Nincs szeretet – van szeretet

Ha mások életét nézed,
Színes kép tárul elébed.
Ha ezt nyitott szemmel nézed,
Akkor rájössz sok mindenre.

Csak kevés embernek szíve
Van a szeretettel tele.
Az emberi szívekben
Csak kevés a szeretet.

Nincs megértés – nincs szeretet.
Kerüld a rossz embereket,
Sajnos így van sok esetben:
Rosszat kapsz a jó helyébe.

Meg nem értés, a rút önzés
Megtöltik sok ember szívét.
Találkozol még mindennel,
Sok háládatlan emberrel.

Kerüld az ily embereket.
Mert ezek csak rosszra visznek,
Ezeknek a rossz élete
De sok embert vitt a bűnbe.

Kevesen vannak olyanok,
Akik önzetlen barátok,
Akik tudnak segíteni,
Egymás sorsában osztozni.

Ilyen barátokat keress:
Akik segítnek készséggel,
Osztoznak veled örömben,
Bánatban letörlik könnyed.

Ezek igazi barátok.
Ilyenekkel kell tartanod,
Szeretettel felvértezve,
Mint a Krisztus jó vitéze.

Hogyha érnek csalódások,
Borulj az Úr lábaihoz.
Küldj hozzá egy forró imát,
Megkapod a vigasztalást.

Éled az egész életed
A Krisztusi szeretetben:
Az Isten megsegít téged,
Rólad nem felejtkezik meg.

Hit, remény és szeretetben
Éljed le a földi élted.
Minden dolgod a szeretet
Napsugara tükrözze be.

Meglátod, hogy az életed
Betölti majd a szeretet.
Van irgalom, van szeretet,
Szeresd a jó embereket.

Neuburg a. Donau, 1945. aug. 20-án

Madárszárnyon

Madárszárnyon szállok haza
Rég elhagyott szép hazámba.
Messze idegen országból
Én mindig csak hazavágyom.

De jó volna otthon lenni,
Bút-bánatot elfeledni.
Meghallgatni sóhajt, panaszt,
Felkeresem otthonomat.

Amint madárszárnyon szállok,
Elmaradnak hegyek, halmok.
Amint röptömbe lenézek,
Szép tájak eltünedeznek.

És egyszer csak elmaradoznak
Ezek az idegen tájak.
Az ismerős tájékokon
Egyre lejjebb-lejjebb szállok.

Látom a kihalt falvakat,
És kifosztott városokat,
A búbánatos arcokat,
Romba döntött otthonokat.

Pusztaság lett a szép haza,
Hegye-halma, rónasága.
Mindenütt csak a pusztulás,
Siratom az édes hazát.

Tovább, csak tovább repülök,
Míg csak falumba nem érek.
Megállok az otthon felett,
És ott mindent végignézek.

Szüleim és feleségem:
A sors meggyötörte őket,
Szívüket az öröm helyett
Keserűség töltötte be.

Gond megszántotta arcukat,
Nincs öröm a munkájukban.
Mintha csak azt fejeznék ki:
Hiányzik ismét valaki.

Egy valaki, aki itt volt:
A családjukhoz tartozott.
Isten tudja, mi lett vele,
Messze vitte a sors keze.

De el kellett néki menni:
A hazáját megvédeni,
Elment, elment és azóta
Bú költözött a hajlékba.

Látom-látom bús arcukat:
Ők engem már elsirattak,
Megkönnyeztek, eltemettek,
Ők is de sokat szenvedtek.

A levegőből leszállok,
Bekopogok az ajtónkon.
Az ismerős lépésekre
A bentlévők felfigyelnek.

Az ajtó kitárul lassan,
Belép rajta egy katona.
A bent lévők odanéznek,
Nem ismerik az idegent.

Majd köszön, hogy „Adjon Isten!”
„Ugye nem ismernek engem?”
A mostan jött idegenben
Felismerik gyermeküket.

Elhalmozzák kérdésekkel,
„Édes fiam, mi lett veled,
Te sem vagy már olyan vidám,
Mint amilyen régen voltál.”

Fiú a lábára mutat.
„Tudom, mi fáj édes fiam.”
Imígyen szólnak szülei:
„Lehetett vón rosszabbul is.”

Fontos az, hogy megsegített,
Hazavezérelt az Isten.
Meghallgatta imáinkat:
Hazahozta a fiunkat.

Mert ez a vándor én voltam,
Ki visszatért otthonába:
Hogy szüleimmel karöltve
Az életet újrakezdjem.

Neuburg a. Donau, 1945. aug. 21-én

Az ősz

Itt van már a nyár vége:
Lassan az ősz kopog be,
Mintha halkan mondaná ezt:
Megjöttem én, a szeptember.

Elmúlott a szép meleg nyár:
Megérlelte a gabonát.
Itt a vénasszonyok nyara:
Bágyadtabb már a sugara.

A nyári nagy munka után,
Folytatod az őszi munkát,
Hűvösebb már a levegő:
Megérik a gyümölcs, szőlő.

Beköszönt az őszi évszak,
Az éjszakák már hosszabbak.
A jószág is bekerül
A jó nyári legelőről.

Vissza van, még vissza van
Nagy része a munkának.
Itt van az ősz, elközelgett
A takarodás ideje.

Behordja a magtárába
A természet bő áldását.
Halálban az élet jele,
Mindenfelé zöld vetések.

Itt van már a víg szüret:
Most folyik a hegyeken.
Nótázás és lövöldözés
Reszketi meg a levegőt.

Haldoklik már a természet,
Sárgulnak a falevelek,
Majd lassan lehullanak,
Búcsút mondnak a fáknak.

Mindenütt csak az enyészet,
Búskomor itten már minden.
Nyoma sincs az üdeségnek,
Melyet tavasszal öltött fel.

Lassan néma lett a határ:
Nincsen benne dalos madár,
Megérezték a hideget,
Vándormadár Isten veled.

Tavasszal újból jöjj vissza
Az itthagyott hajlékodba.
Gyere vissza kis madárka
Jövőre rügyfakadásra.

Megpihen a gazdaember:
Új erőt gyűjt majd jövőre.
Lassan kihalt lesz a tájék,
Végigsüvít rajta a szél

Neuburg a. Donau, 1945. aug. 23-án

Szeresd a fát

Virágzik a gyümölcsfa:
Olyan, mint a bokréta,
Olyan színes, olyan tarka,
Nézem, s elmerengek rajta.

A virágnak az illatát
Elsodorja a szél hozzám.
Amint közelébe megyek,
Döngicsélnek a kis méhek.

A szorgalmas kicsi méhek
Virágból mézet gyűjtenek:
A szorgalom mintaképe,
Sok ember tanulhat tőle.

A fa egy kis idő múlva
A virágját lehullajtja.
A szél messze elsodorja
A lehullott szirmokat.

A fa már nem olyan üde:
Színpompáját elvesztette.
Minthogyha megsiratná
Lehullajtott virágját.

Megtermékenyült a virág,
A méhek munkája nyomán.
Itt az isteni ígéret:
A virágból termés lesz.

Fáidról meg ne felejtkezz,
Ápoljad és szeresd őket.
Mert a fa is csak így terem
Bőven minden esztendőben.

A jó és szorgalmas gazda
Gyümölcsfáit gondozza,
Tövit felássa, megnyesi,
Kártevők ellen megvédi.

A gyümölcsöt megritkítja,
És a fáit lekoronázza,
Mert tudja, hogy csak így lehet
Első osztályú gyümölcse.

Mosolyog rád a szép alma,
Mintha-mintha mondaná azt:
Gyere ide, és szakíts le
Hogyha nagyon szeretsz engem.

A tavasztól késő őszig
Adja áldást gyümölcsösöd.
Tudom-tudom, hogy szereted,
Mert a gyümölcs egészséges.

Lassan érkezünk az őszbe,
A gyümölcs éréshez közelg.
Gondos kezek leszedik,
És télire elteszik.

Az elszáradt fák helyébe
Ültess mindig csemetéket,
A madár rá fészket rak:
Gyönyörködsz a dalába.

Ezek a kis madarak
Segítenek a munkádban.
A kártevők irtásában
Fontos szerepet játszanak.

Árnyékot ad az öreg fa,
Lombsátorát rád borítja.
Minthogyha meghálálná
Tenéked a gondozást.

A nyári nagy meleg napban
Megpihensz az árnyékában.
Nagyon sivár az az udvar,
Amelyikben nincs lombos fa.

Ültess-ültess minél több fát:
Mert a fa mindig hasznot ad,
Azért ápoljad és szeresd,
Mert hiszen a fa is érez.

Hogyha elszárad a fád,
Kivágod, tüzelőt ád:
És te majd a hideg télen,
Pipázol a jó melegben.

Legszívesebben itt időzök,
Az én kedves fáim között.
Szeretem a természetet:
Kerülöm az embereket.

Neuburg a. Donau, 1945. aug. 24-én

Volt egyszer egy boldog ország

Volt egyszer egy boldog ország:
A Kárpátok koszorúzták,
A Duna és a Tisza táján
Örömben élt a magyarság.

Az ős magyar turul madár
Vezette őseink hadát.
Messze-messze Ázsiából,
Ős Magyarok hazából.

Ők itten megtelepedtek,
Mert gazdag országra leltek.
Nagy Attila öröksége,
Várt itten a magyar népre.

Árpád apánk öröksége,
Megszentelte ősök vére:
Kemény harccal lett szerezve,
Azért drága minden rögje.

Azóta sok idő telt el:
Könnyben, bánatban, örömben,
Sokat szenvedett a haza
Minden egyes lakója.

Az Isten megsegítette
A sok csapás közepette.
Végigdúlták a háborúk,
Mégis-mégis áll a honunk.

Védelmeztük a nyugatot:
Népünk ezért rosszat kapott,
Az ezer év folyamán
Csak fogyott a magyarság.

Amíg ők művelődtek,
A magyarság meg folyton vérzett:
A saját testével védte
A nyugati nemzeteket.

A nyugat rútul élt vissza
A magyar lovagiassággal.
Jólétünk megirigyelték,
Országunk romba döntötték.

Sajnos mindenütt romot lelsz
A virágzó élet helyett.
Nagyon sokat kell dolgoznod,
Míg felépíted majd a romot.

Megállj, megállj, nyugati nép!
Lesz még erős a magyar nép.
Megtorolja a sérelmet,
Mely eddig népünket érte.

Neuburg a. Donau, 1945. aug. 24-én

A szél

A természet templomában
A fúvó szél az orgona,
Nyár langyos szellője helyett
Süvít az ősz hideg szele.

Végigsüvít a tájékon,
Megzörgeti az ablakot:
Bizonyára nagyon mérges,
Úgy látszik, nincs jó kedvében.

Azért süvít olyan nagyon:
Nagyon rossz híreket hozott.
Észak, dél, nyugat és kelet
Szelei fújnak feletted.

Jajgatva sírnak a szelek,
Üzenetet hoznak néked.
Messze-messze tájékokról:
Otthon lévő magyarokról.

Bánat költözött hozzájuk,
Feldúlva van az otthonuk.
Minden-minden rommá lett már,
Öröm helyett csak zokogás.

Mindenéből kifosztották,
Lakóházát felgyújtották,
Állatait elhajtották:
Koldussá lett a magyarság.

Nincs, ki a munkát végezze,
A férfiak mind elmentek,
Mert a haza hívta őket,
Azóta vissza se mentek.

A gazda már régen elment:
S ki tudja, hogy mi lett vele.
Sajnos így van, bizonytalan,
Látja-e még a családja.

Talán még él, vagy már meghalt,
Ezt nem tudja a családod.
Csak várnak és imádkoznak:
Az Isten segítsen haza.

A szél zokogó hangját
Végighallgattuk nagy búsan,
Németországban szenvedünk:
Mi hontalanokká lettünk.

Üzenünk a hazába,
Türelmesen várjanak.
Ne sírjanak, könnyeiket
Töröljék le csendben.

Mert a könny nem hozzánk való.
Azért vagyunk mi magyarok.
Vérben, vasban egy új világ
Veti előre árnyékát.

Haza! Haza! Csak haza!
Ez mindnyájunk jelszava.
Hogy keblünkre ölelhessük
Otthon maradt szerettünk.

Neuburg a. Donau, 1945. aug. 25-én
 

Vissza a Tartalomjegyzékhez                              Előző oldal                              Következő oldal