No, jártunk a korcsmákba, vagyis németül mondva „Gasthaus”-okba. Az italban nemigen lehetett válogatni, mint nálunk Magyarországon.

     Itt csak kétféle ital volt kapható a korcsmákban: a sör és a limonádé, meg a szódavíz. A német nép nem borfogyasztó, mint mi magyarok. A német korcsmákban is lehetett bort kapni a háború előtt, talán még a háború alatt is, amikor az általa megszállt országokból, Magyarországból, Olaszországból, Franciaországból vonatszámra vitték a bort hozzájuk. A Rajna mentén folyt nagy bortermelés a birodalomban.

     A német nép szereti sört, a magyar nem nagy sörfogyasztó, de mivel nem volt más, így a sört is iszogattuk nagy ½ literes korsókból, a vendéglőkben sok ivó magyar bajtársat lehetett látni. Nem vagyok nagy borfogyasztó, de azért sokszor megkívántam itt a bort, amikor a keserű sört iszogattuk. Annak a német korcsmának, ahol esténként a legtöbbször söröztünk, a tulajdonosa egy asszony volt.  Mindig nagyon szívesen fogadott bennünket. Odajött hozzánk, s beszédbe elegyedett velünk. Voltak a legtöbbször németül tudó bajtársak is velünk, így azok révén beszélgettünk az asszonnyal. Később nemcsak sörözni jártunk ki a városba, hanem vacsorázgatni is. A vacsora levesből és burgonyából állott, ezt adták élelmiszerjegy nélkül.

     Amikor így vacsorázgatni jártunk a városba, a sors véletlenül összehozott bennünket egy lengyel fiúval. ugyanis voltak a városban lengyelek is, ezeket a németek hozták be a birodalom területére, amikor Lengyelországot lerohanták. Ezek a lengyelek dolgoztak, hisz különböző foglalkozású egyének voltak közöttük. Ez a lengyel fiú nagyon rokonszenves, s kedves, figyelmes volt hozzánk. Az is odajárt vacsorázgatni esténként, ahova mi is jártunk. A szakmája fényképész volt, s abba is dolgozott a városban. Odajött hozzánk, ott érezte jól magát közöttünk. Elmondta, hogy az édesanyja tudott magyarul. Az volt is Budapesten, ő is tudott kiskorában magyarul, de ahogy növekedett, elfelejtette. A kórházba befelé jövet el szokott bennünket kísérni. Az otthon maradt hozzátartozóiról nem tudott semmit, ő is szeretett volna mentűl előbb hazamenni az övéihez. Többször mi fizettük az ő számláját is ki. Elpanaszkodott, hogy keveset keres, s ruha dolgában elég gyengén áll, én és a többi bajtársaim nagyon megsajnáltuk. Nekik nem volt felesleges ruhaneműjük, nekem volt egy öltöny, igaz, hogy felemás volt. A zubbony zsávoly, a nadrág posztó, de így összepárosítva mégis egy öltönyt tett ki. Egy este aztán összepakoltuk a zsávoly zubbonyt és a posztó gyalogsági nadrágot, s kivittük magunkkal, hogy neki ajándékozzam a lengyel barátunknak. Abba az estébe szerencsétlenségünkre a barátunk nem jött vacsorázni abba a vendéglőbe, amelyikbe mi vártuk. Így a csomagot neki adtuk a vendéglő tulajdonosának, az asszonynak, s megkértük, hogy adja oda a lengyel barátunknak, ha jön vacsorázni, s mondja meg, hogy a magyar barátainak az ajándéka. A tulajdonosnő nagyon jól ismerte a lengyel barátunkat, s megígérte, hogy a neki szánt ajándékunkat át fogja neki adni. Ez az eset a hazautazásunk előtti napokban történt, azután nem voltunk többet a városban már vacsorázni, így nem tudtam ellenőrizni, hogy a lengyel barátunk megkapta-e ezeket a holmikat. Bár a hazautazásunkkor a szobánkban lévő barátunknak meghagytam, hogy ő ellenőrizze, hogy a barátunk megkapta-e. Ugyanis ő még nem jöhetett azzal a csoporttal, amelyikkel mi jöttünk, ő még ott maradt, a lengyel fiút ő is ismerte, mert esti vacsorázgatásunkban ő is velünk tartott.

     Remélem, hogy az asszony átadta a barátunknak, így szegény hontalan lengyel barátunk, ha megkaphatta ezeket a holmikat, amelyek elég jó állapotban voltak, egy darabig hordozhatta. Nem tudom, hogy a barátunk hogyan s milyen körülmények között került haza Lengyelországba, s szülőföldjére. Bár az is lehet, hogy még mindig Németországban van. nem tudom, hogy a szülei életben maradtak-e a szörnyű háború után. Hiszen Lengyelországon kétszer hömpölygött át a háború borzalma, pusztítása.

     Mivel nem tudtam elbúcsúzni tőled, kedves hontalan lengyel barátom Neuburgban, így ezúton kívánok sok-sok jót, s még egyszer megköszönöm velünk, magyarokkal szemben táplált őszinte, mély barátságodat. A két, sokat szenvedett testvérnemzet messze idegenbe került fiainak a találkozója volt itt a város falai között. Lehet, hogy mi magyarok is eszedbe jutunk néha-néha. Adja az Isten, hogy a hontalanság keserű kenyere helyett a honi föld adjon néked is kenyeret, ha barna is, mégis édesebb, mégis ízletesebb, mint az idegen föld termése. Én soha nem foglak elfelejteni.

     A borbélyok és a korcsmárosok szerettek bennünket, de a pékek nem. A magyarok, mint mindenütt, itt is gavallérok voltak, nem filléreztek.

     A pékek azért nem szerettek bennünket, mert sokszor kértünk tőlük kenyeret, de ezt csak jegyre lehetett kapni, nekünk meg jegyünk nem volt. Voltak azért jószívű pékek, akik azért adtak egy-egy kg-ot. Megyeri barátunk volt a tarisznyás, ő hozta utánunk a tarisznyában az élelmet, bent a kórháznál aztán megosztoztunk rajta.

     A vendéglők, borbélyműhelyek forgalma a magyarok hazaszállítása után biztosan megcsappant.

     Egy csatos limonádés üveget sikerült hazahoznom, az útra megtöltve hoztam el, Lajos barátom töltötte meg, illetve csere útján intézte el, az üres üveget otthagyta, egy tele üveget kapott s 25 pfenninget kellett fizetni, neki azt hiszem 10 márkát adtam költőpénznek, sokszor segített nékem.

     Amikor kijártunk vacsorázgatni, akkor Jani és Laci barátom már nem volt Neuburgban, ők akkor már idehaza voltak Magyarországon.

     Egyszer délután kint voltam a városban Patai barátommal, az egyik vegyeskereskedés kirakatában megláttunk egy dohánytárcát, amellyel cigarettát is lehetett sodorni, bementünk az üzletbe s vettünk is, mindegyikünk kapott egyet. Azt hiszem, 3.50 márka volt, mikor bementünk a kórházba, akkor én az orthoped kórházban voltam, ott eladtam egy fiúnak, akinek egy keze volt, 10 márkáért. Másnap is kimentünk, hogy vegyünk, s kereskedünk vele, azonban csak nagy nehezen sikerült kapni egyet, így ezt nem is adtam el, hanem hazahoztam édesapámnak, még most is az a dohánytárcája.

     A városnak volt egy mozi helyisége is. Nagyon szép épület volt. Egyszer mi is elmentünk a moziba, valami amerikai filmet játszottak.

     A szakorvosi vizsgálat megállapította, hogy a csonk  művégtagviselésre így nem alkalmas, augusztus 23-án az I. helyőrségi kórházban a csonkról egy röntgenfelvételt készítettek. A röntgenfelvételről a szakorvosi vélemény így hangzik:

     „A combcsonk közepéből egy fél kisujjnyi vastagságú megtörve kifelé, a med. oldalából pedig befelé egy kisujjnyi vastagságú sarkantyúszerű csontkinövés látszik.”

     Tehát műtétre, ún. reamputációra volt szükség, ezért az utókezelő osztályról áthelyeztek szeptember 12-én az orthoped kórház sebészeti osztályára néhány bajtársammal együtt.

     A kis cókmókomat egy egészségügyi átvitte, én magam pedig átballagtam.

     Itt az orthoped kórháznál sokkal nagyobb volt a rend s a tisztaság, mint az I. helyőrségi kórháznál. A csomagoknak volt egy külön kamra, ahol tartották, s mindenkiére rá volt írva a név, úgyhogy nem cserélődött el. Az ágy alatt, vagy mellett nem lehetett ilyesmit tartani.

     A padlásszobában helyeztek el bennünket, akiket a műtét végett hoztak át ide. A kötözés nem a kórteremben, hanem a kötözőben történt a legnagyobb gondossággal. A kötözőn kívül volt a műtő, ahol a műtéteket végezték.

     A kórteremben a nővéren és az egészségügyin kívül takarítónő is volt. Az ágyak matracosak voltak. A pokróc is nagyon finom, hófehér, tiszta gyapjúból készült, a közepén piros, fehér, zöld csík húzódott végig. A padlózaton szőnyeg volt. A nővér neve Júlia volt. Ő Délvidéken lakott. Nagyon kedves, figyelmes volt a betegekhez, úgyhogy minden beteg szerette. Odahaza a civil életben is ápolónő szolgálatot teljesített. Ezen a kórtermen kívül az első emeleten is volt neki egy szobája, de ez jóval kisebb szoba volt, mint a felső padlásszoba.

     Az orthoped kórháznak volt könyvtára is. Minden héten egyszer kaptunk olvasni könyveket. Sok jó könyv volt itt a könyvtárban. Sok könyvet átolvastam, amíg itt voltam.

     Kovács Janitól is kaptam két db könyvet olvasni, az egyik Babay József: Rózsafabot, a másik Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről címűek voltak. Mikor ő hazajött, a könyvekről megfeledkeztünk, így nálam maradtak. Sokan elvitték tőlem olvasni, s az egyiket, a „Rózsafabot” címűt elfelejtették visszahozni, s így csak a másikat tudtam hazahozni, s ezt oda is adtam Jani barátomnak.

     Itt az orthoped kórháznál ismerkedtem meg Horváth István őrmesterrel, aki a lábára sebesült meg a harctéren. A nagyatádi laktanyában teljesített szolgálatot mint a híradós szakasznak a parancsnoka. A kaposvári 6. Nagy Lajos honvédgyalogezrednek a harmadik zászlóalja volt Nagyatádon, a két zászlóalj Kaposváron a Baross és a Honvéd laktanyákban volt elhelyezve. A híres rosseb ezredhez tartozott ő is. Méltó utódai voltak a híres 44-eseknek. Kint a városban láttam először, amint a sétatéren a vadgesztenyefák alatt üldögéltünk. Kovács Jani barátom ismerte, odahívta, s viccelődött vele. Tréfakedvelő, víg kedélyű fiatalember volt. Közelebbi ismeretségbe a kórházban kerültünk egymással.

     Kedvelt szavajárása volt a „kulacs szájú öcsém”. Sokszor eltréfálgattunk egymással. Nagyon megszerettük egymást. Amikor a padlásszobából elkerültünk egymástól, s más szobába helyeztek el bennünket, akkor is felkerestük egymást. Ha volt valami jobb falatja, eljött hozzám, s megosztotta velem. Versben is megörökítettem. „A kis préri” címmel. Neki is adtam belőle egyet emlékül. Én előbb hazakerültem, mint ő. Hazakerülve megnősült, akkor már vőlegény volt, s a volt menyasszonyát vette feleségül. Sajnos nem sokáig élvezhette itthon az igazi szabadságot, a szabad életet, mert rábizonyították, hogy a beosztottjaival gorombán bánt. S ezért elítélté, nem tudom, hogy mennyi időre. Sokszor viccből mondtuk neki, hogy ne jöjjön haza, maradjon kint Németországban, mert ha hazajön, úgyis lezárják. Milyen igaz lett a vicc!

     Remélhetőleg, hogy most már kiszabadult, s újra mint szabad ember örülhet az életnek, s családjának.

     Szeretettel gondolok mindig őreá is, sok kellemes órát szerzett nékem tréfáival, segítségemre volt mindenben, amiben csak tudott.

     A hazautazási láz mind jobban erőt vett a gyógyult bajtársakon, nem tudták vagy nem akarták megvárni azt az időt, amikor a hazaszállítás ideje megkezdődik, s a német birodalom területén lévő összes idegen nemzetiségű népet fokozatosan hazaszállítanak.

     Az amerikai parancsnokságon kértek és kaptak is ujjlenyomatos igazolványt, s a kórháztól kaptak egy elbocsájtót, s így sokan nekivágtak a hosszú, bizonytalan útnak. A kórháztól egy kis szeretetcsomagot is kaptak.

     Nem egyedül, hanem csoportosan vágtak neki a hosszú, kb. 1000 km-es útnak.

     A hazautazási láz elkapta az én két jó barátomat, Janit és Lacit is, ők se bírták bevárni azt az időt, amikor a kórházcsoporttól is megkezdődik az ápoltak és gyógyultak hazaszállítása. Tömegesen hagyták ott a kórházat, mert minden gyógyult szemei előtt csak az lebegett, hogy haza, haza a rég elhagyott otthonba, a családi fészekbe, akik a távollévőről talán nem is tudnak, talán már elsiratták, de azért még mindig hazavárják. Olyan ez a hazautazási láz, mint a ragályos betegség, egyszer csak terjed, a honvágy megszólal az emberekben, s akkor aztán nem törődnek az utazási nehézségekkel, a nyugodt helyet felcserélik a bizonytalanra, vándorbotot fognak a kezükbe, s megindulnak haza. Az idegenből hazavágyik az ember. De nemcsak ők vágytak haza, hanem mindnyájan, akik ott voltunk ápoltak és a személyzet tagjai kivétel nélkül. De mi megvártuk azt az időt, amikor a hazautazás ideje elérkezett, s kórházvonatban utazva térhettünk haza otthonainkba.

     Hiába beszéltem Jani és Laci barátomnak, hogy maradjanak, a hosszú, bizonytalan kimenetelű utazás nem amputált embereknek való, s nemsokára úgyis megkezdődik a hazaszállítás örömteli ideje s ünnepe, nem hallgattak rám.

      Fájó szívvel, de mégis belenyugodtam a sorsnak a megváltoztathatatlan végzésébe, hogy nem együtt jövünk haza. Ők már gyógyultak voltak, mindkettőjüknek a műlábuk is megvolt, amelyet itt Neuburgban, az orthoped kórház művégtagüzemében készítettek.

     Adtam nekik a hosszú útra a sajtkonzerv tartalékomból egy db 1 kg-osat. Nekem nem volt törülközőm, a Janitól kaptam egyet. Úgy Janit, mint Lacit versben is megörökítettem, ők is engem.

     A Janit „Janinak” címmel, a Lacit „Lacinak” címmel. A versekből ők is kaptak, én is kaptam tőlük egyet.

     Szeptember 25-én este búcsúztunk el egymástól, mert ők másnapra, 26-ra tervezték az utazást, azt hiszem, hogy 6-an verődtek egy csoportba, volt közöttük olyan, aki egész folyékonyan beszélt németül, ő töltötte be a tolmács szerepét. Janinak odaadtam egy levelet, s megkértem, hogy hazaérve adja fel, s így a feleségem, szüleim biztosat tudjanak rólam. Hazaérve Jani barátom ígéretét be is váltotta, sőt az ő címét is felírta a borítékra. Így édesapám mikor a levelet megkapta, fel is kereste Kőkúton, s Jani barátom mindenről pontosan be is számolt. Sőt megmutatta édesapámnak a Neuburgban írt verseimet is. A Janinak adtam egy verses gyűjteményt, egy füzet tele volt vele. Ő hozta rólam a legutolsó, biztos, legfrissebb adatokat, s édesapámat megnyugtatta, hogy rövidesen én is hazaérek, úgy is történt. Szüleim és feleségem most már megnyugodtak, hogy élek, s rövidesen én is hazakerülök a messze idegen földről.

     Vissza a Tartalomjegyzékhez                    Előző oldal                    Következő oldal