra, a harctéren szerzett sebesülésébe belehalt. De a családja hazahozatta, és itt helyezték örök nyugalomra. A legszebb idejében volt. mikor ezek az események lejátszódnak a szemei előtt, megjelenik előtte felesége szüleinek, nagyszüleinek a képe, vajon viszontláthatja-e még őket. Látja őket amint odahaza dolgoznak, ők már elsiratták százszor, gondolatban elbúcsúztak tőle. Látja a kicsi fiát, amint édesdeden alszik. Látja önmagát, amint odahaza dolgozik. Már ő is alszik, az álom tündére hazaviszi. A viszontlátás boldog örömébe fájdalom is keveredik, mert csonkán, bénán kell néki hazamenni. Gondozza a gyümölcsfáit mint régen, neveli az állatokat, egyszóval megkezdi a munkát újra, talán elölről kell kezdeni mindent, talán nem; nem tudni, hogy hogyan ment tönkre minden a harcok előtt. Igen, ő dolgozni akar és fog is, megmutatja, hogy még így rokkantan is van benne erő. nem hátrál meg az élet harcai előtt, mint ahogyan sebesülten is tovább harcolt, most bénán se adja fel a küzdelmet. Ha nem is tudja a szülei válláról egészen levenni a munka terhét, de amennyire tőle telik igyekszik segíteni mindenben. Bár ő úgy akarta, hogy ha a katonaságnál leszerel, az egész munkát ő maga fogja átvenni, hogy könnyítsen a szüleinek a terhén, hogy ők is éljenek egy kis nyugodt életet az eddigi nagy és nehéz harc után. Leszerelt, rokkant lett.
      Nem az, aki volt régen, de megvan benne az akarat s az pótolni fogja az erőt. Az isten hozta ezt így, s bele kell nyugodni, biztosan célja volt az ő életével is.
Majd tovább álmodik. Boldog? – Igen, ő megint boldog, mint régen, amilyen boldog volt. Dalol álmában: „De jó volna mindent, mindent elfeledni.” Majd egy versszak jut az eszébe:

„Minden úgy lesz, mint volt régen
Dolgozom majd békességgel.
Művelem majd a földemet.
Szántok-vetek újra benne.”

Neuburg an der Donau, 1945. szept. 7-én
 

Vissza a Tartalomjegyzékhez                              Előző oldal                              Következő oldal