Azért búcsúztam el tőlük 25-én este, mert tudtam, hogy 26-án operálnak meg engem. Azért siettettem a műtétemet, hogy a hazautazás időpontjára már felgyógyuljak, s nehogy itthon kelljen a kórházban még heteket töltenem.
A műtétre kerülők nevei ki voltak írva egy nagy fekete táblára krétával, s így tudta meg mindenki, hogy mikor kerül reá a sor, én voltam legelöl, tehát erről tudtam, hogy én leszek az első, akit 26-án megoperálnak.
Másrészt azért búcsúztam el tőlük, hátha a műtőben leszek, vagy még nem ébredek fel a műtét után, vagy az altatótól kábult leszek.
26-án reggel nem is reggeliztem. A műtét előtt egy injekciót kaptam, ami megszünteti a félést, mert a műtéttől egy kicsit fél mindenki. A padlásszobából lementem mankóval a lépcsőn az első emeleten lévő műtő helyiségébe. Urbányi főorvos úr nem volt odahaza, s a helyettese, Koncz orvos zászlós operált meg engem.
Ráfektettek a műtőasztalra, az orvosok s a segédszemélyzet megkezdte a műtéthez a beöltözést. Leszíjaztak, a fejemre, illetve az arcomra ráhelyezték azt a kis kosárfélét, amelyre fecskendezték az étert. Elkezdtek velem számoltatni, közben mondták, hogy jó nagyot s mélyet lélegezzek, úgy emlékszem, hogy 26-ig tudtam számolni, a számolás közben úgy éreztem, hogy süllyedek lefelé, s azután nem tudtam semmiről.
Erről a műtétről így hangzik a kórlapban az orvosi leírás:
„A bal combcsonk végén lévő kb. gyermektenyérnyi másodlagos heget kiirtva a lágyrészeket felpreparáljuk és a csontból kb. 3 cm-t távolítunk el, a rajta lévő extosurral együtt, csont csonk ellátás, vérzés csillapítás, réteges varrat, 2 gummi drein.”
A műtét után a kórteremben ébredtem fel, az egészségügyiek vittek fel hordágyon, úgyszintén a mankóimat is felhozták. A kórteremben hamarosan fel is ébredtem, az volt az első szavam, hogy a nővért „Kezit csókolom nővérke” köszöntéssel köszöntöttem, majd mondtam neki, hogy nagyon fázom. Erre ő gumipalackban a konyháról hozott jó meleg vizet, s ezt tette rám, ettől felmelegedtem. Az orthoped kórháznak saját konyhája volt az épület alatt. Már egészen magamhoz tértem, az éter okozta kábulat már kezdett a fejemből kimenni, a bajtársak odajöttek hozzám beszélgetni, egyszer csak nyílik az ajtó, s Kovács Jani barátom jön be rajta, utazásra készen állva. Civil ruhában, műlábasan. Nem tudott úgy elmenni Neuburgból, hogy még egyszer s utoljára fel nem jöjjön hozzám. Rövid ideig volt csak nálam, de ez is nagyon jólesett, a kapott szeretetcsomagból hozott nékem pár szem cukrot, s érzékeny búcsút vettünk egymástól, ő ment a társaihoz; még egyszer lelkére kötöttem, hogy a levelet adja fel, ha hazaér, s nekivágtak a hosszú útnak. Az állomásnál jegyet váltottak, s robogott velük a vonat kelet felé, Magyarországba. Ők elmentek, amputált létükre is vállalták a hosszú utazás fáradalmait, csak hogy minél előbb hazaérjenek otthonaikba. Nékem nagyon nehezemre esett az elválás, hiszen Jani és Laci a legjobb barátaim voltak, mindig együtt mentünk mindenhova, ők voltak a legjobb szívvel hozzám, szinte testvéri jó viszony fejlődött ki közöttünk.
Nagyon sokat gondoltam rájuk, hogy milyen nehézségekkel kellett megbirkózniuk hosszú utazásuk ideje alatt. Mindegyikőjüknek volt pénze, az utazás se került sokba, amerikai övezetbe még csak el tudnak menni, hiszen ujjlenyomatos igazolványuk van, de az orosz övezetben mit ér az amerikai igazolvány, így tűnődtem magamban sokszor.
Kovács Jánossal és Megyeri Lászlóval azóta is jó barátságban vagyok. Bár azóta Lacit nem láttam, mert messze lakunk egymáshoz, de a baráti kapcsolat levelezés formájában ma is fennáll közöttünk.
Mikor Janival idehaza találkoztam, elmondta azokat a nehézségeket, amelyekben részük volt utazásuk ideje alatt, de azért szerencsésen hazaérkeztek, az oroszok nem vettek el tőlük semmit se, bár mindnyájan elég szép kis értéket gyűjtöttek össze németországi tartózkodásuk ideje alatt.
Kovács Janinak én voltam a násznagya. Az esküvője 1946. augusztus 20-án volt a somogyviszlói református templomban. Ő akkor Szulimánba települt édesanyjával, testvéreivel együtt egy sváb Volksbund birtokba. A menyasszony jelöltjét vette feleségül, aki szintén kőkúti lakos volt. Majd Szulimánból visszatelepültek Kőkútra, mert nem jól érezték magukat, majd innét Csepelre kerültek, sikerült Janinak bejutni a Shell olajgyárba. Pöltenberg u. 24. szám alatt laktak. Én is voltam náluk, amikor édesapámat látogattam meg az Országos Gyűjtőfogházban. Az üzemből a Jani kultúrvezetői tanfolyamra ment, s ennek az elvégzése után a Győri Nemzeti Színházhoz helyezték üzemi igazgatónak. A Mariska a csepeli posztógyárba járt dolgozni, de a gyenge tüdeje nem bírta a poros munkát, a gyulai tüdőszanatóriumba kellett neki menni. Majd Jani barátom otthagyta a színházat, megunta a kóborló életet. Mariska is meggyógyult. Jani nem tudott elhelyezkedni, mert a népművelésügyi minisztérium keze mindenhova odaért, így hazajöttek Somogyba, kis falujukba, Kőkútra, itt Jani átvette a szövetkezeti korcsmát, mint annak a csaposa működik. Egyedül is, de a feleségével együtt is voltak nálunk.
Megyeri Laci barátom is megnősült. Először a Csongrád városnál mint könyvelő dolgozott. Jelenleg a Felgyői Állami Gazdaságnál van mint könyvelő, két kislányuk született. Úgy Jani, mint Laci, itthon magánúton elvégezték a négy középiskolát.
A reamputációs műtétem jól sikerült, s utána néhány nap múlva már járkáltam az udvaron, pedig még a varratok bent voltak. Amikor a műtét után először indultam útnak, azt hittem, hogy az operált lábamnak a csonkja szétpattan, mert a vér jobban beletódult a csonkban lévő erekbe.
Először csak az udvarba tettem kisebb-nagyobb sétákat, a varratszedés után a városba is kijártam.
Ha rám hallgatott volna a Laci és a Jani, sokkal könnyebben haza tudtak volna jutni Magyarországba, mint így.
A kórházcsoport parancsnoksága október 1-én amerikai parancsra 100 főből álló csoportot indított útnak Koncz orvos zászlós vezetése alatt. Ezek a bajtársak már gyógyultak, a legnagyobb részben amputáltak voltak. Ha Jani és Laci rám hallgatott volna, akkor ezzel a csoporttal ők is hazautazhattak volna. Ez a hír, hogy 100 főből álló csoport megy haza a kórházcsoporttól, hamar végigfutott, úgyhogy mindenki megtudta, hogy a csoporttól hazamegy 100 bajtársunk. Elgondolom, hogy milyen boldogok lehettek azok a bajtársak, akik olyan szerencsés helyzetbe kerültek, hogy bekerültek a hazamenők csoportjába. Ott sürgött-forgott a kórházcsoport minden fentjáró betege körülöttük. Kijöttek hozzájuk, hogy búcsút, Istenhozzádot, szerencsés utat kívánjanak a hazamenőknek. A hazatérőknek az arcáról boldog öröm sugárzott le, még az arcuk is azt fejezte ki, hogy mi hazamegyünk. Mindegyiknek kis csomagja is volt, vagy a hátukon, vagy a kezükbe fogták. A nagy búcsúzkodás után beszálltak az amerikai autókba, amelyek idejöttek a kórházcsoport nagy tágas udvarára értük, s az autók sebes vágtatással robogtak ki velük a kórház udvaráról. Az autókból még integettek a kezükkel, de amint kifordultak a kórház főbejárati kapuján, eltűntek a szemeink elől.
Én 5 napos operált voltam, még nem mertem lemenni az udvarra, hogy elbúcsúzzak tőlük, az ablakból néztem a bajtársak búcsúzkodását.
Nemcsak azok örültek, akiket az autók vittek magukkal, hanem mi is, mert ez annak a jele volt, hogy hamarosan megkezdődik a magyarok hazaszállítása.
Ezekben a napokban sokat gondoltunk az elmenőkre, s beszélgetésünk közepette egymástól kérdezgettük, hogy vajon merre is járhatnak, nem-e értek már haza.
Ezek a bajtársak jobban örültek, mint akiket az ulmi fogolytáborba szállítottak el innét Neuburgból mint gyógyultakat. Minden három-négy hétben a gyógyultakat kiírták, illetve elbocsájtották a kórházcsoport állományából s a fogolytáborokba vitték. Neuburgból az ulmi fogolytáborba vitték a gyógyult bajtársakat. Most már nem a fogolytábor várt a gyógyultakra, hanem a hazamenés, a hazaszállítás.
A magyar rádió is megkezdte az adását, de csak nagyon gyenge erővel tudta műsorát sugározni. Volt a kórháznál is rádió, s mindig sokan hallgatták a magyar híreket. A rádióhallgatók a hírek elhangzása után mindnyájunk örömére ezt hallhatták pár napra a csoport útnak indítása után: „Halló, halló, Neuburgi kórházcsoport parancsnokság, az október 1-én elindult 100 magyar szerencsésen Budapestre érkezett.”
Ezt a kis rövid tudósítást azt hiszem, Koncz zászlós adta be a magyar rádióhoz, hogy ezt leközölve megnyugtassa a kórházcsoport parancsnokságot, s minket is, hogy valóban hazaérkeztek, nem egy másik kórházhoz vitték el őket.
Ez után a kis hír után mind jobban erőt vett mindenkiben a hazautazás iránti vágyakozás. Mert mindnyájan elég sok idő óta kint voltunk Németországban.
Még tél volt, amikor február 10-én Ingolstadt városának az állomásán megállt velünk a magyar kórházvonat. Még hó is volt kisebb-nagyobb foltokban a sínek között, itt köszöntött rám a tavasz, majd a meleg nyár és végül a levélhullató őszi évszak.
Mindenki, így én is türelmetlenül vártam már azt az időpontot, hogy mikor jön el már a mi hazaszállításunk ideje. A csonkom is gyógyulóban volt, a varratokat kiszedték, még csak egy kis helyen volt rajta seb. A reamputáció után a padlásszobából egy első emeleti kórterembe helyeztek át, ez a szoba közvetlen a kötöző mellett volt. Ez a szoba is Júlia nővér szobája volt. Reggelenként egy kicsit már befűtöttük a szobát. Júlia nővérrel együtt le is fényképeztettük magunkat.
Október 14-én az a hír járta át a kórházcsoportot, hogy a temetőben a magyar hősi halottaktól búcsúzik el ünnepélyes keretek között a kórházcsoport. Erről gondoltuk, hogy a hazamenés ideje is elközelgett, s a karácsonyi ünnepeket odahaza fogjuk már tölteni szeretteink körében.
Aki csak tudott egy kicsit mozogni, az ment a temetőbe, s egy egész emberáradat hömpölygött a kórháztól a temető felé. Mindenki itt akart lenni ezen az ünnepélyes alkalmon.
Szép napsugaras, meleg őszi nap volt. A temetőben a magyar hősi halottak sírhalmai körül álltunk, s vártunk az ünnepség, a búcsúzás megkezdésére. Nagyon sokan voltunk kint ezen az ünnepélyes alkalmon. Ott volt a kórházcsoport parancsnoka, Millián György orvos vezérőrnagy is. Nemcsak mi magyarok voltunk a temetőben, hanem a temetőben tartózkodó németek is figyelmesek lettek a nagy tömegre, t.i. miránk, magyarokra, mindjárt gondolták, hogy itt valami ünnepség készül, bár talán egy szót se értettek magyarul, de mégis közelebb húzódtak, hogy hallják s lássák mit történik itt.
Én jó helyre kerültem, csak néhány lépésre voltam a szónokoktól. Mankómra támaszkodtam, figyeltem s vártam a többi bajtársakkal együtt, hogy hogyan zajlik le a hősi halottaktól való elbúcsúzás ünnepsége.
Először a katolikus esperes beszélt, akit mindenki csak János bácsinak becézett. János bácsi után Győr Sándor református lelkész beszélt. Mind a két lelkész kegyeletes szavakkal búcsúzott az idegen földben nyugvó drága magyar életektől. megilletődve álltunk itt a magyar hősi halottak gondozott, egyszerű sírhalmai között, a búcsúzó lelkészek mintha csak a mi gondolatainkat tolmácsolták volna. Áthatott bennünket ezen búcsúzási alkalom nagyszerűsége.
A szónoklatok után a kórházcsoport énekkara szegedi Farkas József híres cigányprímás hegedű kísérete mellett elénekelte „Lehullott a rezgőnyárfa ezüst színű levele” és „Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől” kezdető régi szép magyar nótákat. Fájdalmasan szállt a nóta a német temetőben, ez a temető se hallott még ilyet, mint mostan ezen az alkalmon. A temetőben lévő fákról a szél fújdogálta a sárguló leveleket. Mintha az őszi évszak is arról beszélne, hogy milyen múlandó ezen a földön minden. A tavasszal meginduló életet a természetben az őszi hervadás váltja fel, ugyanígy van az emberi életben is. Az életet az enyészet, a halál váltja fel. milyen rövid is az élet a bölcsőtől a koporsóig, s milyen rövid volt az itt nyugvó bajtársaké is. Az életük legszebb idejében voltak, s máris a halál örökre lezárta az ajkukat.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
