Nékem is valami fojtogatta a torkomat, amikor a lelkészek búcsúszavai után a kórházcsoport dalárdája elénekelte a fent említett magyar nótákat. Szem nem maradt szárazon ezen a búcsúzási ünnepségen.
A búcsúzási ünnepség befejezése után visszamentünk a kórháza, az utána való napokban is még mindenki az ünnepség hatása alatt állott. Ezen búcsúzási ünnepség hatása alatt állva, versben is megörökítettem a hősi halottaktól való elbúcsúzás szép, s magasztos napját. Már 5 éve múlt ennek, de mégis úgy érzem sokszor, hogy mintha most történt volna. Ennek az ünnepségnek lélekbemarkoló, szép, s magasztos voltát mint egy élő valóságot viszem magammal az életúton, letörölhetetlenül belevésődött szívembe és lelkembe.
A versnek „Búcsú a halott bajtársaktól” címet adtam.
A neuburgi pályaudvaron lévő magyar kórházvonat szerelvényt kezdték javítgatni, a hazautazásra előkészíteni, amikor kint jártunk az állomáson láttuk ezt, s ebből mindnyájan azt következtettük, hogy a hazamenés örömteli ideje most már nem messze van, s a hazamenésünk rövidesen valósággá válik.
Mint ahogyan az egészségügyiek a magyar kórházvonat szerelvényt javítgatták, rendezgették, úgy mindenki a kis holmiját is elrendezte, hogy minden rendbe legyen, nehogy az utolsó pillanatban kelljen kapkolódni.
Október 27-én az orthoped kórháztól áthelyeztek az I. helyőrségi kórházba, az orthoped kórház utókezelő osztályára, az áthelyezésről így hangzik a kórlapban az orvosi kibocsájtási irat:
„A bal comb az alsó és a középső harmad határán csonkolva. A comb végén szedv. let. irányban húzódó kb. 14 cm hosszú per. priman gyógyult műtéti heg, melynek a közepén egy tízfillérnyi és egy borsónyi hámhiány. A csonk jól párnázott műtagviselésre alkalmas.” Újból visszakerültem abba a szobába, ahonnét áthelyeztek műtétre az orth. sebészeti osztályra.
Teltek-múltak a napok, október hónap is eltelt, beköszöntött a november hónap első napja. Mindenszentek napjának estéjén kint sétáltunk a temetőben, ott sürgött-forgott az egész város. Gyertyákat égettek a sírhalmokon, de voltak örökmécsesek is, ezekben is égett a gyertya. Most szabad volt mindenkinek. Vége van a háborúnak, megszűnt az elsötétítés. Bizony akárcsak nálunk, itt se volt szabad a temetőket kivilágítani, míg a háború tartott. A magyar hősi halottak sírhalmain is égtek a gyertyák. Ide-oda hajtogatta a szél a lángját. A magyar kórházcsoport nem felejtkezett el a halottairól, ő volt a családapa. Ő gondoskodott az élőkről és a halottakról. Nemcsak a németek voltak itt, a magyar kórháztól is sokan voltunk itt, hogy kegyelettel áldozzunk az itt nyugvók emlékének. Elhoztuk ide a magyar sírokra irántuk érzett szeretetünk hervadhatatlan babérkoszorúját. Akárcsak nálunk, itt is rendbe hozták a sírokat, koszorút is tettek a sírhalmokra, az egész temető virágdíszben pompázott.
A kórházhoz az amerikai parancsnokságtól jöttek amerikai tisztek, s megvizsgáltak bennünket, hogy nincs-e tetoválásunk. Tudvalevőleg a német hadsereg „SS”- alakulata a Szent László, a Hunyadi János páncélgránátos hadosztályok állományába tartozókat betetoválták a bal felső karon, vagy hónaljban, a tetoválás az illetőnek a vércsoportját jelölte meg. A magyar Volksbund svábokat is a német hadsereg kötelékébe vonultatták be az „SS” – alakulatokhoz. Nékem, és az ismerős barátaimnak se volt tetoválása, mert mi ilyen alakulatnál nem teljesítettünk katonai szolgálatot.
Győri Sándor nagytiszteletű úr mindig azt mondta, hogy Sándor haza foglak vinni. Nem úgy történt, én előbb hazakerültem, mint ő.
Nagyon szerettem volna, ha az orthoped kórház művégtagüzemében én is kaphattam volna egy műlábat, ez sajnos már nem sikerült, úgyhogy művégtaggal nem tudtak ellátni, csak azt értem el, hogy a reamputációs műtétem után a lábam teljesen begyógyult, így művégtagviselésre alkalmas lett a csonkom.
November 5-én este bejöttek a szobába, lefekvés előtt voltunk, s mindnyájan bent tartózkodtunk, s nagyon furcsa volt, hogy az utókezelő osztály írnoka és egészségügyiek jöttek be hozzánk. Hamarosan megtudtuk jövetelük célját.
Az írnok egy papírról felolvasta azoknak a névsorát, akik a 6-án hazaszállításra kerülő csoportba beleestek. Hála Istennek, én is belekerültem azok közé, akik 6-án az első szerelvénnyel indulnak haza Magyarországra. Kiosztották a hazaindulóknak a kenyéradagot, s megengedték, hogy akinek nincs pokróca, egyet vihet magával haza. Nekem volt egy könnyű flanel pokrócom, így a kórház pokrócát nem vettem igénybe a magam számára.
Végre elérkezett ez a rég várt nap. Amelyért annyit imádkoztam. Most már nem bántam, hogy a műlábam nem készült el itten, az volt a fontos, hogy a hosszú távollét után végre hazamegyek az idegen földről.
Két csoport alakult. Az egyik örült, a másik szomorkodott. Ezzel az egy szerelvénnyel mindenkit nem tudtak hazaszállítani, így a szobából is csak az amputáltakat írták ki hazaszállításra. Az örült, aki jöhetett, az szomorkodott, aki nem jöhetett velünk. Együtt voltunk jóban, rosszban, most az útjaink elváltak még a hazaérkezésünk előtt, mert nekik még nem lehetett jönni, őelőttük a hazamenés útja még be volt zárva. Sajnáltuk őket, s vigasztalgattuk őket, hogy majd ők is rövidesen sorra kerülnek, ők is hazajöhetnek.
Aki bekerült a hazautazási csoportba, rögtön a csomagoláshoz fogott, így én is, pedig a holmim már félig-meddig rendbe is volt, de mégis egy utolsó nagy rendezést csináltam a holmim között, a nagy utazásra elkészítettem a csomagot, a pokrócot összetekertük s felkötöttük a hátizsákra, elég nagy volt a hátizsák, de mégis tele lett amikor minden bele lett csomagolva.
A másnap délelőtt is még a csomagolással és a búcsúzkodással telt el. Az egyik új zubbonyomat, amelyet itt Neuburgban kaptam, eladtam egy fiúnak 20 márkáért, mert úgy gondoltam, hogy minek hozza haza, itthon az átigazolásnál úgyis elveszik tőlem. Pedig ha nem adom el, hazahozhattam volna, mert a csomagomat Kaposváron meg se nézték.
Elbúcsúztam Győr Sándor nagytiszteletű úrtól is, aki nem jöhetett az első csoporttal haza.
A délutáni órákban robogtak be az amerikai autók, a kórház udvarára. Az egészségügyiek kivitték a csomagjainkat oda a térségre, ahonnét szokták a kórháztól elbocsájtott embereket szállítani. Ott sürgött-forgott körülöttünk az egész kórházcsoport menni tudó ápoltja.Érzékeny búcsút vettünk az ismerős bajtársaktól, akik még nem jöhettek velünk haza.
Megkaptuk a kórlapjainkat is, én is megőriztem, még ma is megvan, idehaza már többször átnéztem.
A búcsúzkodásnak az szakította végét, hogy felpakoltak az autókba bennünket kis holmijainkkal együtt. Fülsüketítő motorzaj keletkezett, majd az autók megindultak, integettünk egymásnak, a kórházi főbejárati kapun átrobogott velünk a nagy s erős amerikai autó, s így hamarosan eltakartak az épületek egymástól bennünket. A kórháztól az állomásra vitt bennünket a nagy amerikai autó, itt egy nagy német kórházvonat állt, s melléje kanyarodtak az amerikai autók.
Ez a 663. sz. német kórházvonat azért volt ideállítva, hogy hazaszállítson bennünket Magyarországra.
Kényelmes, duplakerekű és rugós Pullmann rendszerű személykocsik voltak átszerelve sebesültszállításra. A háború alatt sok német sebesültet szállíthattak ezen a szerelvényen a frontokról, hadikórházakból Németországba. A vöröskeresztes jelvény is még rajta volt a kocsikon jeléül annak, hogy a vöröskereszt oltalma alatt álló, nem hadicélokat szolgáló szerelvény, hanem kórházvonat volt a háború alatt. Bár a németek a lőszert is vöröskeresztes teherkocsikban szállították, amit az amerikaiak is megtudtak, így ezek után nem nagy varázsa volt a vöröskeresztnek előttük.
A kórházvonat szerelvény kocsijai még a legkényesebb ízlést is kielégítették, mert a kocsikban rugós matracos ágyak voltak beszerelve egymás fölé, emeletes rendszerrel. Nem két, hanem három ágy volt összekapcsolva emeletes rendszerben, hogy egy kocsiba mentűl több sebesültet lehessen elhelyezni. Az alsó ágy majdnem földszintes volt, a középső az ablakok irányába, s e felett volt a felső ágy. Én a 13. sz. kocsiba kerültem ismerős bajtársak közé. Összesen 429-en voltunk a bennünket kísérő amerikai katonai rendőrökön, a kórházvonathoz tartozó német személyzeten és a magyar orvosokon és nővéreken kívül. A legnagyobbrészt amputáltak voltunk, volt közöttünk még fekvő beteg is. Elhelyezkedtünk a kocsiban, én a legfelső ágyba kerültem. Amerikai katonasofőr segített a kocsiba való beszállásnál, s a csomagot is besegítette utánunk. Pontosan úgy állt oda a szerelvény, illetve a kocsi mellé, hogy az autó hátulja és a kocsiba feljáró lépcső egy vonalban volt.
Minden kocsiban volt egy német egészségügyi. Én feküdtem a felső ágyon, Patai a középsőn, az egészségügyi pedig az alsón. Ebbe a kocsiba kb. 30-an lehettünk. A német egészségügyin kívül voltak német vöröskeresztes nővérek is. Ezek ketten látták el a kocsi tisztítását, az élelem kiosztását, ivó- és mosdóvízzel való ellátását; az utazás ideje alatt minden tőlük telhetőt megtettek az érdekünkben.
Az orvosi szolgálatot magyar orvosok látták el a magyar vöröskeresztes nővérekkel együtt, ezeknek most hazafelé nem sok dolguk volt, mert kevés bajtársunkat kellett kötözni az utazás ideje alatt. Akkor volt sok dolguk az orvosoknak, amikor jöttünk ki Németországba, mert majdnem mindenkit kötözni kellett.
Amikor behelyeztük a holminkat, s a helyünket elfoglaltuk, kimentünk a kocsi elé, s kérdeztük egymástól, hogy melyik kocsiban helyezkedett el, csoportokba verődtünk s beszélgettünk, minden gondolatunkat a hazautazás kötötte le. Sokan kijöttek még ide az állomásra is, hogy melyik lesz az a vonat, amelybe beraknak minket, hogy hazaszállítson bennünket. Lelátszott az arcukról, hogy ők is szerettek volna velünk jönni, azonban a sors könyvébe másként volt ez elrendezve, ennek így kellett megtörténni, hogy még Németországban elválnak az útjaink. Pedig mi is szerettük volna, ha ők is jöttek volna velünk együtt haza.
Fájó szívvel, de Isten akaratában való megnyugvással búcsúztunk el egymástól, még egyszer megköszöntük a bajtársaknak velünk szemben tanúsított igaz, őszinte, mély barátságukat, hogy segítségünkre voltak elesettségünkben. Ők szerencsés hazaérkezést, mi minél előbbi hazajövetelt kívántunk nekik. Amikor az idő eljárt, a nap is lenyugvóban volt, nehéz szívvel ballagtak vissza a kórházba. Biztosan nem esett nekik jól a vacsora; minálunk folyt a beszélgetés, akik már indulófélben vannak hazafelé. A magyar kórházvonat szerelvénnyel jöhettek ők is rövidesen haza utánunk.
A búcsúzni készülő ember nem csak a barátaitól vesz búcsút, a környezetétől is. Én is, s velem együtt a többi bajtársaim is így voltak, így érezték magukat ezekben az órákban.
1945 év X hó 36 nap
1945 év VIII hó 8 nap
- II hó 28 nap
Azt jelenti ez az időszámítás, hogy a fenti két időpont között 2 hónap 28 nap, vagyis 3 hónap húzódik meg szerényen. Ezt az időpontot Bajorország egy kisvárosában, Neuburg an der Donau falai között az idemenekült magyar kórházcsoportnál töltöttem. Idehaza 3 hónap nem nagy idő, de itt mégis hosszúnak tűnt fel előttem, mert távol voltam az otthonomtól, szeretteimtől, a magyar hazámtól, s nem tudtunk egymásról, melyikőnket hova sodorta a háború vad zivatara. Merthogy indulófélben vagyunk hazafelé, rövidesen pár nap múlva minden kérdésre odahaza megkapjuk a feleletet is, lehet, hogy jó lesz, de az is lehet, hogy rossz. De legalább biztosat tudunk mindnyájan, nem őrlődünk a bizonytalanság őrlő kövei között, mint eddig.
Isten hozzád örökre, laktanya épületekben otthont, menedéket talált menekült magyar kórházcsoport. Számodra, a hontalanság még nem fejeződött be. Mint gondos anya a felnövő gyermekeit, te is úgy bocsájtod szárnyra, haza az itt felgyógyult magyar betegeket, s még csak köszönetet se vársz ezért, mert úgy gondolod, hogy ez volt a kötelességed velünk, tehetetlen magyar sebesültekkel szemben. Sok bajtársunk nyerte itt újra vissza az egészségét.
Magasztos, szép feladatot teljesítettél itt, az idegen földön is.
Te is elmondhatod, menekült magyar kórházcsoport társaiddal együtt: „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz”. Hiába menekültél értékeiddel idegen földre, jó magyar szerint „ami veszni indul, úgyis elvész”. Itt még nagyobb veszélynek voltál kitéve, mint odahaza, mert a bombázások miatt nem volt senkinek az élete biztonságban. Felszerelésedből annyit úgyse fogsz hazavinni, mint amennyit hazulról magaddal vittél. De így volt megírva a sors könyvében, ennek így kellet lenni. Bár maradtál volna idehaza menekült társaiddal együtt, mégis csak jobb lett volna itthon, mint az idegenek között lenni. Sok nehézségekkel kellet megküzdened neked és menekült társaidnak, de minden tőletek telhetőt megtettetek a betegek érdekében. Sokszor volt hiány kötszerben, gyógyszerben Ingolstadtban a menekült kecskeméti hadikórházban, de a felsoroltakon kívül egyekben is volt hiány. A németek bizony elég szűkmarkúak voltak veletek szemben, az amerikai megszállás után lényegesen javult a helyzet. Itt Neuburgban hiányt nem éreztünk, ezekből volt minden elegendő, bár itt is takarékosan bántak mindennel. Az én számomra befejeződött a küldetésed, mert gyógyultan, bár igaz, hogy amputáltan, de hazaküldöl ismét az idegen földről. Amputálásomról se te, se a másik társad nem tehet, mert már így kerültem ki hozzátok, ti meggyógyítottatok, s ez hosszú hónapokat vett igénybe.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
