Tálban hoztuk el az ebédünket s úgy öntöttük tányérba, egész otthonosan éreztük magunkat. Jó ivóvizünk is volt a villa előtt. Egy kis hó is esett. Jó bakancsom, bekecsem és új köpenyem volt, úgyhogy nem fáztam. Egyik nap kimentünk gyakorlatozni. Itt Tarján főhadnagy, az osztálytörzs parancsnoka előadta, hogy december 31-én reggel szürkületkor egy vállalkozást kell végrehajtani az oroszok ellen. A rohamszakaszba, amely 5 rajból (50 ember rajparancsnokok) állt és 14 németből.
A rohamszakaszba én is bekerültem, de rajtam kívül Béres Sándor nemeskei és Varga Béla drávafoki barátom is. Bár Béres barátom nem egy szálláson volt velem, az éjszakát mégis ott együtt töltöttük, este hosszan elbeszélgettünk, önkéntelenül is mindig az otthoniakra terelődött a szó. Neki egy szép nagydarab fekete boxbőr és egy Sztalin gyertya selyem ejtőernyője lapult a táskájában. Nem gondolta szegény barátom, hogy nem tudja hazahozni, de még ragyogó fiatal élete is befejeződött. Polgárdinál fejlövést kapott, és hősi halált halt.
Akik a támadásban részt vettünk, mind együtt voltunk, együtt töltöttük az éjszakát. December 31-én, szilveszter reggelén hajnalban elindultunk a vállalkozásra. A támadást légvédelmi ágyúk tüze vezette be, majd rakétalövés jelezte a támadás megkezdését. Mi a lövészárokban lapulva, a balatoni oldal felől vártuk a támadás megkezdését, ami a rakéta kilövése után megkezdődött. Kézigránátokkal és puskatölténnyel el voltunk látva. Alighogy kiugortunk a lövészárokból hajrázva, aknatüzet kaptunk, amelyből egy szilánkot én is kaptam a fejemre, csak arról vettem észre, hogy szivárog az arcomon a vér, szökelltünk tovább. Magyar bajtársam nehéz sebével elmarad tőlünk, meg is halt. Majd Kopni golyószóró lőszeres marad el a kerítés mellett, ahova aknák csapódtak le. Már a villasor végén vagyunk, amikor a bal lábamon egy erős ütést éreztem. Látom, hogy a nadrág lyukas, mindjárt tudtam, hogy újabb sebet kaptam. Felugortam, és szaladtam vissza a kötözőhelyre. Ahol bekötöztek, de kiderült, hogy nemcsak a fejemre és a bal lábamra, hanem a nyakba és mind a két karomra is kaptam szilánkot. Hozták hordágyon a nehéz sebesülteket, ezeket is bekötözték. Én addig hoztam még a puskámat is, itt elvették tőlem. Két bajtársamra támaszkodva lementem a teherautóig. De közben bevittek egy bunkerba, ahol egy csésze feketekávét kaptam, itt levették rólam a derékszíjat, tölténytáskát. Az utóba már voltak könnyebb-nehezebb sebesültek. A legtöbb volt a mi rajunkból. A rajparancsnok, Bock tizedes is megsebesült. Itt volt Deli karpaszományos honvéd is egy hordágyon, nehéz sebesült volt, meg is halt szegény a kenesei O.T.I. szanatóriumban, az én tükrömmel nézték meg, hogy él-e, bizony szegény fiatalember meghalt. Kissé esett a hó, fújt a szél, amikor a teherautó Kenese felé röpített bennünket. Itt bevittek az O.T.I. szanatórium egyik szobájába, s újra bekötöztek bennünket. A szoba hideg volt, vacogott a fogunk. Innét az osztály gyengélkedőszobájába vittek bennünket, én két bajtársra támaszkodva mentem, a lábam már kezdett erősen fájni. Szomorú menet volt ez, bár a távolság nem volt nagy, mégis azt hittem, hogy sohase lesz vége. Végre odaértem, itt lefektettek, előzőleg lehúzták rólam a felsőruhát. Az alsó véres ruha helyett tisztát kaptunk, a véreset egy jószívű kenesei kislány mosta ki, aki ezért nem fogadott el semmit, sőt egy fejvánkost is ajándékozott nékem, amely megjárta velem Németországot; hazafelé jövet, mivel nagy csomagom volt Kaposváron az iskolában, ahol leigazoltak bennünket, itt hagytam, amelyet mindig bánok, mert jó szolgálatot tett nékem.
A legnehezebb sebesülteket elszállították a kórházba, minket 5 napig itt kezeltek; ekkor minket is elvittek, pont a születésem napján történt ez. Minden holmim elmaradt tőlem, csak az maradt meg, ami rajtam volt. A bajtársaim nem hozták be utánam Kenesére. Itt a lábam kétszer erősen átvérzett, úgyhogy alig bírta az orvos a vérzést elállítani. Az első nap magas rangú katonatisztek látogattak meg bennünket Kenesén. Rumot, cigarettát hoztak. A faluban hamar híre szaladt, hogy magyar sebesült katonák vannak, jöttek a látogatók, de egy se jött üres kézzel, mindenki hozott valamit a mi számunkra. A támadásnál 10-en sebesültünk meg, 4 halott lett, akiket a balatonkenesei temetőben temettek el. Eljött Béres Sándor jó barátom is, ez volt az utolsó találkozásunk az életben.
Veszprémben egy sárga nagy épület előtt állt meg az autó velünk. Az egészségügyi katonák bevittek bennünket. A 7-es tábori kórház itt talál otthonra, az apácák otthona volt egyébként. Apácák is voltak itten szép számmal, akik itt sem tétlenkedtek, felajánlották szolgálatukat, gondozták a sebesült katonákat igazi női gyengédséggel. Fáradhatatlan szorgalommal végezték teendőjüket. Mindenkihez volt egy gyengéd, szelíd, kedves szavuk.
Január 6-án operáltak meg. Kivették a bal lábamból a szilánkot, a lábamat sínbe tették, s felvittek a szép, tiszta kórterembe, hófehér ágyba fektettek bennünket. A ruhánkat kifertőtlenítették. 7-én reggel a szokásos vizitlátogatásnál mutattam a lábamat, átnedvezett a kötésen keresztül. Hordágyon bevittek a kötözőbe, kibontották a lábamon a kötést. Gyanús volt nekik. Nyomogatták, süppedt. Megállapították, hogy a foszforos aknaszilánktól a csonthártyán keresztül a lábam gázfertőzést kapott. A szilánk az eret súrolva a csonthártyáig hatolt be. Nem volt más mentség, mint az amputálás, mert órák alatt végzett volna velem a tetanuszhoz hasonló gázfertőzés. Tiborcz Sándor a szombathelyi kórház sebész főorvosa a 7-es tábori kórház vezetője aztán a következő szavakat intézte hozzám: „Fiam, a lábad térdig le van gázosodva, az életed csak pár óra, a lábadat levágjuk, de az életedet megmentjük.” Fájdalmas, szomorú szavak voltak ezek a számomra. Pontot tettek az egész életemre, hogy egyszerű, könnyű sebesülésnek ez lett a vége, hogy a lábamat le kellett vágni.
Tarján főhadnagy által tervezett és végrehajtott támadás sikerült. Sikerült az oroszokat kiverni az állásukból. Bár ő azt mondta, hogy csak egy-pár Iván van az orosz állásokban, valójában egy zászlóalj erősségű erőre becsülték a támadás után az orosz erőt, amely az akarattyai vonalban, a villasorban volt. Hiába volt a támadás, az osztály erejének fitogtatása, mert még abban az estében kivonultak belőle azzal, hogy nem lehet tartani, ezért kellett 4 magyarnak, 1 németnek meghalni, 10-nek megsebesülni. Ezért kapta meg László Frigyes őrnagy osztályparancsnok a magyar érdemrend lovagkeresztjét, az 5 honvéd pedig a nyírfakeresztet.
A műtőasztalon elaltattak, 9-ig tudtam csak számolni, aztán már aludtam. Mire felébredtem, akkor már nem volt meg a bal lábam, térden felül vágták le. Az altatástól még bódult állapotban voltam. Amint körülnéztem, magamat láttam, hogy fehér kötés van a lábamon, de a bal lábam, amelyet levágtak, nem volt sehol. Akkor halt meg egy bajtárs, s annak a koporsójába tették, s eltemették. Közel 80 kg-os voltam amikor az amputálás bekövetkezett, s ennek köszönhetem az életemet, hogy jó ilyen jó erőben voltam, mert másképpen úgyse bírtam volna ki. Az amputálás után kétszer kaptam vérátömlesztést. Először Novák Béla egészségügyi bajtársamtól, akivel most is levelezésben vagyok, másodszor egy vöröskeresztes nővértől, de annak sajnos se a nevét, se a címét nem tudom. Az amputálás után olyan sárga lettem, mint a viasz. A gáz a bőr alá ment, majd napok múlva eltűnt. A vérátömlesztés után vérpótló cukoroldatot is kaptam, egy gondos orvosi kezeléssel nagy nehezen megmentettek az életnek, bár közelebb voltam a halálhoz, mint az élethez. A magas sebláz is megkezdődött, étvágytalan lettem, bár volt minden jobbnál jobb ennivalónk, de csak úgy csipegettem belőle. Ebédre bort is kaptunk, 2 dl-t. Jó Balaton-vidéki fehér bor volt. Én odahaza se voltam nagy szeszfogyasztó, ezt az erős bort így tisztán nem tudtam inni. Az apácák hoztak be a számomra szódavizet, mert ezt kívántam; így ittam a borból. A szódás üvegek ott álltak az ágyam mellett. Nagyon megkívántam a sört, de ezt nem kaptak, bár akartak behozni a számomra. Bár november végén megszakadt az otthonommal a levélbeli összeköttetés, mert ezt a vidéket már december első napjaiban elfoglalták, mégis írtam haza, amely levelekből egy akkor került haza, amikor én hazakerültem; ezt az apósomékhoz írtam. Jártak be a városból jószívű úrinők, s hoztak a számunkra be ki ezt, ki azt. Eljött meglátogatni bennünket Horváth Armond szolgálatvezető őrmesterünk is, aki pálinkát és szalonnát hozott. Az osztály orvosa Bornay Mihály hadnagy is eljött, akkor már a lábam le volt vágva. Cigarettát, szivart is kaptunk rendszeresen, sőt almát is. Mivel én nem dohányoztam, az én részem megvolt, elosztogattam a bajtársaknak, sőt Petz orvos zászlósnak is többször adtam belőle, aki mindig melegen érdeklődött egészségi állapotom felől; amikor bejött a szobába az első útja mindig hozzám vezetett. Sok injekciót kaptam tőle esténként, amikor a láz magasra szökött, így jobban tudtam aludni, bár sok éjszakát átvirrasztottam. A kötözés eleinte szörnyű fájdalommal járt, mert beleragadt a véres sebbe, később vaselinlapos kötözést alkalmaztak, így nem ragadt bele.
Borzasztó fájdalmas volt annak a tudata, hogy a lábamat levágták, sokszor elnéztem levágott lábam csonkját, amint a fehér kötés rajta volt. Az élet rögös, göröngyös útjait így egy lábon kell végigjárnom, sok szép tervem romba dőlni láttam, összeomlott előttem minden. Imádságomban sokszor kértem az Istent, hogy ha már a lábamat elvette, vegye el az életemet is; nem úgy történt, úgy látszik, hogy még célja van az én összetört életemmel is. megkezdődött a számomra a szenvedések kálváriája. Már az első hetekben felfekvést kaptam, ami nagy fájdalommal járt, mert nem tudtam oldalt feküdni, csak hanyatt. Adtak ugyan gumipárnát, de ez meg nagyon meleg volt, úgyhogy hosszabb ideig nem bírtam rajta feküdni. A csonk olyan érzékeny volt, hogy még a takarót se bírta el. Január 7-től szeptember 26-ig állandóan kötözés alatt állott a lábam. Bizony nagyon sok kötszert elhasználtak a kötözésére. Kaptunk olvasnivalót is. Néhány darab könyvet elolvastam a nyugodtabb óráimban. Január hónapban megindult a nagy támadás mindenfelé, a kórház hamarosan megtelt friss sebesültekkel. A mi osztályunk is támadásba lendült, elmentek egész Siófokig, egészen Székesfehérvárig nyomultak előre a különböző alakulatok. Voltak a sebesültek között fiatal leventék s magyar „SS”-ek is, akik nagyon rossz, nyugtalan betegek voltak. A szobánkban ketten haltak meg, amíg ott voltam. Mindig azt vártam, hogy mikor kerül rám a sor. Volt itt egy repülős tizedes is, Varjas Tibornak hívták. Egész Ingolstadtig vándoroltunk együtt, ott elkerültünk egymástól, ő gyógyultan a fogolytáborba ment, én a kórháznál maradtam.
Amikor a tábori kórház így megtelt, akkor a pápai hadikórházba vittek először a régebbiekből, ebbe én még nem estem bele. Másodszor is voltak kiírások, akkor már én is beleestem kb. két hétig voltam Veszprémben, amikor továbbszállítottak engem is. Öt sebet kaptam a balatonakarattyai támadásnál. Egyet a fejemre, mindkét felső karra, a jobb combomra, a bal lábamra térd alatt a külső oldalon. Úgyhogy tiszta kötésből álltam ki. A négy kisebb már gyógyulófélben volt, amikor Veszprémből egy sebesültszállító vonaton Sopronba szállítottak.
Jéghideg II. osztályú kocsiba tettek be Varjas Tibi bajtársammal együtt. Akkor gyújtottak a kályhába tüzet. Nem központi gőzfűtés volt a kocsikban, hanem a folyosón volt egy szenes kályha. Nagyon fáztunk a takaró alatt, szinte remegett a fogunk. Tibi barátomnak lábtörése volt, de a lábát már gipszbe tették. Nagy nehezen felmelegedtünk a takaró alatt.
Sopronig két német őrmester utazott velünk, jókedvű fiatalemberek voltak, szabadságra mentek haza. Útközben az állomásokon, ahol csak alkalom és mód nyílott rá, kosárszám hoztak be szenet. A vonatban egy egészségügyi katonával csereüzletet csináltunk. A Veszprémben megmaradt cigarettámat és a szivaromat, bár ezt a nagyapámnak szántam, de mégis csak elcseréltem vitaminos cukorkáért, úgyhogy jó néhány tasakkal kaptam tőle, még Németországba érve is volt belőle.
Sopron, a leghűbb város fogadott be falai közé bennünket. Az Orsolya téri zárdába, ahol a 205-ös hadikórház székelt, találtunk új otthonra Tibi barátommal együtt. Bár nem egy szobába kerültünk, de azért ő felkeresett engem.
Legelőször lefürdettek bennünket. A fürdőből a kötözőbe vittek, természetesen hordágyon, a kis cókmókommal együtt. Kisfaludi Károly főhadnagy sebész főorvos volt a kórház vezetője, egy vékonydongájú, gyomorbajos ember. A kötözőbe érve megkínáltam a vitamincukromból, de ő a gyomorbajára hivatkozva nem fogadta el. Bekötés után felvittek a kórterembe s hófehér ágyba, egy eléggé világos szobába, a szoba közepére, un. „ravatalra” kerültem. A ruhámat is felhozták a fertőtlenítés után. A fertőtlenítés a tetű végett történt. Ismeretlen sebesült bajtársak közé kerültem. Pár nap múlva már megismerkedtünk egymással. A vonatban szerzett megfázás megbosszulta magát. Egyszer csak elkezdett rázni a hideg, pedig jó néhány takaró volt rajtam, mégis vacogott a fogam. A hidegrázás után 40 C fok körüli lázam lett. Étvágyam nemigen volt, bár jobbnál jobb ételeket kaptunk. Kenyér helyett kekszet kaptam. Amit nem bírtam elfogyasztani, a jobb étvágyú, könnyebb sebesült bajtársaknak adtam, akik örömmel fogadták. Itt kaptam naponta fél literes üveg sört is. Amiért annyira vágyódtam Veszprémben, de az első pohár után már nemigen kellett. Ennek is nagy részét úgy osztogattam el. Itt a főorvos új gyógyítási eljárást alkalmazott. Szénporos kezeléssel kezelte a lábamat. A többi sebem itt már begyógyult, sőt a felfekvésem is itt gyógyult meg. Többször volt légiriadó, ilyenkor a betegeknek le kellett menni a pincébe, aki nem volt járó, azokat hordágyon vitték le. Egyszer engem is levittek, de többször nem engedtem, mert a pince meglehetősen hideg volt, s nem vették nagyon szigorúan. nagy tisztaság volt a kórteremben. Bori nővérünk erre nagyon kényes volt. A kötözőben voltak többen is, akik kötözték a betegeket. De csak egy volt közöttük, aki igazán gyengéden, könnyű kézzel kötözte a betegeket. Szőke haja miatt mindenki Szöszi nővérnek hívta. Ha csak lehetett, ővele kötöztettem be a még nagyon érzékeny nagy sebemet. A lábam bizony nagyon lassan gyógyult.
Bár már a mi vidékünket az ellenség taposta, mégis azt hittem, hogy kapok hazulról levelet, én többször írtam innét is, azonban ezek közül sajnos egy se ért haza.
Megváltozott a köszönés, a tisztelgés helyett karfelemeléssel német és olasz mintára kellett tisztelegni. A köszönés: „Kitartás”; „Éljen Szálasi” volt rá a felelt.
Már azt hittem, innét fogok hazajönni. gyógyultan, azonban sajnos nem így történt. Kb. két hétig voltam a soproni Orsolya téri zárdában, ahol a 205-ös hadikórháznak volt az otthona. Itt is voltak apácák is. Ezek voltak az éjszakások. Fáradhatatlan szorgalommal jártak kórteremről kórteremre. Ha tudtak segíteni, segítettek a szenvedőkön.
Újságot is olvastunk, de már akkor nagyon kis terjedelemben jelent meg.
Egyik reggel osztályozták a betegeket, hogy kiket visznek ki Németországba. Először nem estem bele, azonban nem lett meg a kívánt létszám, s a másodiknál már nem osztályozták, hanem aki jött sorra, így én is belekerültem. Rajtam kívül Radványi Gyula szamoskrassói, Simon László kisvárdai bajtársam is, az előbbinek a bal keze, az utóbbinak a jobb keze volt levágva. Őket Sopronban amputálták, úgyhogy még egészen friss operáltak voltak. Amint a kis halmomat szedték össze, a vadonatúj köpenyem kicsúszott, valaki ellopta. A fertőtlenítőből hoztak fel helyette, természetesen az sokkal rosszabb állapotban volt.
Február 8-án este beraktak bennünket a soproni állomáson a Németország felé irányított kórházvonatba, amely tele volt magyar sebesültekkel. A fekvőhely nagyon rossz volt, egy hordágy volt, de emeletes rendszerrel volt összeállítva, s engem a felső fekvőhelyre tettek. Ebben a kocsiban volt Simon bajtársam is, aki a civil életben kőműves iparos volt, nagyon rosszul volt, úgyhogy mindnyájan azt gondoltuk, hogy még az úton meghal, azonban a szervezete elég erős volt, életben maradt, sőt haza is került a családjához Kisvárdára.
Sopron határszéli város, alighogy megindult a nagy kórházvonat, máris idegen földön száguldott velünk. Elhagytuk az édes magyar haza vérrel megszentelt földjét. Mindenkiben fájó érzések támadtak, mert ismeretlen hely, idegen föld, bizonytalan, kilátástalan, sötét jövő rajzolódott ki mindnyájunk előtt. Leszámoltunk azzal, hogy még egyszer hazakerülünk.
Idegen föld, idegen tájék, más nyelven beszélő emberek, az agyonbombázott Németországba menni nem volt éppen kellemes érzés, igaz, hogy mi nem mentünk, hanem vittek, hiába mondtam volna, hogy én nem megyek ki, a saját erőmből alig tudtam megmozdulni, hordágyon szállítottak, így rá kellett magamat bízni az Istenre, hogy lesz, ahogy lesz. Sokan azt gondoltuk, hogy idehaza még csak megmaradtunk valahogy, ott fog majd széttépni bennünket egy bomba, s lezáródik az élet.
Távol, idegen földön, távol az édes haza határaitól, Bajorországban, a Duna felső folyásánál, innét hazánktól kb. 1000 km-nyi távolságra bizonytalanság közepette eltölteni 9 hónapot nagyon hosszú idő, mert nem volt összeköttetés az otthonommal. Bár ők már május hónapban kaptak felőlem hírt, csak én nem tudtam felőlük semmit, amíg Szigetvárra nem értem.
A bizonytalanság őrlő kövei idegileg nyomot hagynak mindenkin, még a legerősebb idegzetű emberen is. Nincs egy nyugodt óra, perc, az embernek a gondolata csak hazaszáll az övéihez, hogy azokkal vajon mi is lehet, hogy vészelték át a megszállást. Az embert kétségek gyötrik. Furcsa érzés ilyen bizonytalanság közepette élni, de minden rosszhoz hozzá kell szokni, ha nincs kiút belőle. Ha az Isten csapást ad, erőt is ad annak az elviseléséhez. A végzettel, a sorssal szembeszállni nem lehet. Ki gondolta volna, hogy én is 9 hónapig leszek idegen földön. Ki gondolta volna, hogy az édes anyaföld helyett idegen földben kell pihenni százezreknek és millióknak. Ki gondolta volna, hogy 30 millió embernek kell meghalni egy háborúban. Ki gondolta volna, hogy tízezer és százezer hajlékot fog romba dönteni a repülőgépek bombája, hány és hány ember, család pusztult el a romok között és alatt, micsoda ember- és anyagveszteség, nagy embertékozlás minden háború; ez is az volt. Háború! Micsoda borzalmas pusztulás jár a nyomában, amerre halad.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
