Így kezdődött az ismeretségem Kovács János kőkúti, Kadarkút közelségébe lakó barátommal, aki a beszédemről ismerte meg, hogy én is somogyi vagyok. majd elmondtuk egymásnak sebesülésünk történetét. Igazi, meleg, mély barátság, s mondhatnám, hogy testvéri viszony fejlődött ki közöttünk, eljött hozzám meglátogatni, s neki is megmutattam verseimet, majd én is felkerestem, előzőleg a besztercei kórház állományába tartozott. Öttingenből került Neuburgba, s így került a VII. kórház állományába. Amikor meglátogattam, bemutatta a barátait, többek közt Megyeri László nagymágocsi fiút, aki közvetlen mellette feküdt. Megyeri térden alul volt amputálva, Kulcsár erdélyi barátja és ő velem együtt térden felül volt amputálva. Megyerinek s neki már volt műlába, az orthoped kórház művégtagüzemében készítették. Kulcsárnak még nem volt műlába. Megyeri műlábon járt. Megyerivel is jó barátságba kerültem. Ezután legtöbbször együtt lehetett látni bennünket. Mindketten római katolikus vallásúak voltak. Mindkettőjüket megörökítettem versben, ők is engem.
Ők már régebb idő óta itt voltak Neuburgban, sokszor voltak kint a városban, ismerték minden utcáját. Én még nem voltam kint a városban, s kértem őket, hogy engemet is vigyenek magukkal, mert szeretném látni a várost, szeretnék megismerkedni ezzel a második német várossal, amely átmeneti otthont nyújtott a menekült magyar kórházaknak, s ezzel egyidejűleg nékem is. Megbeszéltük, hogy mikor megyünk, s a kijelölt időpontban már útra készen vártam őket. Nem a főbejárati kapun mentünk ki a városba, mert itt nem engedtek volna ki bennünket, hanem a kerítésen keresztül. A kerítésen egy eldugott, kevésbé jártos helyen le voltak verve a lécek, s a nyíláson keresztül mentünk ki a városba.
Neuburg an der Donau – magyarra fordítva így hangzik: Duna menti.
Régi, de szép s rendezett, az ellenséges repülőgépektől csekély károkat szenvedett kis bajor városka, 5-6000 lakossal. Igaz, hogy most a lakosság kissé megnövekedett az idegenekkel, mert a magyar kórházakon kívül voltak itt lengyelek is. Kicsiny város, mégis két gyára van. Sörgyára és krétagyára sok embernek biztosítja a kenyeret. Az egész város területén jó karban lévő aszfaltos és kockaköves út kígyózik, ezeken az utakon most nem harckocsik robognak, hiszen a háborúnak vége, hanem a VII. amerikai megszálló hadsereg katonai autói száguldanak nagy sebességgel.
Neuburgtól München, Bajorország fővárosa, 86, Ingolstadt 21, Einstadt 23, Augsburg 26, Ulm 106 km távolságra fekszik.
Mint már említettem, a város a bombázásoktól kevés kárt szenvedett, hiszen hadifontosságú üzem nem is volt a városban, a kórházak tetején vöröskeresztes zászló figyelmeztette a repülőgépek vezetőit, hogy a nagy épületcsoport nem háborús célt szolgál, hanem sebesült katonák vannak benne elhelyezve. Talán a vöröskeresztes zászlók mentették meg a pusztulástól ezeket a nagy értékeket képviselő épületeket a teljes pusztulástól. A Dunán volt egy szép híd, ezt is felrobbantották a visszavonuló német hadseregnek a katonái.
Utunk a volt besztercei kórház mellett vezetett el, ez az épület iskolai célt szolgált még nem is olyan régen. Innét jó kilátás nyílott az öreg vár ódon falaira. Valamikor ez is szebb napokat látott, s nem gondolta volna valamikor, hogy öreg falai között még amerikai parancsnokság is legyen. A várban egy szép nagy templom is volt. A vár falai alatt folydogált méltóságteljesen az öreg Duna folyó.
A vár előtt egy szép, rendezett sétatér volt. Szép lombos vadgesztenyefák voltak itt sorban ültetve. A fák alatt padok voltak elhelyezve. Idevezetett az utunk. Mi is leültünk egy padra, s pihentünk egy kicsit, s nézegettük a járókelőket. A vadgesztenyefáktól nem messze egy márvány hősi emlékmű néz komoran, vádlóan az ég felé. Innét nagyon sok neuburgi fiatal bajor férfinak a neve kerül fel erre az emlékoszlopra, akik a messze idegenben áldozták fel szép fiatal életüket a haza oltárán. Nagyon kevés fiatal ép férfit lehet látni a német járókelők között. Az életben maradt ép fegyverfogható emberek még fogolytáborokban vannak. Csak kevésnek sikerült elkerülni a fogság keserű kenyerét, hazai és orosz fogságban lett részük a német katonáknak is. A járókelők túlnyomórészt öregek és amputáltak, akik már ebben a háborúban jutottak erre a szomorú sorsra, hogy csonkán, bénán járják az élet göröngyös útjait.
Mikor kipihentük magunkat, első utunk a temetőbe vezetett. Kíváncsi voltam a város temetőjére. Barátaim kalauzolása mellett hamarosan oda is érkeztünk. Ez a temető is szép, gondozott volt, akárcsak az ingolstadti, csak lényegesen kisebb, hiszen a város is jóval kisebb, mint Ingolstadt. Barátaim már itt is jártak, úgyhogy hamarosan megtaláltuk, amit elsősorban kerestünk, amiért idejöttünk. A kórházaknál hősi halált halt drága magyar véreink sírját látogattuk meg. A három amputált magyar kórházi ápolt ott állt hősi halált halt bajtársai egyszerű fenyőfából készült keresztjei előtt.
Neuburg városától a magyar kórházak hősi halált halt ápoltjai számára temetkezési helyül átengedett temetői rész sokkal kisebb volt, mint Ingolstadtban. Amíg ott mindenkinek külön sírja volt, itt voltak közös sírok, egy sírba két-három bajtársat is behelyeztek. Ott a keresztek is szebbek voltak, mint itt, ott tölgyfából készült, s így sokkal maradandóbb lesz, mint az itteni fenyőfa keresztek. Amaz díszesebb, ez egyszerűbb. Ott 200, itt 97 magyar hősi halottnak ad örök nyugodalmat az idegen föld. Azonban a sírok itt gondozottak, virágosak voltak, akárcsak Ingolstadtban.
Az egyszerű, kicsiny fenyőfa keresztek hirdették nekünk, az élőknek, hogy kik vannak itt eltemetve. 97 magyar életnek ez lett a szomorú sorsa. A temető néma csendjében mankóinkra támaszkodva álltunk, s néztük az előttünk lévő kereszteket, s az azon lévő neveket. Én és Kovács Jani mankóval, Megyeri Laci műlábon jött ki a temetőbe. Ismerősnek a nevével nem találkoztam. Neuburg város kicsiny, árnyas temetője 97 magyar hősi halottnak adsz örök nyugodalmat. Ez lett a sorsotok, ez volt határozva felőletek az élet könyvében, s ennek így kellet megtörténni. Szeretteitek soha nem fogja látni sírhalmaitokat, s egyszerű fakeresztjeiteket, nem fogják ezt a sírt megöntözni azok forró könnyei, s nem fognak soha reá koszorút tenni s virágot ültetni. Szeretteitek szívébe fogtok fájó emléket állítani, amikor egyszer megtudják ők is, hogy hiába várnak benneteket.
A temető néma, egyszerű csendessége, a fák leveleinek fájó suttogásában önkéntelenül is a háború poklára gondol az ember. Arra gondolhattunk mi is mind a hárman, amikor ezeket a sírokat nézegettük. Hiszen mellettünk is jobbról és balról halva maradtak el a bajtársak, mi csak mentünk előre, csak egy pillantással búcsúztunk tőlük, minket magával ragadott a harc heve, s mentünk, amíg tudtunk, amíg meg nem sebesültünk. Mi, ha nagy áldozat árán is, de épen kerültünk ki a háború borzalmaiból. Bár a háborút elvesztettük, de aki élve, épen került ki belőle, az mégis megnyerte a háborút a maga és a családja számára. Mi mind a hárman sokat vesztettünk, ezt a veszteséget pótolni nem lehet, mert nem anyagi természetű veszteség. A legnagyobb veszteség az élet feláldozása. A mi sorsunk is nehéz, kálváriás sors így rokkantan járni az élet göröngyös útjait. De a legnehezebb azoknak, akik soha nem látják viszont azt, akiért annyit imádkoztak, akit olyan nehezen várnak haza, pedig de sokan lesznek olyanok. Hiába várják ezt a 97 magyar bajtársunkat is vissza a hozzátartozóik. Ajkukat a halál lezárta örökre.
Te csendes kis neuburgi temető, te se gondolhattad volna valamikor, hogy 97 magyar hősi halottnak fogsz egykor még örök nyugodalmat adni.
Öleld magadhoz édesanya módjára kihűlt tetemüket, családjukért, s magyar hazájukért dobogó szívüket.
A magyar nemzet a kard népe volt ezeresztendős történelmünk folyamán. Öntözte magyar vér Bajorország földjét Augsburgnál-Merseburgnál, az előbbi csak 26 km távolságra van innen. Kalandozó őseink könnyű, gyors paripáikon szélvészként száguldoztak erre, állandó harc közben telt népünk élete a Kárpátok medencéjében. Akkor egymás ellen hadakozott a két nép, most ebben a véget ért s elvesztett háborúban egymás oldalán harcolt a magyar és a német.
Vajon mi lesz a sorsa ezeknek a síroknak, ki fogja gondozni, ki fog rá koszorút tenni, itt a bajor földön. Sok, nagyon sok fiatal magyarnak ad örök nyugodalmat a német föld. Gondoljunk csak arra, hogy milyen sok magyar kórház menekült ki Németországba, s ezeknek a kórházaknak elég sok halottjuk lehetett.
A fogolytáborokban is haltak meg a magyar hadifoglyok közül, s a német földön folyó harcokban, s légitámadások miatt is sok magyar katona, s civil magyar menekült vesztette életét. Nagyon jó lenne, ha Németországban a magyar hősi halottak s a civil menekültek közül meghaltaknak a sírjait számba vennék, s a magyar állam gondoskodna ezen sírok maradandó megjelöléséről és gondozásáról, ha többe nem, de ennyit biztosan megilletnének a magyar hazától, hiszen halálukig hű fiai voltak nemzetünknek.
Ki tudja, hogy ez megvalósul-e, sajnos aligha, s legalább is nagyon kevés a remény erre nézve.
Ha ezekre az egyszerű hősi magyar sírokra nézünk, fáj a szívünk, mert 97 magyar családnak minden reménye sírba szállt, ők már nem jöhetnek velünk haza Magyarországra, ha eljön a hazaszállítás nagy örömteli, nehezen várt napja és órája. Még csak el sem búcsúzhattak tőlük a hozzátartozóik ezektől a bajtársaktól, amikor a halálos ágyon őket, a hozzátartozókat kívánták látni.
Ha nem is vagyunk az itt nyugvó bajtársaiknak rokonaik, hozzátartozóik, mégis magunkénak érezzük mindnyájukat, mert magyarok voltak ők is, annak a nemzetnek voltak a fiai, amelyeikhez mi is tartozunk. Nem is tud közömbösen elmenni ezek előtt a sírok előtt egy magyar sem. A németeknek ezek idegen sírok, akárcsak nekünk az ő jelképes sírjaik.
Azt hiszem, hogy a magyar kórházi ápoltak közül, akik már fentjárók voltak, egy se mulasztotta el az alkalmat, hogy a temetőt, s elsősorban is a magyar hősi halottak virágos, gondozott sírhalmait meg ne nézze.
A magyar hősi halottak sírjainak megtekintése után a temető többi részét is megtekintettük. Itt is találkoztunk jelképes sírokkal, akárcsak Ingolstadtban. Az ottani temetői látogatásommal megemlékeztem erről, s a jelképes hősi sírok lényegéről, így most erről nem is akarok bővebben megemlékezni. Sok szép síremlék van a neuburgi temetőben is, akárcsak az ingolstadtiban; azt bizonyítja ez is, hogy a város falai között élő bajorok meglehetősen jó anyagi viszonyok között élnek, hogy elhunyt hozzátartozóik számára szép, maradandó emlékköveket tudtak állítani.
A temetőből bementünk a kórházba, aznap nem sétáltunk többet a városban. Ezután aztán majdnem minden nap kimentünk a városba, s megnéztük a város nevezetesebb, szebb részeit, össze-vissza csatangoltuk az utcáit.
Az amerikaiak nem bánták, hogy kint sétáltunk a városban, soha senkit nem szólítottak meg, azért még a mai napi se tudom azt megmagyarázni, hogy a kórházparancsnokság miért nem engedte meg, hogy a főkapun mehessünk ki és be, mindenki a kerítésen át közlekedett, így én is; délutánonként, ha jó idő volt, a kórházak fentjáró betegeinek nagy része mind a városban sétált.
Neuburgi tartózkodásom alatt még többször is voltam a temetőben.
A következő sétáink során megtekintettük többször is a város szélén folydogáló öreg Duna folyót, elsétálgattunk a partján. A hídroncsokon át zuhogva esik le a víz. Ez az öreg, sok vihart, szenvedést s örömöt látott nagy folyó itt nem több 50-80 méter szélességűnél; aki itt látja, az nem is gondolja, hogy Magyarországon már jó párszáz méter szélességet is elér. Igaz, hogy itt vagyunk a felső folyásánál, mert a Fekete-erdő, ahol ered, kb. 80 km távolságra van a várostól. A Fekete-erdő és a Fekete-tenger közötti távolság 2890 km. Tehát a Duna, vagyis ahogyan a németek nevezik: Donau, elég hosszú folyó, nagy utat tesz meg, amíg belefolyik a tengerbe. Folyásában Németországot, Ausztriát, Csehországot, Magyarországot, Jugoszláviát, Bulgáriát, Romániát szeli keresztül, illetve érinti. Passautól már hajók is járnak rajta. Szép a Duna partja, sokszor elgyönyörködtem benne sétáink alkalmával. Víg fürdőzők lubickoltak hűs habjaiban. A fürdőzők mellett a parton horgászók is üldögéltek, s váltakozó fogási szerencsével hódoltak eme szórakozásuknak.
A Duna-part közvetlen közelségében egy kis térség volt, itt kb. 2-3 nagy kaliberű amerikai ágyú leponyvázva csendesen állott egymás mellett, mintha sohse lett volna rájuk szükség, pedig nem is olyan régen halált, pusztítást okádott a csövük az ellenség felé. A háborúnak vége van, a fegyverek elhallgattak, de ki tudja, hogy meddig. Lehet, hogy nem lesz szükség ezekre az ágyukra, s akkor majd beöntik, s békés célokat szolgáló eszközöket fognak belőlük készíteni, de az is lehet, hogy újból meg fognak szólalni.
A szorgalmas német munkáskezek egy ideiglenes hidat készítenek a Dunán fából. Amerikai katonai autók hordják a kavicsot az útépítéshez. Ezek a szorgalmas munkáskezek igyekeznek a háború okozta sebeket mentűl előbb begyógyítani, a hidat is felállítják, hogy a közlekedés, a forgalom újból megindulhasson. Sokszor elgondolkoztam, amikor itt a Duna-parton egy padon ülve elnézegettem a hídépítést, ilyenkor minden eszembe jutott.
Eljártunk almát is venni. Megyeri barátom hozta ilyenkor utánunk a tarisznyát. Egy öreg német asszonynak a város végén volt egy kertje, s ebben voltak almafák. Nyár vége, ősz eleje volt, s a fákon elég szépen volt alma, s a férgese ilyenkor már hullik, akárcsak nálunk. A fák gondozatlanok voltak, az aljukat belepte a fű, egy elhagyatott s elhanyagolt kert benyomását keltette bennünk, s önkéntelenül is a magyar falusi, szilvásoknak nevezett gyümölcsösökre gondoltam, amikor ezt a vadont megláttam. A gyümölcs se színre, ízre meg se közelítette a mi magyar gyümölcsünket, azonban a semminél többet ért. jani és Laci barátom már többször voltak itt, s vettek az öreg nénitől almát, hogy hogyan kötötték az ismeretséget egymással, nem tudom. Mindig vettünk pár kg-ot tőle. Az öreg néni is jobban járt, mert mi többet fizettünk érte, mintha a városban adta volna el, viszont mi is jól jártunk, mert így hozzájutottunk a sokat nélkülözött gyümölcshöz. Néha tudtunk a városban is venni. A kórháznál, mikor bementünk, valamelyikőnk ágyára a tarisznya tartalmát kiöntöttük, s testvériesen megosztoztunk rajta.
Az öreg nénivel megbeszéltük, hogy mikor lesz megint kint a kertben a hulló gyümölcsöt felszedni, s a megbeszélt időben a legtöbbször ott is voltunk. Bár csak néhány szót tudtunk németül, mégis megértettük egymást.
Sétáink alkalmával az utunk többször elvezetett az állomás felé is. Elnéztük a száguldó személy- és tehervonat szerelvényeket, s ilyenkor önkéntelenül mindig az jutott az eszünkbe, hogy mikor fog már minket is egy szerelvény hazaszállítani a vérrel megszentelt, drága magyar hazába.
Az állomás környékén nagy lombos vadgesztenyék és platánfák voltak, üde zöld lombjuk az ősz hideg szelei hatására lassan sárga színt kezdtek magukra ölteni, s lassan megkezdődött a levélhullás, s mi még mindig idegen földön vagyunk.
Az állomáson a szélső, félreeső vágányokon, ott, ahol a forgalmat nem akadályozta, állt egy magyar kórházvonat, de mozdony nem volt előtte. Ez a magyar kórházvonat sok magyar sebesültet hozott ki Németországba, valószínűleg Neuburgba is hozott egy szállítmányt, s végül itt is maradt, itt érte a megszállás őtet is.
A magyar kórházvonaton kívül voltak itt Pullmann rendszerű német személykocsik is. Sok értékes holmit elhordtak belőle, fel voltak a kocsik nyitogatva, mi is kocsiról kocsira jártunk, úgy látszik, hogy a háború a német népet is kiképezte, hogy hogyan kell pusztítani, rombolni, nemcsak idegen földön, hanem a saját országában is. A II. osztályú kocsikból a viaszkos vászon tapéta nagyrészt le volt fejtve, de a magyar bajtársak se voltak különbek a németeknél, ha még találtak egy kis viaszkos vászonra, ők is letépték, ha azután el is dobták.
Ezenkívül voltak tehervagonok is, megrakva mindenféle roncsokkal, hogy hova akarták vinni, nem tudom, de ez a szerelvény is itt rekedt. Sok büszke, „Messerschmitt” repülőgép roncsa volt ezekre a vagyonokra feldobálva. A magyar kutató társaság itt is megjelent, én is voltam ilyen kutatóexpedíciókon. Végigjártuk a vagonokat, s megnéztük, hogy a roncsok között akad-e a számunkra értékes holmi, ilyen bizony nemigen akadt, mert a városban élő németek már előbb végeztek itt kutatásokat, ők valószínűleg találhattak is, de azt természetesen magukkal is vitték.
Az állomás környékén a földön volt egy „Messerschmitt” vadászrepülőgép roncsa, ezt is végigkutattuk. A benzintartályt egy gumi vette körül. Ez a gumi nem egy, hanem háromrétegű volt, a középső réteg nyersgumi volt. Ez a gumi azért volt a benzintartály köré hurkolva szorosan, ha esetleg a benzintartályt keresztüllövik is, a tartályból a benne lévő benzin nem folyik ki, mert a gumiréteg nem engedi, mert a nyersgumi betapasztja a nyílást. Ebből a gumiból én is vittem magammal, a kórháznál megfejtettük, kivettük a középső nyersgumit, ebből hoztam haza is, hogy majd idehaza készítünk belőle tiszta benzin hozzáadásával jó gumiragasztót, azonban ez a kísérlet sajnos nem járt kellő eredménnyel, mert a ragasztó előállítása nem sikerült.
Egy tehervagonban térképek voltak. A vagont valaki felnyitotta, mert értékesebb holmit sejtett benne, s ezután hordta a térképeket boldog, boldogtalan, senki nem akadályozta meg ebben a kutató magyar társaságot, sőt a szél is hordta, vitte a vagon előtt elszórt térképeket. Az egész kórház tele volt térképekkel. Én olyanokat vittem, amelyeknek celofán volt ragasztva a hátára, így a térkép sokkal tartósabb, mert nem gyűrődik, nem törik. A mosdóhelyiségben a celofánról lemostam a papírt, így jó minőségű celofánhoz jutottam, s 5 db celofánra tettem így szert. Ebből 3 db-ot eladtam Patainak, kettőt pedig hazahoztam, s nagyon jó szolgálatot tett idehaza, a kisfiam alá használták gumipelenka helyett.
Voltak itt hatalmas olajszállító tartálykocsik is 60 hl-ig mindenféle méretben.
Vagy kifelé, vagy befelé jövet utunk a város legszebb utcáján vezetett keresztül, ez volt a villanegyed; gyönyörű, modern, kertes házak voltak itt mind a két sorban, azt bizonyították ezek a házak, hogy a gazdájuk jó anyagi viszonyok közt lehetett, amikor ide építtette a legszebb helyre.
Itt, ebben az utcában s házakban voltak elszállásolva az amerikai katonák, s a gépkocsijaik is itt voltak. A városnak a legszebb helye, a szíve volt ez az utca. Sokszor rágondoltunk, hogy a magyar katonákat a legtöbbször istállókban helyezték el, de a tisztek a legszebb házakban kaptak szállást. A legénység csak ritkán jutott jó, kényelmes, meleg szobához.
Ők benzinkályhával főztek, s a maradékot leöntötték benzinnel, s elégették.
Egyszer Kovács Jani barátommal kimentem a városba a borbélyhoz nyiratkozni. A legkisebb borbélyműhelyben is villany nyírógéppel dolgozott a borbély, így sokkal gyorsabban ment a munka, a borbély számára is könnyebb volt a munka. Egy amerikai katona is ott ült a műhelyben, s várakozott, hogy mikor fog a sor rákerülni; nekünk is várni kellett, mert voltak előttünk, szép csendesen elkezdtünk beszélgetni. Az őrmesteri rangban lévő amerikai katona hallgatta a beszélgetésünket s egyszer csak a legnagyobb meglepetésünkre megszólalt jól érthető magyarsággal, de kicsit idegenszerű kiejtéssel, s beszélgetett velünk. Elmondta, hogy az édesapja magyar, s nagyon szeretné a magyarországi rokonokat meglátogatni, nem tudom, hogy sikerült-e neki eljutni Magyarországba. A továbbiakban elmondta, hogy ő odahaza vegyészmérnök. S őnáluk nem úgy van, mint Magyarországon, hogy akinek érettségije van, az már tiszt lesz ha bevonul katonai szolgálatra, mert aki a civil életben jó szakember, az még nem biztos, hogy jó katona, vagy jó katonatiszt válik belőle.
Nem lehetett amerikai katonák közelségébe az embernek elszólni magát, mert nem tudta senki, hogy kivel áll szemben. Az amerikai katonák közül nagyon sokan beszéltek magyarul, magyar származású szüleik megtanították őket a magyar nyelvre, de nem szólaltak meg mindjárt magyarul, amikor a közelükben voltunk, s beszélgettünk előttük.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
