1945. november 12-én szülőfalumban, Tótszentgyörgyön köszöntött a nap. A hosszú távollét után végre itthon, hazai környezetben lehettem. Mindent végignéztem. A szobákat, a gyümölcsfákat, az istállót a benne lévő jószágokkal, az ólakat, a sertéseket. Egy két q-a körüli hízót láttam a kerítésben, a disznóölés a hazaérkezésem idejére volt elhalasztva. Egy pár nap múlva meg is történt. Bizony, amikor mindent végignéztem, akadt volna tennivaló bőven, de a jelenlegi helyzetemben nem tudtam semmit se csinálni. Sokan eljöttek a falubeliek közül meglátogatni, eljött többek között a tanító úr és a tiszteletes úr is. Érdeklődtek, hogy hol, merre jártam? hol sebesültem? Alig győztem a sok kérdésre feleletet adni.
Eljöttek a rokonok is, amikor megtudták, hogy hazaérkeztem.
Első dolgom volt, hogy a Németországban találkozott ismerőseimről hírt adjak a családtagjaiknak. Így izentem Győr Sándor merenyei nagytiszteletű úr feleségének Merenyébe, Jankovics József feleségének ugyancsak Merenyébe, Jakab János feleségének Molványba, levelet küldtem Lehőcz János feleségének Szőrénybe, Fógel János édesapjának Somogyvámosra. A fentiek családtagjaikkal tudattam, hogy az illetőkkel hol, mikor s milyen körülmények között találkoztam. A fent nevezettek Isten segítségével mind hazakerültek. Győr Sándor nagytiszteletű úr, Jankovics József hazaérkezésük után meglátogattak, Fógel János barátom pedig írt, amikor hazajött.
Akkor még nagyon sokan voltak távol az otthonaiktól, amikor én hazajöttem Németországból.
Így kis falumból is sokan hiányoztak még, akik Németországban vagy Oroszországban fogolytáborokban szenvedtek. Németországból előbb, Oroszországból utóbb jöttek haza. Az előbbiből jó kondícióban, Oroszországból bizony eléggé lesoványodva, meglehetősen gyenge állapotban, ami az erős fizikai munka mellett a gyenge élelmezésnek tudható be.
Mint minden községnek, városnak, úgy ennek a kis községnek is volt vesztesége a véget ért háborúban:
Dergecz János, Angyal Lajos, ifj. Darabos János, Rinyai Ernő szép fiatal életüket áldozták fel a haza oltárán.
A harcok alatt eltűntek, de életjelt nem adtak magukról, valószínűleg ők is meghaltak: Radics János, Kelemen János és Szőke József. Az ő nevük is odakerül a hősi emlékműre.
A nevük aranybetűi azt hirdetik mindnyájunknak, s az utókornak, hogy a kard és a harc népe, a magyar katonanemzet hű fiai voltak mindnyájan, s az emlékük élni fog a magyar szívekben, mígnem a földön egy magyar szív dobog.
A dicső elődök, az ősök és a hősök emléke kötelez, hogy a hazának hű fiai legyünk.
A hősi emlékművek szerte az országban azt hirdetik:
„Megfogyva bár, de törve nem
Él nemzet e hazán”
Szüleim elmondták, hogy mi is történt az alatt a 15 hónap alatt, amíg az otthonomtól s tőlük távol voltam mint katona és kórházi ápolt.
1944 őszén a határt összeárkoltatták, a község népének kellett menni, a munkálatokat árkász katonák irányították. nagy esőzések voltak, úgyhogy nagyon rossz volt az út mindenfelé, sokan nem tudták befejezni az őszi kalászosok vetését.
November 28-29-én foglalták el Pécset az oroszok, december 5-én jöttek be a faluba. Mivel nagy volt a sár, járműveikkel nem tudtak bejönni, így a község népe nem sokat szenvedett tőlük. Másrészt nem estünk bele a felvonulási útjukba. Hála Istennek itt a sík területen nem tudták az oroszokat megállítani, így nagy szerencsénkre nem estünk bele a frontba, s a kiürítési területbe se. A lövészárkokra nem lett szükség, a nagy részét az én hazaérkezésem után, 1946. év tavaszán temették be.
Az orosz seregek fő felvonulási útja a Szigetvár-Kaposvár útvonal volt, bizony ezek a községek sokat szenvedtek. Oroszok huzamosabb ideig nem is tartózkodtak a községben, helyettük partizánok jöttek át Jugoszláviából, és bolgárok is voltak. Elég szedett-vedett népség volt mind a kettő. A partizánok között voltak még nők is. Mindkét társaság Berlinig akart eljutni, ami aligha sikerült nekik. A partizánok és a bolgárok megszállása alatt anyagi káraink is keletkeztek. A bolgárok egy lovat vittek el tőlünk, 6 kaptár mézet törtek fel, a partizánok csizmát, cipőt, pulóvert, itató vedret, bort, almát, az oroszok pálinkát, zseblámpát. Ezek az anyagi veszteségek a lovon kívül nem voltak súlyos természetűek. A felső szobánkban volt a partizán ítélőbíróság irodája, ahol a szökött, de elfogott partizánokat ítélték el, az elítéltek közül néhányat a pettendi erdőben ki is végeztek. A partizán, bolgár alakulatokon kívül menekültek is voltak beszállásolva a községbe. Itt Rinyaújnép község népe volt beszállásolva, kb. akkora község, mint Tótszentgyörgy, így minden házhoz jutott egy család. Ez a község beleesett a frontba, ezért az oroszok a lakosságot kilakoltatták. Nálunk a Martin család volt elhelyezve, a korcsma helyiséget adták át a számukra. Ezek a lovaikat tudták elhozni, a szarvasmarha- s sertésállományuk ottmaradt, a harcok folyamán nyoma veszett. Mikor hazamentek, egy tehénért cseréltek velünk egy lovat. Itt-tartózkodásuk ideje alatt a családjukból ketten meghaltak, itt temették el őket a tótszentgyörgyi temetőben. A sírokra minden esztendőben hoznak koszorúkat.
Édesapám, én és a feleségem, a nagyapám is volt náluk látogatóban. Nagyon szíves, mondhatni rokoni fogadtatásban volt részünk. Amikor ott voltam, még mindig meglátszottak a harcok nyomai. Martin Feri bátyám megmutatta, hogy merre húzódott a front, megmutatta Baratin-pusztát, ahol nagy harcok voltak, a helység többször cserélt gazdát, a szeszgyár is romokban hevert. Rinyaújnép homokos község, nagy burgonyatermelés folyik benne.
A háborúnak a nyomait bizonyára már eltüntette a község derék, szorgalmas magyar népe. Babócsánál a felrobbantott Rinya folyó hídját is bizonyára az eltelt 6 év alatt újból felépítették. Visszatért az élet, folyik a termelői munka. Ha a harcoknak a nyomait el is tüntették, a frontba eső községek nevei, a harcoknak a története fennmarad nagyon sokáig, apáról fiúra fog szállni, az utódok még sokáig fognak reá emlékezni, hogy itt, Somogyország lankáiban hónapokon keresztül nagy, véres harcok folytak a magyar, német és az orosz, bolgár csapatok között.
Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-én elhangzott fegyverletételi parancsa után a harcoknak nem lett vége. Akkor már a háború magyar földön dúlt. A hatalmat a németek vették teljesen át, illetve a németbarát nyilasok Szálai Ferenc vezetésével.
Horthy Miklós kormányzót a németek a fegyverletételi parancsa után elfogták, s családjával együtt kivitték Németországba.
A fegyverletételi parancs engem Balatonfűzfőn ért, s mindnyájan örültünk, hogy a háborúnak vége van, s mindnyájan mehetünk haza, sajnos nem így történt.
Dálnoki Miklós Béla vezérezredes az I. magyar hadsereg parancsnoka a fegyverletételi parancs után hadseregével együtt letette a fegyvert, az ő vezetésével Debrecenben 1944. december 23-án megalakult az ideiglenes magyar kormány. Utána hamarosan, 1945. január 20-án az ideiglenes magyar kormány küldöttsége Moszkvában aláírta a fegyverszüneti szerződést. Debrecen határában a nagy Hortobágyon folyt le a háború legnagyobb páncélos csatája, hogy melyik fél került ki győztesen, még máig se dőlt el, mindenesetre úgy a németeknek, mint az oroszoknak nagy veszteségeik voltak.
1945. január 18-án foglalta el az orosz hadsereg Pestet. 1945. február 13-án pedig Budát.
A Dunán lévő szép hidak mind az ostrom áldozatai lettek, a legkevésbé a Ferenc József híd rongálódott meg, úgyhogy ezt állították legelőször helyre a város eleste után, most „Szabadság” híd elnevezést kapott. A fővárosunk, a Duna gyöngye, a Duna királynője az ostrom alatt óriási károkat szenvedett, különösen Buda, a világhíres királyi vár üszkös falai vádlóan kiáltanak az ég felé. Ezek a romok mind arról tanúskodnak, hogy az ellenség bizony nagy áldozat, kemény harc árán jutott szép fővárosunk birtokába.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
