Németország a békében – fogalom volt előttünk. Művelt népe, kitűnő ipara (gép- és vegyipar), úthálózata ismerős volt előttünk. Mert valóban csak a csodálat hangján lehet beszélni róla; ha összehasonlítjuk a mi országunkkal, akkor a mérleg serpenyője az ő javára billen. Aki békében látta ezt a nagy hitleri birodalmat, az még többet, még szebbet láthatott belőle, mint aki a háború alatt és közvetlen utána látta; de aki a háború alatt és utána láthatta is, még az is a csodálat hangján beszél róla. A háború itt is hatalmas pusztítást okozott. A gyáraknak nagy része romokban hevert, a középületek, a vasúthálózat, a polgári lakosság házainak egy részéből is romhalmaz lett az amerikai bombázók bombázása nyomán. Hídjainak nagy része felrobbanva, úgyhogy a Dunán a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig nem volt egy ép híd se. A közlekedés elég nehezen indult meg. Idegen katonaság, Amerika, Anglia, Franciaország, Oroszország katonái szállták meg a nagy német birodalmat, elosztoztak rajta, mint a kutyák a koncon. Kb. ötmillió német katona áldozta életét ebben a háborúban, ezenkívül a sok rokkant ember, szintén nagyszámú a polgári lakosság vesztesége is, s az ezzel járó nagy anyagi veszteség. Kicsiny mezőgazdasággal rendelkező ország, de ez aztán fel van szerelve korszerű eszközökkel. A fő súly az ipari termelésen volt. A lakosság kimerült már anyagilag és idegileg is. A félelmetes nagy erőt képviselő, korszerűen felszerelt német hadsereget legyőzték a kezdeti sikerek után.
Berlin bombázásakor történt, hogy az állatkertre is hullott bomba, s az állatok kiszabadultak, az utcán a járda szélén egy oroszlán lapult, s remegett, mint a nyárfalevél. Az állatok a sivatagok, dzsungelek királya, az erő jelképe félt, remegett, hát a gyenge ember hogyne félt, hogyne remegett volna a bombázások ideje alatt.
Ingolstadt régi történelmi nevezetességű város Bajorországban, a Dunának a felső folyásánál fekszik. Szép, rendezett város. A bombázások sok kárt tettek benne, a törmelékeket kis vasúttal hordták ki a városból, amelyet kis diesel mozdony vontatott. Ágyúgyára is volt a városnak, ezt rendezték be fogolytábornak. Régi, 900 éves nagy templomában koronázták hajdan a bajor királyokat. Az ostrom alatt a templom kisebb találatot kapott, a tornyát lőtték be, állítólag német megfigyelő volt benne. A cseréptetőt géppuska lövedékek szaggatták keresztül. A főkórház épülete a templom mellett feküdt. Ez Hitler ideje alatt békében, „Flandern”-szerű laktanya volt. Egyébként régen rendház lehetett, de Hitler elvette tőlük. Régi boltíves épület, de erős, úgyhogy dacol az idők vasfogával. nem olyan szép, mint az újabban épült épületek, de évszázadok múlva is állni fog. Most, hogy kórház költözött a falai közé, az épületre, a cserépre is ráfestették a vörös keresztet, de vöröskeresztes zászlók is voltak fenn a tetőn, s az épület oldalán is. Nem is olyan régen még német katonák voltak itten, énekeltek és tanultak; ezt sebesült katonák fájdalmas nyöszörgése váltotta fel, itt volt a nehéz sebészeti osztály, Jobbágy főhadnagy úr itt operálta a betegeket. A „Kanesino” osztályon Szacsvai pécsi egyetemi sebész tanár operált. Engem is meg akart operálni, a gimnáziumból át akart vitetni az ő osztályára, hogy megoperáljon, azonban hirtelen halálesete miatt ez meghiúsult. Ő még 30-40 %-osnál is látogatta a kórtermeket, s a láz ővele is végzett, az ingolstadti temetőben alussza örök álmát. A gimnázium épületében jó dolgunk volt. A koszt is javult a város eleste után. Szép kis élelmiszertartaléka volt az osztálynak, mert a szajrézások ideje alatt akik hozta be konzerveket vagy cukrot, a konyha részére is kellett belőle leadni. Ezt a gyöngyéletet irigyelte meg a kórház parancsnoksága, Halmy alezredes és Kuna százados. Azt mondták, hogy az amerikaiak itt a gimnázium épületében járványkórházat akarnak felállítani. Bár a betegek nagy része, köztük én is azon voltam, hogy maradjunk továbbra is a helyeinken, azonban nem lehetett ezt keresztülvinni. El kellett hurcolkodnunk a főkórház nagy épületébe, ami a gimnázium szép épületéhez képest börtön benyomását keltette. Az egész hurcolkodást azért találták ki, hogy a konzerveket és a cukrot elvegyék az osztálytól. A szobánk lakói egyelőre együtt maradtak. A víz- és villanyszolgáltatás újból helyreállt.
Lejártunk az udvarra sétálni, kártyázni, a konyhára burgonyát hámozni, ezért egy kis maradék étel járt. A szoba parancsnoka Vitéz Kalmár Ernő alhadnagy volt. Jó kedélyű, közszeretetnek örvendő, kedves ember volt. Ő volt az első felkelő a szobában, s ő takarította ki a legtöbbször a szobát. Az egészségügyiek csak az étkezésekkor voltak látható, egyébként mindig lógtak. Színdarabokat játszottak, mozivetítést is rendeztek a betegek szórakoztatására, úgyszintén a zenekar magyar nótákat is játszott. A komáromi zenészek közül néhányan kerültek ide, akik a fúvós hangszereiket is magukkal hozták. Az amerikai katonák is bejártak a kórházba, köztük nagyon sokan tudtak magyarul is beszélni. Volt köztük egy, aki a dobot kezelte olyan nagy erővel, hogy a pedállal kilyukasztotta a dobot. Megkezdődtek a kórháztól a szökések. Az egészségügyiek kezdték meg. Amíg az ágyúk dörögtek, addig a kórház árnyékában meghúzódtak, de mikor a háború befejeződött, cserbenhagyták a kórházat és a betegeket, s ezek a szökött magyarok a legtöbbször fogolytáborokban kötöttek ki, mert még a hazaszállítás nem kezdődött meg. Kb. 4 sajtkonzerv tartalékom volt, amelynek egy részét úgy kaptam a fiúktól, a másik részét úgy vettem cigarettáért. Az udvarról egy üres szalmazsákot vittem fel magammal a szobába, itt elosztoztunk rajta, én is készítettem magamnak egy hátizsákot, ebbe raktam az összes holmimat. A gimnázium osztályról átvittek bennünket a nehéz sebészeti osztályra, néhányunkat, akiket még operálni kellett. Az egész osztályt a többi osztályokra helyezték, mert oda zsidók jöttek, akik megjárták a német haláltáborokat s életben maradtak. A gimnázium osztályon voltam, amikor megismerkedtem Csuka István erdélyi fiúval, akivel nagyon jó barátságba kerültem, s itt találkoztam Fogel János somogyvámosi fiúval, akivel a kaposvári gazdasági iskolában iskolatársak voltunk. A kórházból vasárnaponként az amerikaiak elvitték a betegeket teherautókon, autóbuszokon a fogolytáborba egy kis szórakozásra. A magyar és a német hadifoglyok minden vasárnap futballmérkőzést játszottak egymás közt. Én is kétszer voltam. Mikor először voltam, ismerősökkel is találkoztam. Lehőcz János szőrényi, Jakab János molványi, Jankovics József merenyei lakosokkal. Lehőcz Balatonfűzfőről ismerős, egy alakulatnál, egy szobában voltunk, sokszor éreztette a hatalmát. A futballmérkőzést a magyarok szokták megnyerni. Az ágyúgyár, amelyet fogolytábornak rendeztek be, dróttal volt bekerítve. Az őrtornyokban géppuskás amerikai katonák vigyáztak a foglyokra. Éjjel reflektoros világítás alatt volt a kerítés. Az ágyúkat kitolták az udvarból. Az ágyúgyártól nem messze volt a páncélosok laktanyája. Olyan nagy szerelőműhelyek voltak itten, hogy 1000 embert be tudtak helyezni, ezeknek kényelmes fekvőhelyük volt. Kb. 1000 magyar hadifogoly volt itten. A németek többen voltak. Nem voltak összekeverve, mindegyik külön-külön volt elhelyezve. A foglyok közül voltak, akik kijártak munkára, de a nagyobbik rész a táborban volt. Akik kijártak munkára, reggel az autó kivitte, este behozta őket. Az ellátás jó volt. Aludtak és kártyáztak. Az ismerősöknek megígértem, hogy ha legközelebb kimegyek, akkor viszek a számukra borotva- és mosószappant. Ugyanis nekik szappanból hiányuk volt, nekem meg volt feleslegem, mert cigarettáért többször cseréltem, s magam nem használtam fel. Mire azonban kiértem hozzájuk, a kórháznál változás történt. Halmy alezredes és Kuna százados kórházparancsnokok Gyimesi altábornagyot rejtegették; ez a katonatiszt volt a kitelepítési kormánybiztos. Egy zsidó felismerte, s jelentette az amerikai parancsnokságon, onnét az amerikai katonai rendőrök eljöttek a kórházhoz. A két parancsnokot elvitték az ingolstadti fogolytáborba, hogy Gyimesi altábornaggyal mi lett, azt nem tudom, de az autójában lévő holmiját is feldúlták, a papírokat ott fújdogálta a szél a kórház udvarán. Mikor másodszor kint voltam a fogolytáborban, akkor a volt kórházparancsnokokat is ott láttam, ők se gondolták volna, hogy ez a sors őket is utoléri, amikor a kórház teljhatalmú urai, parancsnokai voltak. Az ígért szappanokat is magammal vittem, sajnos az ismerőseim közül egy se volt bent, kint voltak munkán. A vitt holmit egy ismerősüknek adtam, hogy adja át nekik. A nehéz sebészeti osztályon voltam, műtétre voltam előkészítve. A csonkomat bejódozták, a csonkról a szőrt leborotválták, s úgy volt, hogy rövidesen megoperálnak engemet is, elvégzik az un. reamputációt, vagyis a csonkon kissé előreállt csontból vágnak le, a csontot legömbölyítik, a bőrt rávarrják, hogy így a csonk művégtag viselésre alkalmas legyen, azonban ez a műtét nem valósulhatott meg Ingolstadtban a következő okok miatt:
A csonk állandóan kötés alatt volt, mert a lábam még mindig nem gyógyult be, így a kötés alatt a bőr az erős jódozás hatására gyulladást kapott, a műtét helyett ezt kellett begyógyítani. A velem együtt műtétre előkészített bajtársaim közül csak én jártam így, őket meg is operálták még Ingolstadtban. Az én lábamat Neuburgban operálták meg szeptember 26-án. Egyébként a műtétre való jódos kezelési eljárás, amelyet Ingolstadtban alkalmaztak, nem tudom, hogy mi célt szolgált, mert Neuburgban nem alkalmazták sem rajtam, sem a bajtársakon.
Mikor először voltam a fogolytáborban futballmérkőzésen, Jankovics Józseftől megtudtam, hogy Győr Sándor merenyei református lelkész Neuburgban van a kórháznál, s lelkészi szolgálatot teljesít, egyébként a háború ideje alatt tábori főlelkészként századosi rendfokozatot viselt. Jankovics volt neki a tiszti szolgája.
A kórház parancsnokai, Halmy alezredes és Kuna Aladár orvos százados a fogolytáborba való elszállítása után a kórház parancsnoka Tóth orvos főhadnagy lett. Utána a dolgok sokkal rendesebben mentek, a vöröskeresztes cigaretta is előkerült, amelyet a kórház parancsnokai a saját részükre használtak fel.
A csonkom bár lassan, de mégiscsak gyógyult, úgyhogy már az udvaron mankóval hosszabb sétákat is tudtam tenni.
Igyekeztem életjelt adni magamról. A kórházból a gyógyult bajtársakat időközönként elbocsájtották, ezeket az amerikaiak a legközelebbi fogolytáborba vitték. Ezektől a bajtársaktól küldtem néhány levelet az itthon lévő hozzátartozóimnak. Ezekből a levelekből több haza is érkezett. A jószívű bajtársak megőrizték a gondjaikra bízott leveleket, s Magyarországra érve a saját pénzükön bélyegezték fel, s postára adták, így hazaérkeztek. Ezek a levelek voltak a biztos jelei annak, hogy életben maradtam. Sajnos, dátummal nem láttam el őket, így nem tudom, hogy mikor íródtak, csak az évszámot tudni, 1945. évben írtam őket. Ezekből a levelekből még akkor is jött haza, amikor én már idehaza voltam, ez azt bizonyítja, hogy én előbb hazaérkeztem, mint akinek a gondjaira bíztam a levelet.
Még Ingolstadtban voltam, amikor a háború befejezése után a híres Sherman páncélosok vonultak visszafelé, hogy behajózva visszatérjenek hazájukba; a kezelő legénység néger volt. Számunkra szokatlan, de egyben érdekes látvány volt a színes bőrű négereket látni.
Édesapám Golobics Pál lakócsai barátomtól értesült először, hogy Ingolstadtban a kecskeméti 540-es hadikórházban vagyok, s a lábamat elveszítettem a háborúban. Ő szolgáltatta az első biztos adatot rólam, ő már 1945 májusában hazakerült. A baráti kapcsolatot azóta is fenntartom vele, minden esztendőben meg szokott látogatni bennünket. Édesapám el akart jönni utánam Ingolstadtba, hogy hazahoz engemet. Írt Keskemétre is a Független Kisgazdapárt irodájához felvilágosításért, onnét kapott is választ. Sajnos nem sikerült neki kijutni Németországba, így nem tudott felkeresni engem az idegen földön.
Csuka István barátommal, akivel megismerkedésünk óta szoros barátságot tartottam fenn egészen haláláig, Ingolstadtban találkoztunk; derék magyar ember volt. Megismerkedésünk úgy kezdődött, hogy abba a szobába helyezték, amelyikben én is voltam. Látta elesett voltomat, sokszor segített rajtam, amikor elkerültünk egymástól másik szobába, akkor is gyakran felkeresett engem, s őszinte, mély barátság fejlődött ki közöttünk. Mindig volt kedves, vigasztaló szava hozzám. Ő dohányzott, én nem, sokszor megkínáltam a dohányomból, ő viszonzásképpen meghívott engem uzsonnára; ő belgyógyászati beteg volt, s az élelmezésük jobb volt, mint a mienk, ő diétás kosztot kapott, s mondhatnám, hogy finom csemege számba menő uzsonnával kedveskedett nekem. Még amerikai konzervje is volt, amelyet cipész mesterségével keresett. Nekem is készített egy tutyit, ami esténként nagyon jó volt a nehéz bakancs helyett. Erdélyországi, berettyószéplaki fiú volt. Kis családja, két leánya és a felesége várta haza a messze idegenből. Kaposváron találkoztam vele utoljára 1945. november 11-én. Ők akkor robogtak be Ingolstadtból egy szerelvénnyel a kaposvári állomásra, amikor mi már átestünk az igazoláson, s az állomáson vártuk a vonatot, amely hazafelé szállított bennünket dombóváron keresztül. Észrevett, amint az állomáson álldogáltam, odajött hozzám, úgyszintén Kalmár alhadnagy is. Nagyon boldogok voltunk, hogy idehaza, honi földön találkozhattunk. Csuka barátomnak adtam a kenyeremből és a pénzemből; pénzem volt, mert előző nap eladtam egy pokrócot és egy gatyát. Besegített a vonatba, amelyik hazafelé hozott engem és a többi bajtársaimat, s megígérte, hogy mihelyt hazaér, rögtön írni fog. Ezt az ígéretét valóra is váltotta. Hazaérve írt is, hogy feleségét s a gyermekeit egészégben találta. Erdély s az ő faluja is román megszállás alá került, így a címe is román lett: Csuka István, Suplacul de Barcau In Bihar. Folytatta a cipész mesterségét, s állandóan az járt a fejében, hogy átjön kis családjával Magyarországra, mert nem érezte ott jól magát, azonban ezt nem válthatta valóra, mert a halála megakadályozta ebben. Egyszer a felesége végtelen fájdalommal közölte velem, hogy Pista barátom hirtelen tragikus körülmények között meghalt. A gyermekek miatt összeveszett a sógorával, az megverte. Csuka barátom egyébként elég gyenge fizikumú ember volt, ebbe a verekedésbe bele is halt. A bánatos özvegy még néhány levelet küldött ezután is, de egyszer csak elmaradtak a levelek. Így nem is tudom, hogy azóta mi is lett ezzel a derék székely magyar családdal.
Csuka barátom, a gondolat szárnyain elszállok Erdélyország kincses földjére, s megállok az előtt az egyszerű sír előtt, amelyen virágok nyílnak, a székely föld magához ölelte hű fiát. Fájdalom járja át szívemet, hogy milyen fiatalon kellett néked meghalni. Hazajöttél az idegenből, honi földben pihensz megbékélt szívvel. A sírodra ráteszem barátságunk hervadhatatlan babérkoszorúját. Még egyszer, utoljára megköszönöm velem szemben tanúsított igaz, őszinte barátságodat. Erdélyország kincses földje, adj örök nyugodalmat a messze idegenből hazatért hű fiad számára. Derék magyar, székely család maradt árván korai halálod miatt. Emléked élni fog szívemben, mindig szeretettel gondolok rád. Legyen csendes a pihenésed a berettyószéplaki árnyas székely temetőben.
Csuka barátomon kívül jó barátságban voltam Radványi Gyulával is, aki szintén erdélyi székely fiú volt. Az ő bal kezét Sopronban vágták le, együtt kerültünk ki Németországba, itt a gimnázium osztályon sokáig volt az ágyunk egymás mellett. Szamoskrassón lakott. Víg kedélyű székely fiú volt, egy évvel volt nálamnál idősebb. Ingolstadtban elváltak útjaink, ő ott maradt, engemet Neuburgba szállítottak. Nem tudom, hogy mikor került haza Erdélybe az övéihez, soha nem adott életjelt magáról.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
