Hazamenőkhöz
Az új idők hajnalára
Érkeztek ti szép hazánkba
Rózsás arccal, s mosolyogva,
Néztek vissza kis Neuburgra.
Sokan mentek most el innen,
Vár a haza benneteket.
Keblére ölel titeket
Onnan soha nem ereszt el.
Hazamenők, boldog sereg
Végignézlek most titeket.
Mindnyájan rokkantak vagytok,
Nincsen karotok, lábatok.
Mostoha a sors hozzátok
Mégis vidám az arcotok.
Elfeledtek bút, bánatot
Mert hazavisz az utatok.
Hála legyen az Istennek,
Hogy megengedte érni ezt.
Meggyógyultan, ha csonkán is,
Lehettek még boldogok ti.
Hogy a haza milyen drága
Itt megtudtuk valahára.
Itt a messze idegenben,
De nagyon nehéz az élet.
Nincs itt íze az ételnek
Odahaza más volt minden.
Keserű még a kenyér is,
Szomorú az életünk is.
Örömötöket megértjük,
Mi is veletek örülünk,
Bánat borul örömünkre,
Mert nekünk még maradnunk kell.
Ha utaink most elválnak,
Odahaza találkoznak,
Szép hazánkba rövidesen
Megindul a boldog élet.
A háborúnak a nyoma
Eltűnik majd hamarosan.
Majd otthon a szíveket
Betölti a szeretet.
Mondjátok el odahaza
Hogy mi itt élünk bánatban.
Már régóta vagyunk távol
Otthonunktól, szép hazánktól.
Közeleg lassan az óra
Otthon a találkozóra.
Fehér kendőt lobogtatunk,
Örömben úszik az arcunk.
Ti az előőrsök vagytok,
Mi is megyünk utánatok.
Leszünk még szabad magyarok
Szabad hazába boldogok.
A jó Isten két kezével
Áldja meg a magyar népet.
Örömtől, jókedvtől zengjen
A Kárpátok medencéje.
Az október 1-én hazament és szerencsésen hazaért 100 bajtárshoz szállnak ennek a kis versnek a sorai.
Neuburg, 1945. október 3-án
Nagyatádi
Somogyban van Nagyatád,
Ott fekszik a Rinya partján.
Gyógyfürdője, selyemgyára,
Még katonasága is van.
A nagyatádi járásnak
Földműves a lakossága,
Képviselővé választották
Nagyatádi Szabó Istvánt.
Erdőcsokonya bírája
Került fel az országházba.
Méltóképpen képviselte
Ott fenn a paraszt népünket.
Soha nem fordított hátat
Ő a falusi parasztnak,
Csak népe javát munkálta,
Ezt tekintette főcélnak.
Pályája felfelé ívelt,
Miniszter lett őbelőle.
A magyar falu csillaga
Mindig falusinak maradt.
A fajtája érdekében
Dolgozott éjt nappallá téve.
Él a parasztság szívében
A Nagyatádi emléke.
Nagy nevének az utókor
Méltóképpen áldozott.
Az a falu büszke lehet,
Amely ily nagy embert nevelt.
Nagyságát szobra hirdeti,
Népe soha nem felejti.
Nagyatádi megmutatta
Van erő a parasztságban.
A parasztság nagy vezetője
Nyugszik már a temetőben.
Szülőfaluja Csokonya
Adott helyet a halottnak.
Nagy halottjának a megye
Síremléket állított fel.
Ide jár ki az utókor
Hogy nagy nevének áldozzon.
Neuburg a. Donau, 1945. okt. 4-én
A kis préri
Őrmester úr a vén zupás
Áll a kaszárnya udvarán.
A szájában a csibukja
Tömve mikei dohánnyal.
Füstöl, mint a gyárkémény,
Szereti őt a legénység.
Kiabál az öblös hangján
Megolajozta a torkát.
A Kantin és a Korona
Látja őtet nagyon gyakran,
Pálinkaszag dől a száján
A garatra felöntött már.
Két zászlóalj Kaposba van
Baross, Honvéd laktanyában.
A harmadik zászlóalja
Van az ezrednek Atádban.
A híradós szakasznak
Kis préri a parancsnoka.
A foglalkozás anyaga
Rádió behangolása.
A szakasz a raktárban
A rádiót megkapja.
Nótaszóval kivonulnak
A simongáti diósba.
Gyakorlatozik a szakasz
Nagy ütemben megy a munka,
Az őrmester figyel, kérdez
Jól felelnek a gyerekek.
Büszke is a szakaszára
Olyan, mint egy gondos apa.
Szabadság és eltávozás,
Gyakran van a szakaszánál.
Névről ismeri már őket,
Tudja a képességüket.
Majdnem mind somogyi gyerek,
Méltók is a hatos névre.
A pihenő idő alatt
Köréje gyűlik a szakasz,
Tréfa, nóta közepette
Velük örül az őrmester.
„No, kulacs szájú szép öcsém!
Tudod-e már jól a morzét
Mert különben bajok lesznek
A nyakadat kitekerem.
Nem híradós, kocsis leszel?
Mert öcsém itt tanulni kell.”
Imígyen szól a kis préri,
Nagyon szeret tréfálkozni.
De az idő gyorsan pereg,
A fiúk is leszerelnek,
Búcsúzáskor fáj a szíve
Könny gyűlik a két szemébe.
A legénység, tiszthelyettes
Kevés helyen forr így össze.
Az atádi laktanyában
Öröm lenni híradósnak.
Szeretettel Horváth István őrmester úrnak mint földinek Neuburgban történt találkozásunk és megismerkedésünk emlékére.
Címe: Horváth István, Nagyatád, Zrínyi utca 55. szám
Neuburg a. Donau, 1945. október 4-én
A mi kis templomunk
Somogyország déli részén van a szülőfalum.
Közepén áll már régóta a csillagos templomunk.
Ez a templom régi idők egy kedves emléke.
Falai közt régóta hangzik már az ige.
Az én falum lakói református magyarok.
A templomunk mikor készült, még jobbágy világ volt.
A mi elődeink akkor még robotra jártak,
Hajtotta a hajdú őket korán a munkára.
A templom kövét, tégláját veríték öntözte,
Ha lassan is, de felépült, segített az Isten.
Nekünk hagyták e templomot mintegy örökséget,
Ne feledd el megvédeni szent kötelességed.
Már messziről lehet látni a templomunk tornyát,
Már évszázadok óta őrködik és vigyáz.
Minden köve, téglája a régi időt zengi,
A letűnt szép boldog időt híven megőrzi.
Az időnek a vasfoga nyomot hagyott rajta.
Figyelmét nem kerülte el az öröm és bánat,
Palatetős kicsi templom fehérre meszelve,
Szárnyal benne az Istenhez a hívek éneke.
Hangozzék benne az ige időtlen időkig.
Légy buzgó és hívő ember, az Isten megsegít.
Káromló szó helyett kulcsold kezedet imára,
Járjál mindig szorgalmasan az Isten házába.
Csak még egyszer láthassam a templomunk tornyát!
Falai közt az Istenhez küldök majd egy fohászt.
Életemet megőrizte, gondja is van rája,
A szenvedést elfelejtem, boldog leszek újra.
Neuburg, 1945. október 7-én
A félkezű ember
Nyírség homokos vidéke
Jó burgonya terem itten.
Kisvárda volt a lakhelye,
Iparos volt, jó kőműves.
Sok-sok házat felépített,
Boldog életet élt itten.
Ha a munkából hazament,
Körülvették a gyermekek.
Az utóbbani időben
Megváltozott már a helyzet.
Sokszor be kellett vonulni,
Családját ott kellett hagyni.
Felesége, két gyermeke
Sokat imádkoztak érte,
Nagyon sokszor volt veszélyben
Az Isten megsegítette.
Rozsnyó alatt sebesült meg,
Elég súlyos volt a sebje.
Bár az élete megmaradt,
Keze le lett amputálva.
Sopronba történt az eset,
E napot nem felejti el.
A jobb kezét elvesztette
Leszámolt az életével.
Sopronból – Németországba
Hozta ki egy kórházvonat
Tovább gyógyították itten
Az életért megszenvedett.
Még Sopronban találkoztunk
Azóta egy utat járunk,
Kereszttel volt ez kirakva,
Nem felejtjük el ezt soha.
Ingolstadt után Neuburg,
Ismét hazavisz az utunk.
Vajon mi van odahaza?
Talán életben maradtak.
Nyolc hónap itt idegenben,
Éppen elég volt belőle.
Sokszor elfogta a honvágy,
Régen látta a családját.
Hogy fél kézzel mi lesz vele,
Az Istenhez imát rebeg
Megnyugszik az ima után
Őreá bízza a sorsát.
Mert itt van a legjobb kézben
A sorsának intézése.
Kis családja hazavárja,
Ezt a napot alig várja.
Keblére öleli őket,
Lesz maga még boldog ember.
Felesége, gyermekei
Szeretettel átölelik.
A sorsába belenyugszik
Mert az Isten rendelte így.
Fél kézzel, de egész szívvel
Kezdi újra az életét.
Szeretettel Simon Laci bácsinak Sopronban történt találkozásunk és Németországban együtt töltött napok, a közös szomorú sorsunk emlékére.
Címe: Simon László, Kisvárda, Kákás tó 6. szám, Szabolcs megye
Neuburg a. Donaou, 1945. október 8-án
Hullanak a falevelek
Hullanak a falevelek,
A szél elsodorja messze.
A sárga zizegő levél
Csak az enyészetről beszél.
Búcsút int a fájának
Mint kedves gazdájának,
Megköszöni a gondozást,
Kedves gazdám, Isten hozzád.
Zizeg-susog a falevél
Elmeséli az életét.
Fakadástól – lombhullásig
Születéstől – a halálig.
Hogy lesz az életből halál,
A falevél megfelel rá.
Levél nélkül olyan a fa
Mint párját vesztett madárka.
Minden arról beszél itten
Haldoklik már a természet.
A lehullott falevelek
Termékenyítik a földet.
A levelek a fa alatt
Földdé válnak, elkorhadnak,
Halálukból élet fakad,
Majd jövőre – majd tavasszal.
Eljött a zordon enyészet.
Beköszönt lassan a hideg.
Hideg szelek, fagyok, derek
Az elmúlt nyárról beszélnek.
Búcsúzunk most ősz tetőled
Könnyes szemmel, fájó szívvel
Itt Neuburgban, idegenben
Hullanak a falevelek.
Neuburg an der Donau, 1945. október 15-én
Búcsú a halott bajtársaktól
A neuburgi temetőben
Száz magyar nyugszik békében.
Ők adták a legdrágábbat,
Amit csak egy magyar adhat.
Életüket feláldozták
Teérted szép magyar hazánk,
Itt nyugosznak idegenben,
Nem az ősi föld mélyében.
Száz magyar hőssel kevesebb
Hazánk ennyivel szegényebb.
Ennyi család árván maradt
Hiába várják őket vissza.
Öröm helyett csak a bánat,
Sokan járnak gyászruhában.
Ti már nem térhettek vissza
Otthonotokba, szép hazánkba.
Szomorú magyar családok,
Háborúban ezt kaptátok.
A sóhaj és panasz szava
Hagyja el az ajkatokat.
Hősi halott bajtársaink,
Hazánk legszebb reményei.
Hősök váltatok mindnyájan
Sirat titeket a haza.
Megálltátok helyeteket,
Ezer veszély közepette,
Hazánk ily hősöket nevelt,
A magyar hon nem veszhet el.
Szomorúan, fájó szívvel
Búcsúzunk el titőletek.
Könny gyűlik a két szemünkbe
Hogy itt kell hagynunk titeket.
Nem jöhettek velünk haza,
Mert az Isten úgy akarta,
A hazamenés közeleg –
Itt maradtok idegenben.
A száz sír itt idegenben
Nem lesz soha elfelejtve,
Meg a többi sok száz-ezer
Melyek vannak szanaszéjjel.
Mennyi öröm, mennyi szép terv
Van veletek eltemetve.
Csak fájdalom és zokogás
Tölti be a magyar hazát.
Imádkozunk tiértetek,
Nem felejtünk el titeket.
A magyar nemzet tölgyfáján
Hiányzik már sok-sok hajtás.
Német föld, óh – adj nyugalmat!
Az itt nyugvó bajtársaknak.
Száll a sóhaj tihozzátok,
Álmodjatok szép hazánkról.
A neuburgi temetőben, október 14-én, a hősi halottaktól való elbúcsúzás emlékére.
Neuburg an der Donau, 1945. október 16-án
Vissza a Tartalomjegyzékhez Előző oldal Következő oldal
|