1945 év XI hó 11 nap
1944 év VIII hó 29 nap
1 év II hó 12 nap
A két évszám között 1 év 2 hónap és 12 nap húzódik meg szerényen. Ez azt jelenti, hogy az elmenés és a megérkezés között ennyi idő telt el, amiből 9 hónap a németországi tartózkodásomra esik.
1944. augusztus 29-én vonultam be Pécsre a IV. légvédelmi tüzérosztály pótosztályához katonai szolgálatra.
1945. november 11-én rokkantan, megőszülve léphettem át az otthonom küszöbét. A bevonulásom és a hazaérkezésem között eltelt időt akarom itt röviden megörökíteni.
Kezdjük sorába:
1944. augusztus 27-én kaptam meg a behívómat, 29-én már Pécsett kellett jelentkeznem. 1944. március 18-án volt az esküvőm, tehát 5 hónapos házas voltam. Akármilyen nehezemre is esett az elválás fiatal, áldott állapotban lévő feleségemtől, szüleimtől, nagyszüleimtől, ismerősöktől, az otthonomtól, de hiába mennem kellett, mert hívott a kötelesség, az ellenség már közeledett a Kárpátokhoz. Nagy bevonulások voltak, tartalékosok, elmaradt korosztályok és 23-asok egymás után kapták a behívójukat. A mi kis községünkből rajtam kívül Szőke József, Gencsi József, Szabó János barátaim kaptak behívót. Tóth Ernőnek az ősz folyamán kellett bevonulni a repülősökhöz. Úgy volt, hogy őszig, a kiképzés megkezdéséig honvédelmi munkára megyünk, azonban sok minden másként történt. A légvédelmi laktanya Pécsett a Malom-i úton, a város legszélén van. Új, modern épület. Itt a gépszínekbe lettünk elhelyezve. Naponként jöttek kb. egy hétig az ország minden részéből, a gépszínek tömve voltak bevonultakkal. Idősebbek, fiatalabbak keverten. Amíg itt voltam, többször meglátogattak hazulról. A légvédelmi laktanyában a behívott tartalékosok, s német légvédelmi tüzérek voltak, akik egy repülőgépet le is lőttek. Majd amikor a németek elmentek, akkor az újoncok lettek odahelyezve. Majd felszereltünk „angyalbőrbe”, rissz-rossz, ütött-kopott ruhát kaptunk, úgyhogy úgy néztünk ki, mint az ágról szakadtak, a hajunkat is lenyírták kopaszra az udvaron. Egyszer, mikor édesapám jött a feleségemmel, a nyilvántartóban dolgozó szakaszvezető kieszközölte, hogy kimehettem, így Jeliséknél töltöttük az éjszakát, lekísértem őket az állomásra másnap reggel, s úgy mentem vissza a laktanyába. A nyilvántartó irodában dolgoztam, itt a behívók alapján mindenkinek a személyi adatait felvettük, s erről anyakönyvi lapot fektettünk fel, s mindenki számára elkészítettük a dögcédulát, amelyet mindenki kézhez is kapott. Az a hír járta, hogy nem sokáig leszünk Pécsett, elmegyünk az osztályhoz, s ott képeznek ki bennünket. A hírből valóság lett. Minket, ténylegeseket elküldtek az osztályhoz Balatonfűzfőre. A civil ruhámat Nagy Lajos küldte haza, aki itt Pécsett raktáros volt, mint tartalékos teljesített katonai szolgálatot. Már hazulról ismertem, ő Poklosiban, a szomszéd községben lakik. Ezen idő alatt, míg Pécsen voltunk, többször volt légiriadó, a szirénák szaggatott üvöltő hangja mindenki számára figyelmeztetés volt, ki kellett nekünk is menni a mezőségre, de a városban lakó civilek is tömegesen jöttek, szinte menekültek ki a városból. De hála Istennek, Pécs nem szenvedett bombázást. A szűk, sűrűn lakott városban óriási károkat okozott volna. Lőczi komám a szomszéd laktanyában volt, árkász műszerész, úgyszintén ott volt Kovács János poklosi barátom is. Amíg Pécsett voltam, többször meglátogattam őket, ők is átjöttek hozzám. Lőczi komámat előbb elvitték, mint engem, Kovács barátomat még otthagytam.
Szeptember 10-én minket, fiatalabbakat két vagonba raktak, s Pécsről Dombóváron, Veszprémen, Alsóőrsön keresztül Balatonfűzfőre szállítottak. Balatonfűzfő a Balaton partján fekszik, a Bakony-hegység lábánál. Kicsiny, nyugodt hely főképpen ilyenkor már, amikor a fürdőszezonnak vége van. Gyönyörű villák épültek itten. A balatoni műút keresztülmegy a falun. A Balaton, a magyar tenger sokféle színben játszó vízében ekkor már nem gyönyörködtek a kirándulók. Az ősz elején voltunk. A fákon már kezdtek sárgulni a levelek. Napközben még meleg volt ugyan, de az éjszakák már hűvösek voltak. Általában hidegebb a levegő, az éghajlat, mint nálunk, a nagy kiterjedésű tó lehűtötte a vidék levegőjét. Másrészt a Bakonyból, mint nyitott kapun általában fújt a hideg szél a tóra, s felborzolta annak a vízét. Általában szegény vidék ez. A lakosságnak nagy része a balatonfűzfői hadianyaggyárban dolgozott, itt keresték meg a kenyerüket. Termőföld nagyon kevés van itten, a lakosság másik része a nyaralók után élt. Annak a bőségnek, ami itt Somogyban van, nyomát se lehet látni.
Balatonfűzfőre érve már vártak bennünket. A vagonokból kipakolódtunk, összeállítottak bennünket, s elosztottak az ütegekhez. Én a IV. gépágyús üteghez kerültem. Az állomástól a poggyászainkat teherautón vitték ki az üteg helyére, a Nyerges-tetőre. Mi pedig gyalogosan indultunk neki az útnak. Amíg a műúton mentünk, addig még nem volt baj, hanem amikor letértünk a műútról és elkezdtük a hegyre való menést, ami nagyon fárasztó volt. Végre, elfáradva, a Nyerges-tetőre érkeztünk. Itt barakkokba voltak elhelyezve az emberek, a gépágyúk a tüzelőállásban állandóan tűzkész állapotban voltak. Kopár-hegy a Bakony-hegység eme nyúlványa, a kő mintha meszelve volna, úgy néz ki a földből. Itt-ott bokrok voltak. A bajtársak napbarnított arcú fiatalemberek voltak. A víz elég nehéz kérdés volt. Ott fenn se kút, se forrás. Vizet a legközelebbi faluból, Litérből hoztak fel. Itt nem volt hely számunkra, hanem a fűzfői hadianyaggyár területén lévő fabarakkban helyeztek el bennünket. Innét jártunk ki az üteghez gyakorlatozni, az ütegnél étkeztünk. A gyalogsági kiképzéssel kezdtük, majd a gépágyú mellé is odakerültünk, aminek a kezelése elég nehéz. Mikor kicsit megszoktuk a helyet, körülnéztünk, bizony különbség van a mi vidékünk és e között. A hegy tetejéről olyan volt sokszor a Balaton vize, mintha tej lenne. A gyár kéménye állandóan füstölt. Olyan volt ez a gyár, mint egy szép, rendezett kisváros. Erdőség között épültek a szebbnél szebb épületek. Kórház, posta és távíróhivatal, mozi, templom, korcsma, csendőrlaktanya, az iroda és egyéb épületek. A gyár nagy része a föld alatt volt. 800 ember kereste itt meg a kenyerét, a gyár területén dupla vágányú vasút volt. Sőt külön sportpályája is volt. Egész kerékpár garage volt a bejáró munkások kerékpárjaiból. A munkásoknak egy részét a vonat szállította be és ki. A gépek állandóan zakatoltak, ami azt bizonyította, hogy a munka egy órára se állt meg. Itt készítették a kézigránátokat, honvédelmi ágyúlövedéket, aknákat s egyéb hadászati eszközöket. mivel nagyon fontos hadiüzem volt, az ellenséges repülőgépek bombázásától való megvédésére is nagy gondot fordítottak. Ezért védték a pécsi IV. lgv. tüzérosztály 2 ágyús és 2 gépágyús ütegei ezt a gyárat. Ami már ekkor hadműveleti területnek számított, s tábori számunk is volt. Lejártunk vasárnaponként a gyár területén lévő moziba is. Egy ilyen alkalommal találkoztam Somogyi János tizedessel, akit már hazulról is ismertem. Ő Dencsházán lakik, hosszan elbeszélgettünk az otthoni dolgokról. Ő az ágyús ütegnél volt, ezután még többször is találkoztunk. Ezt a hadianyaggyárat az erős légvédelmi tüzérség miatt az ellenséges repülőgépek messzire elkerülték, vagy Veszprém, vagy Pét-Székesfehérvár felé kanyarodtak. Az ütegek a gyárat környező dombokon lettek felállítva, úgyhogy valóságos tűzfüggönyt bocsátottak a gyár fölé. A kiképzés folyt. Amikor Veszprém légiterében megjelentek a repülők, akkor nekünk el kellett valamerre védettebb helyre, árnyékra húzódni, hogy az esetleges repeszdarabok nehogy kárt tegyenek bennünk.
Közben október 15-én elhangzott Horthy Miklós kormányzó fegyverletételi parancsa. Örült mindenki, hogy vége szakadt a háborúnak, mert az ellenség már az Alföldön volt. Vége van a szenvedésnek, katonáskodásnak. Nagy volt a tisztek körében is a bizonytalanság, hogy mi is lesz. Nekünk is oda kellett az üteg parancsnoksága elé menni a cókmókjainkkal, és vártuk, hogy mi is történik velük. A rádió indulókat játszott. Közben többször megszólalt, hogy Beregffy Károly vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre. Majd a rádió bemondta, hogy a hatalmat Szálasi Ferenc vette át, a harcot beszüntetni nem szabad, hanem folytatni kell. Újból visszamentünk a szállásunkra, a gyár területére. A gyár több mint egy négyzetkilométer területen feküdt. Nagy, magas, kb. 2 - 2 és fél méter magas drótkerítés vette körül. Állandóan jártak körülötte a járőrök, nehogy valaki bemehessen a gyár területére. Az őrjárat egymással ellenkező irányba ment. Mi is sokszor találkoztunk velük.
Sok levelet írtam Pécsről is, és innét Balatonfűzfőről is haza, ismerősöknek, rokonoknak, barátaimnak. Úgyhogy alig volt olyan nap, hogy valakitől ne kaptam volna levelet. Így tudtam, hogy hogy vannak idehaza. Rinyai Ernő komám hősi halált halt, a zalaegerszegi kórházban. Az erdélyi harcokban sebesült, s fejsérülést kapott. Sajnos nem jöhettem haza a temetésére. A családja hazahozatta, s a tótszentgyörgyi temetőben helyezték örök nyugalomra. A temetése nagy részvét mellett történt, mert közszeretetnek örvendett.
Közben az ütegünket elhelyezték Balatonfűzfőről Taszárra a repülőtér védelmére. A gyártelepen vagoníroztak be. Az ágyúkat vontatókkal húzatták le a rakodási helyre. Minket nem vittek magukkal, hanem átadtak a III. ütegnek. Közben parancsba jött, hogy lehet jelentkezni távbeszélő és rádiós tanfolyamra. Erre én is jelentkeztem, s sikerült is bejutnom a hallgatók közé. Végre lekerültem a hegyről, nem kellett a fárasztó gyalogsági kiképzést folytatni; mielőtt otthagytam volna végleg a gyártelepet, a gyár postahivatalában egy táviratot adtam fel a következő szöveggel: „Ha a koffert még nem küldték el, úgy egyelőre még ne küldjék, mert itt maradásunk bizonytalan”. Az osztálytörzsnél kellett jelentkeznem. Az osztálytörzs az elemi iskolában volt elhelyezve, szemben az állomásépülettel. Ekkor már megkezdődött a menekülők áradata Bácska-Bánátból a németség jött, kocsin, traktoron, a traktor után 2-3 kocsi volt kötve. Az arcuk szomorú, a háború kiűzte őket otthonaikból. Német katonaság kísérte őket. A szemük fénytelen, minden könnyüket elsírták már. Kilátástalan jövendőnek néztek elébe. Emberáradat, szinte karavánszerűen mentek északnak. Szomorúság, bánat járja át az ember szívét, amikor ilyen csoportot lát, önkénytelenül arra gondoltam, hogy vajon az én hozzátartozóimnak mi lesz, mi lett a sorsa.
Az új helyemen alig helyezkedtem el, még körülnézni se értem rá, még talán alig pihentem ki az eléggé nehéz út fáradalmait, kerestek. Na, gondoltam, ez is jól kezdődik, azt hittem, hogy itt nyugodtabb helyem lesz, de még a helyem se melegszik meg, már zavarnak. Mindenre el voltam készülve, csak arra nem, ami fogadott. A legnagyobb örömömre és meglepetésemre édesapám érkezett meg október 23-án. Vállalta a hosszú, fárasztó utazást, hogy meglátogasson. Ő is szegény, fáradtan érkezett ide, hozta magával a koffert, tele jobbnál jobb hazaival. Alig talált meg, a régi helyemen keresett, de ott nem voltam, s nagy nehezen mégiscsak találkoztunk. Nem tetszett neki a köves, eléggé kopár szegény vidék. kevés időnk volt a beszélgetésre, mert az ő vonatja hamarosan megérkezett. Ez alatt a rövid idő alatt bizony sok minden kimaradt. Megmondtam neki, ha csak lehetséges maradjanak idehaza, ne meneküljenek, mert nincs értelme. Ő pedig elmondta, hogy idehaza mindent a nyilasok intéznek. Fejetlenség, zűrzavar uralkodik. Még sok mindenről előjött a szó, hiszen már elég régen nem láttuk egymást. A levél nem pótolja a szemtől szembe való látást. Nehezen váltunk el, mintha tudtuk, éreztük volna, hogy sokára fogunk újra találkozni. Ő hazajött, én itt maradtam, nagy kerülővel tudott csak hazajönni.
Az új helyem a balatoni műút mellett feküdt, s a Balaton is közel volt. Itt mégiscsak más volt az élet, kényelmesebb és jobb, mint a Bakony oldalán; bizony ott elég rideg volt az élet. Itt nem volt vízben hiány, mint ottan. Az osztálytörzs épületéből elhelyeztek bennünket a parancsnoksághoz. A parancsnokság a Balaton szállodában volt, itt egy nagy szobát kaptunk, mert a többi ütegek is küldtek a tanfolyamra embereket. Az étkezés az osztálytörzsnél volt.
Még két ismerős barátommal, földimmel találkoztam. Vas István hoboli és Béres Sándor nemeskei fiúkkal. Az utóbbani Polgárdinál hősi halált halt.
Közben megkezdődött a távbeszélős kiképzés. Itt is volt egy földi, Lehőcz János szőrényi tartalékos őrvezető. Bár nem sok előny volt belőle, mert gorombább volt, mint a többi tisztes. A szolgálatvezető Nagy Pál őrmester nagyon goromba vaddisznó volt. Nem hiába a jutasi altiszti iskolát végezte el. Megkezdődött a távbeszélős kiképzés. Vittük, húztuk-vontuk a kábelt, építettük, bontottuk a vezetéket, egyszálast, kétszálast vegyesen, s beépítettük a vezetéket a távbeszélő készülékbe, s beszélgettünk egymással. A menekülők állandóan jöttek, sőt már vonattal is Debrecenből s környékéről mentek Zalába.
Egy ismerős érkezett a szomszéd községből Balog István merenyei aknavető személyében. Hogy hogyan került ő gyalogsági ember létére a légvédelmi tüzérséghez, nem tudom, de valószínűleg ő se tudta. Kb. egy hétig volt itten, valóban kenyeres pajtások voltunk, őtet nem szereltették fel, hanem civilben járkált köztünk, az én csajkámból evett. Sokat beszélgettünk az itthoni dolgokról. Ő fázott, nem volt még hozzászokva a hűvös balatoni levegőhöz. Egyszer csak megkapta a parancsot, visszaküldték Pécsre, a pótosztályhoz, ahonnét hazabocsájtották. Ő hozta haza a hazulról elvitt piros pokrócomat, mert amikor bevonultunk, ezt vinni kellett magunkkal, s jó is hogy elküldtem, mert úgyis elmaradt volna tőlem a sok más halmommal együtt. Itt már jártunk őrségbe. A „Sirály”-hoz, ahol a gépkocsi garage volt, és a parancsnoksági épülethez. A távbeszélő készülék mellett a rádiós kiképzés, morze-jelek tanulása is megkezdődött, azonban a tanulás lassan ment, mert nem ott volt már senkinek se az esze, mert az oroszok mindig beljebb és beljebb jöttek. Mindenki gondolatát az itthoniak sorsa iránt való aggódás kötötte le. Felesküdtünk Szálasi Ferencre, az új államfőre, az iskola előtt a műúton, ahol reggelenként a csukló szokott lenni.
A tanfolyam befejezését január hónapra tervezték, azonban ez a hadi helyzet állandó rosszabbodása miatt megváltozott. Az osztály december 2-án önmagát mozgósította. Minket, tanfolyamhallgatókat nem engedtek vissza az ütegekhez, hanem továbbra is az osztálytörzsnél maradtunk, az osztálytörzs védelmére, s egy rohamszakaszt alakítottak belőlünk, sőt az ütegeknél nélkülözhető emberek is gyalogságiak lettek. Az osztályunk ott hagyta Balatonfűzfőt, s attól 4 km-re keletre Balatonkenesére költözött. Új szolgálatvezetőt kaptunk Horváth Armond őrmester személyében. Nagy Pál őrmester Balatonfűzfőn egy kézigránát dobási gyakorlaton szerencsétlenül járt. Dobáltunk éleset és gyakorlót. Amelyik nem robbant fel, azt a végén felrobbantották, s valószínűleg elnézte az éleset, gyakorlónak gondolta, belerúgott, az felrobbant, összeroncsolta a lábát. Hordágyon elvitték, majd kórházba szállították, többet nem került elő, nagy örömünkre. Horváth őrmester sokkal jobb ember volt.
Balatonkenese – Fűzfőnél jóval nagyobb község, mint a többi Balaton menti községek, városok, ez is szépen kiépített nyaralóhely, de itt már gazdálkodó családok is voltak. Itt volt a fővárosi üdülő, O.T.I. szanatórium, nyaralóhely.
Balatonkenesére este érkeztünk, szanaszét helyeztek el bennünket rajonként a házakhoz. Később az iskolához, majd a végén a régi községházához helyeztek bennünket. A fákról már lehullott a levél, s azok kopáran meredtek az ég felé. Itt az új szállásunkon az udvarban lévő raktárban jóformán volt szén, bizony nem sajnáltuk a tüzelőt, állandóan fűtöttünk. A ruhámat úgy mosattam egy asszonnyal, akinek a férje szintén katona volt, de nem tudott róla; kisfiával, szüleivel volt. A lakosság nem volt kitelepítve, várta a következményeket. Majd több családdal is ismeretséget kötöttem, szappanfőző port vittem nekik, mert ott valamikor egy üzlethelyiség is volt, s annak a raktárában még volt, úgyszintén zacskó is, ezt a péknek vittem, mert kaptam tőlük kenyeret.
A front Balatonakarattyánál megállt. A németek tartották. Mivel gyalogság nemigen volt, s ami volt, az se volt megbízható, először az aluljáró híd védelmére lettünk kivíve a vonalba, itt voltunk két napig. Először mi, nősek jöttünk ki, majd a nőtlenek. Ezután aztán 24 órás váltással állandóan jártunk a gyalogsági vonalba. Elég csendes frontszakasz volt, mert a székesfehérvári frontszakasznak volt a tehermentesítésére előretolt gyalogsági állás. Nemcsak az osztálytörzs, hanem az ütegek is adtak embereket. Mindig este volt a váltás. Itt találkoztunk a leghűségesebb frontbaráttal, a tetűvel, mert az embert mindenki elhagyhatja, de ez nem. A németek is itt voltak. Halottat is hoztak többször is haza a teherautón, de közülünk, az osztálytörzs tagjai közül nem halt meg senki. A karácsonyi szent ünnepeket Balatonkenesén töltöttük. Úgy osztottam be, hogy karácsony szombatján este értem be a vonalból, hogy a karácsonyi ünnepeket ne a vonalban kelljen tölteni. A többi bajtársak az iskolánál voltak, ahol megtartották a karácsonyi ünnepélyt. Mi nem mentünk utánuk, mert fáradtak és éhesek voltunk. Lementünk a konyhára, ott se volt senki, mi magunk merítettük ki a vacsorát, azt bekanalaztuk, s lefeküdtünk, a többiek jó későn jöttek haza. Karácson első napján elmentünk a templomba, ki-ki az ő vallása szerinti templomba. A nagytiszteletű úr szívbemarkoló prédikációja után úrvacsorával éltünk. Az ünnep másnapján készültségben, utána őrségben voltam
Majd az utána lévő napon Balatonkenesét elhagyva Balatonakarattyára költöztünk ki, én a vonalba mentem ki. Mikor a váltás másnap este megérkezett, ahol a többiek voltak, már nem találtunk helyet a számunkra, sőt a poggyászainkat is alig találtuk meg. Végre egy tisztnek a szobája mellett kaptunk egy szobát, ahova fáradtan letelepedtünk. Majd másnap végigjártuk a villákat. A legnagyobb része fel volt törve, a németek voltak előttünk itt. A befőtteket megették. Csak elvétve füstölt itt-ott egy villa kéménye, mutatta, hogy ottan laknak. Nagy nehezen összeszedtünk annyi matracot, ami kényelmes fekvőhelyül szolgált. A balatonkenesei fővárosi üdülőt kifosztották a németek, az O.T.I. szanatórium kifosztását megakadályozták a légvédelmi tüzérek.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
