Varjas Tibor repülő tizedes barátomról már előzőleg is megemlékeztem. Sokszor meglátogatott, amíg én ágyban fekvő beteg voltam, s azután is, de amikor már én is fentjáró voltam, én is többször meglátogattam. Lábtörése Ingolstadtban meggyógyult, s a város eleste után a gyógyult betegekkel együtt őt is kiírták a fogolytáborba. Hogy azután mi történt vele, nem tudom. Valószínűleg a hazaszállítások megkezdésével ő is hazakerült Németországból a szüleihez.
Simon László öreg, őszfejű barátom Kisvárdán lakik. Neki a jobb kezét vágták le majdnem tőből. Soprontól Neuburgig együtt voltunk jóban, rosszban. Idehaza kőműves volt a mestersége. Nagyon rosszul volt, amikor a kórházvonattal Sopronból Németországba szállítottak bennünket, azt hittem, hogy meghal az úton. Ott az egészségi állapota rendbe jött, az amputálási sebe is begyógyult. Őtet versben is megörökítettem Neuburgban, „A félkezű ember” címmel.
Ladiszlay Alajos nagyatádi fiúval Ingolstadtban találkozta. Megismerkedésünk után gyakran felkerestük egymást. Ő előbb hazakerült, mint én. Egyszer Budapesten, a Művégtaggyárnál találkoztunk. A régi szakmáját, a kereskedést folytatta.
Patai Kálmánnal is Ingolstadtban találkoztam. Víg kedélyű muzsikus cigány volt. Sokszor húzta a nagybőgőt a kórház udvarán. Neuburgban is együtt voltunk, sőt együtt jöttünk haza egészen Kaposvárig. Itt váltak el útjaink. Sokszor mentünk együtt Neuburg városába vacsorázgatni, a legtöbbször ő fizette a számlát. Elég sokat keresett a kereskedéssel a kórház falain belül, de egyfelől el is kártyázta. Amikor hazakerültünk, írtam neki kb. kétszer is, de választ nem kaptam tőle soha, így nem tudom, hogy idehaza mi is lett vele. Mikor jöttünk haza, s már magyar területen robogott velünk a vonat, eladott a holmijából valamit pálinkáért, de nem ő itta meg, hanem elosztogatta a barátainak, s engem is megkínált. Bár nem vagyok szeszfogyasztó, mégis elfogadtam a pálinkát Patai barátomtól, mert Németországban nem lehetett hozzájutni, ha véletlenül valaki hozzá is jutott, nagy árat kellett érte fizetni. Én Pataival egy kocsiban voltam. Nappal az ő ágyán voltam én is, mert onnét jobban lehetett látni a vidéket, amerre a vonat robogott velünk.
Kalmár alhadnagyról, Golovics Pálról már előzőleg megemlékeztem.
Igyekeztem mindenkivel jó viszonyban lenni, ezeken a fiúkon kívül még voltak néhányan, akik körében jól éreztem magamat, sok mindenben segítségemre voltak. Ingolstadtig a fent említettek voltak azok, akik a legszűkebb baráti körömhöz tartoztak. Ezeknek a címein kívül még sok bajtársnak a címét őriztem a noteszomban, akikkel együtt voltam a kórházban Veszprémtől – Neuburgig; ez a notesz sajnos idehaza elkallódott, a sok cím mellett sok értékes feljegyzés is volt benne.
Többször álmodtam haza, s megálmodtam, hogy kisfiam született, mint ezt a hazaírt levelemben is megírtam, ez a levél haza is érkezett.
Idehaza hamarosan megtudták a háború befejezése után, hogy velem mi történt, csak én nem tudtam az itthon lévőkről semmit, hogy hogyan úszták meg a megszállást, nem-e kellett nekik is menekülni. Sokszor beszélgettem a somogyi frontot megjárt fiúkkal, s akkor megnyugodtam egy kissé, mert megtudtam tőlük, hogy a mi vidékünk nem esett bele a frontba. Azért mégis kétségek gyötörtek, mert a régi közmondás szerint „a baj sohse jár egyedül” – azon féltem, hogy idehaza is feldúlta a háború az otthonomat, s a hozzám tartozókat szétszórta a háború vad vihara. Csak akkor tudtam meg az igazat, a valót, amikor átléptem az otthon küszöbét 15 hónap eltelte után. Bár Szigetváron mondták, hogy nincs idehaza semmi baj, én hittem is, nem is, mert azt is gondoltam, hogy csak azért mondják, hogy vigasztaljanak.
1945. augusztus 7-én történt, hogy én is kimentem a fiúkkal a városba, illetve a Duna-partra, a temetőbe, s a kórház szomszédságában lévő évszázados templomot is megnéztük belülről. Többször is hívtak már, de nem mentem, s most az egyszer én is velük tartottam. Megengedték az amerikaiak, hogy kimehettünk a kórházból sétálni minden nap a délutáni órában, azonban ezt a sétát csak kórházparancsnoki engedéllyel, csoportosan lehetett megtenni. 5-en – 6-an lehettünk ebben a csoportban. Ebéd után összeszedelőzködtünk, s megkezdtük a sétát. A társaim már többször is voltak kinn délutáni sétákra, ők kalauzoltak engem. Én eddig azért nem mentem ki, mert a menés a nehéz hónaljmankóimmal nagyon fárasztó volt a számomra. A sétánk először a város temetőjébe vezetett. A városnak nagy és gondozott temetője van. Azért mentünk ide, hogy megnézzük azt a temetői részt, ahova a magyar kórházi hősi halottakat temették. Engem különösen érdekelt, mert én még nem láttam. A városba menekült magyar kórház a hősi halottai számára egy egészen külön részt kapott, úgyhogy ide városiak nem is temetkeztek. Sok szép fiatal magyar életnek az idegen föld lett a nyugvóhelye, így ezeknek is az a sors jutott osztályrészül, hogy idegen földben, az ingolstadti temetőben lettek eltemetve. A sírok gondozottak voltak. Mindig érdekelt a temető, a holtak néma városa. Elgondolkodik itt a temető csendességében az életről, s az elmúlás gondolatával is megbarátkozik az ember. Mert az elmúlás mindenki életében bekövetkezik. Kinél előbb, kinél utóbb. A fiatalra azt szokták mondani, hogy kár érte, még fiatal volt, még élhetett volna; az öregekre meg azt, hogy jól járt. Ezekre a fiatal életekre is azt lehetne mondani, hogy kár értük, hiszen még alig éltek, milyen fiatalon kellett nekik meghalni. S elgondoltuk magunkban, hogy mi mennyivel vagyunk különbek az itt nyugvó, és a jeltelen, vagy a tömegsírokban nyugvó magyar hősi halott bajtársaknál, hiszen mi is ott voltunk, ahol gazdag aratása volt a halálnak, s mi mégis életben maradtunk, ki épen, ki csonkán, bénán került ki a háború poklából, de mégis élünk, mégis van reményünk abban, hogy az Isten egyszer majd csak hazasegít bennünket a hozzátartozóinkhoz, szép Magyarországba, hiszen ott még a rigó is szebben fütyül, a harang szava is máként hívogatja az élőket a templomba, s kíséri a temetőbe, mint itten. A mi sírunk a drága magyar anyaföld méhében lesz; lesz, aki azt néha-néha gondozza a hátramaradt hozzátartozók közül. De itt, az idegenben, nem lesz senki, aki ezeket a sírokat gondozza, virágot, koszorút hozzon rájuk legalább esztendőben egyszer, halottak napján. Amíg a magyar kórház itt lesz, addig meggondozzák ezeket a sírokat, de ha a kórház is hazamegy, bizony ezeket a sírokat is benövi a fű. Ez a sorsa az idegenben lévő hősi halottak sírjainak. Idegen sírok ezek a németeknek, nem vagyunk rokon népek, nem az ő vérükből valók vagyunk, mi ázsiaiak, lenézett barbár nép vagyunk az ő szemükben, minket nem szerettek, azt mondták, hogy mi cigányok vagyunk, mi miattunk vesztették el a háborút. Hát akkor mi ki miatt sodródtunk bele, és ki miatt vesztettük el? Kik bombázták meg Kassát? Az oroszok-e? – vagy pedig a németek? Lehet, hogy ezek ugrasztottak neki minket, szerencsétlen magyarokat a háborúnak. Hogy még a meglévőt is elveszítsük.
Ilyen gondolatok mellett nézegettem ezeket a magyar hősi sírokat. Mindegyik sír tölgyfa- keresztet kapott. A kereszt tetejére egy vas sisak volt szegelve. A kereszten egy koronás magyar címer, alatta:
H U N G Á R I A
felírás, majd a név, rendfokozat, életkor került a keresztre. A kereszteket a kórháznál készítették, valóban művészi módon, úgyhogy aki csak láthatta, elcsodálkozott rajta. A betűk, s a címer úgy volt belevésve. Sokáig állni fognak ezek a tölgyfa-keresztek. Az ingolstadtiak sokáig látni fogják a közel 200 magyar hősi halott sírját. A sírhalmokon virágokból egy-egy kereszt volt készítve. Jelképezve azt, hogy életük legszebb idejében voltak, s dalos magyar ajkukat a halál lezárta örökre. Megilletődve álltunk meg itt, az idegen temetőben a magyar hősi halottak sírhalmai előtt. Ezeket már hiába várják haza. Nem a hazai föld, az idegen föld ad nekik örök nyugodalmat. Magyarok, maroknyi nép, de elszóródtatok! A Don folyótól – Németországig mindenütt lehet látni magyar hősi halottak sírhalmait. Egyszerű nyírfa- vagy díszesebb tölgyfa-keresztek, tömeg- vagy egyes sírokban, koporsóban vagy anélkül eltemetett drága magyar életek. Ezeket a sírokat eltünteti az idő vaskeze, a keresztek lassan elkorhadnak, a sírhalmok behorpadnak, benövi a fű, vagy az eke hasít barázdákat rajtuk, s búza nő a csatatereken, visszatér az élet, mintha mi sem történt volna. Csak azoknak a családoknak a veszteségét nem tudják pótolni, akik családtagjukat áldozták a nemzet oltárán. A magyar hősi halottak emléke élni fog a magyar nevekben, amíg csak magyar él ezen a vérrel megszentelt drága magyar földön. A hősi emlékművekre szerte az országban újabb és újabb nevek kerülnek fel. Sok család borult gyászba az elvesztett hozzátartozóik miatt. Sok apa és anya siratja egyetlen gyermekét. Sok özvegy siratja szerető férjét, sok árva siratja az édesapját, testvér a testvérjét, sok menyasszony siratja, gyászolja vőlegényét, rokon a rokonát, barát a barátját. Csak az ingolstadti temetőben is 200 magyar hősi halott nyugszik. Hát szerte a harctereken, fogolytáborok temetőiben hány és hány ezer magyar testvérünk pihen?!
A magyar hősi halottak sírhalmainak megtekintése után sétáltunk a temetőben. Itt egy egészen új dologra lettem figyelmes, s erről csak a csodálat hangján tudok megemlékezni. A német nép is, akárcsak a magyar, katonanemzet. Itt is ugyanolyan tisztelet és megbecsülés övezi a hősi halottak emlékét, mint nálunk, vagy talán még jobban, mint itt nálunk. Magyarországon ez nem látható még a városok temetőiben se. Ez a jelképes sírok meglátása volt. A temető legszebb részén vannak ezek a német hősi halottak jelképes sírjai elhelyezve. A hősi halottak emlékének így áldoznak a hozzátartozók. Afrika, Oroszország, Lappföld, és az általuk harcban elfoglalt országok voltak olvashatók a fejfákon jeléül annak, hogy itt áldozták fel fiatal életüket a nagy germán eszmékért. Volt egy családból 2-3 is, nem csak férfiak, hanem nők is, akik mint ápolónők teljesítettek szolgálatot a tábori vagy hadikórházakban. Egy család 6 tagja is szerepelt egy sírhalmon, ezek valószínűleg bombázás áldozatai lettek. A város többször szenvedett bombázást az amerikaiaktól, nagy épületkárok keletkeztek. A legszebb idejükben voltak ezek a német fiúk és lányok is. Ezeket is hiába várják haza a hozzátartozóik. Tele vannak ezek a sírok virágokkal; ezzel azt is jelképezik, hogy a meghaltak életük virágjában voltak. Ők is tele voltak tervekkel, reményekkel, amelyeket korai haláluk miatt nem tudnak megvalósítani. A hozzátartozók ezeket a sírokat gondozzák, mintha itt volnának eltemetve. Ide hordják virágaikat, koszorúikat, mert az igazi sír nagyon messze van tőlük, oda úgyse tudnak eljutni, nem tudják azt a sírt megöntözni könnyeikkel.
Ezek a jelképes sírok, s a gondozásuk katona nemzetre vallanak, s arra, hogy ahol így tudják szeretni, becsülni a hősi halottak emlékét, az a nemzet nem veszhet el sohase, hiába bukott el a harcban, újra fel fog emelkedni, s újra lesz még nagy; a porba hullt német sasos zászlót újra lengeti még magasan a szél. Ez a szeretetteljes gondozás a hősi halottak emléke iránt még bennünk, idegen nemzet fiai előtt is méltán keltett csodálatot és bámulatot. Valami fojtogatta a torkomat, amint végigmentünk a jelképes német hősi sírok előtt. Bár sohase láttam, mégis sajnáltam őket, hogy szép fiatal életük ilyen szomorú, gyászos befejezést nyert.
Milyen jó volna, ha a magyar hősi halottak jelképes sírjait a németek mintájára nálunk Magyarországon is minden városban, faluban, pusztán megvalósítanák. Itt is sok jelképes sír lenne a magyar temetőkben, a hősi halottak emlékének így lehetne maradandó, szép emléket állítani, ez lenne méltó ahhoz a nagy áldozathoz, amelyet értünk mindnyájunkért hoztak. Egy katonanemzet fiainak így kellene ápolni a hősök, a hősi halottak emlékét. Hirdessék a jelképes magyar hősi sírok, hogy a hazáért élni, de ha kell, a becsület mezején meg is kell halni, mert „A hazáért halni szent, dicső áldozat”. Nem elég csak a hősi emlékmű, s a hősök napján (május utolsó vasárnapja) megemlékezni a hősi halált halt drága magyar véreinkről. Ezeket a jelképes magyar hősi sírokat látogatni, gondozni kellene, nemcsak a hősi halottak hozzátartozóinak, hanem elsősorban az ifjúságnak, reá kellene helyezni a soha el nem feledés hervadhatatlan babérkoszorúját.
A világhatalomról álmodó Németországot legyőzték a kezdeti sikerek után, s végül is legyőzöttként került ki az 1945. május 9-én véget ért nagy világháborúból. Ezek a jelképes, és az igazi hősi sírok, s a hősi emlékművek szerte az egész világon vádlón tekintenek az ég felé, mintha csak azt mondanák, hogy miért? Miért kellett meghalni annyi szép fiatal életnek, az összebombázott házak üszkös romjai is erről beszélnek, hogy miért kell a háború, legyen már egyszer végre igazi békesség a földön. Mennyi sok szépet, jót lehetett volna az emberiség számára alkotni azon a roppant nagy összegen, amelybe a háború került.
Németország számára már 1938-ban megkezdődött a háború, megkezdte a terjeszkedését Európában. Még diák, IV. polgárista voltam, amikor megszállták Ausztriát, megtörtént az un. „Anschluss” – a két, de egy nyelvet beszélő germán nép egyesült. Majd ezután a Szudéta-vidék, Csehország, Szlovákia megszállása következett. Majd Lengyelország lerohanása 18 nap alatt, az orosz sereggel közösen. Norvégia, Belgium, Hollandia, Dánia, Franciaország, Jugoszlávia, Görögország, Albánia megszállása következett.
Majd 1941. június 22-én volt szövetségesét, az oroszt is megtámadta a német hadsereg. Itt is villámháborút terveztek, a korszerűen felszerelt és kiképzett német hadsereg óriási eredményekre volt képes. 1941 novemberében már Moszkva alatt volt a német hadsereg, a másik szárnya Sztálingrádig nyomult előre. Afrikában az olasz hadsereggel karöltve Kairó közelségében jártak. Amikor idáig jutottak, kifogytak az erőből. A háborúba beavatkozott Magyarország, Románia, Szlovákia nem adott akkora erőket, amennyit a német követelt. A német gyárakból ki kellett neki emelni a fegyverfogható szakmunkásokat, s ezt nőkkel, hadifoglyokkal helyettesíteni. Eddig az angol-amerikai szövetséges haderő is felszerelt, úgyszintén az orosz csoportokat is kiképezték az Ural hegység lábánál, megindult korlátlan mennyiségben az oroszokhoz az amerikai hadi gépezet, hadianyag, élelmiszer, s ez döntötte el a háború sorsát meg az, hogy az amerikai bombázók elkezdték Németországot bombázni. Ipartelepeit, közlekedési vonalait, s az oroszok a második arcvonal felállítását követelték az amerikaiaktól, s ezért a keleti arcvonalról nagy erőket kellett áthelyezni a nyugati tengerpartra, ahol az amerikai és angol hadierő partraszállása remélhető volt. Így a német hadsereg ereje legyengült, mert három arcvonalra kellett neki elhelyezni a katonaságát, ezenkívül az elfoglalt országokban is nagy létszámú erőt kellett visszahagyni.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
