Az épületek előtt egy széles aszfaltos út volt, itt szoktak a fentjáró betegek sétálni esténként, amikor már hűvösebb volt az idő, így a sétálás az esti hűvösebb időben sokkal kellemesebb volt, ilyenkor népes volt a kórházcsoport udvara, nagy volt a forgalom, akárcsak a nagyvárosok sétaterein, ilyenkor már a kórházak, utak ki voltak világítva. A VII. kórház épületéből sokszor hallott ki szép magyar zene, szegedi Farkas József híres cigányprímás muzsikált, a magyar rádióban is muzsikált a zenekarával, ez a cigányprímás is a magyar kórház egészségügyi állományába tartozott, őrmesteri rangban volt. Sokszor gyönyörködtünk a szép játékában. Szívhez szólóan húzta a szebbnél szebb régi magyar nótákat. Az út mellett szép, fiatal vadgesztenyefák voltak ültetve szegélyfákként, a fák már kisebb árnyékot adtak.
A bejárati főkapu nem volt innét messze, ezen a kapun keresztül robogtak be velünk az autók a kórház udvarára. Egy egészségügyi katona állt itt őrséget, az őrszolgálatot az egészségügyiek látták el. Közvetlen a főbejárati kapu mellett jobbról volt a parancsnoksági épület. Itt volt a kórházcsoport parancsnokság irodája, itt székelt Millián György orvos vezérőrnagy, a kórházcsoport parancsnoka. De itt volt a protestáns és római katolikus lelkészi hivatal is. Itt volt Győr Sándor tiszteletes úr hivatala és szállása is, rajta kívül Koppány Sándor református és Koszorús Oszkár evangélikus lelkész látták el a református vallásúak lelki gondozását.
A főbejárati kaputól balra szintén volt egy nagy épület, itt voltak elszállásolva a kórházi személyzet családtagjai. Mert voltak olyan orvosok s egészségügyiek, akik családtagjukkal együtt kijöttek a kórházzal, ők is kórházi élelmezést kaptak. Ez előtt az épület előtt egy szép gyepes térség volt, itt szoktak játszani a kimenekült családok gyermekei. Majd lejjebb egy szép tornyos, emeletes épület állott, ez volt a legszebb az épületek között. Itt talált otthonra a margitszigeti orthoped sebészeti kórház, majdnem vele szemben a VII. kórház konyhája volt, szintén nagy emeletes épület, az emeleten volt a kaszinóhelyiség. Amikor az idő már hűvösebbre fordult, akkor itt tartották vasárnaponként az istentiszteleteket. A konyha és a parancsnokság épülete között volt a borbélyműhely éppúgy bevált rendszere, mint a városi borbélyműhelyek, csak azzal a különbséggel, hogy itt villany nyírógép nem volt; itt is nyiratkoztam néhányszor, de a legtöbbször kint a városban szoktam. Majd deszkaoldalú raktárak következtek, ide raktározták el a kórházak holmiját, felszereléseit. A raktárak végén fordult az út, szép nagy, árnyékos fák alatt egy nagy autóbusz és kocsik állottak, ezekkel hordták be a betegeket és a kórházak felszerelését az állomásról, bizony ez nagy, sok fáradságot igénylő munka volt. Az orthoped kórház mellett volt egy istálló, itt voltak a lovak elszállásolva. A kórház ellátásához szükséges anyagokat a legnagyobb részt kocsival hordták be. De az amerikaiak is gondoskodtak a kórházcsoportról, nagy teherautókon fát, burgonyát hoztak be, ezzel is megkönnyítették az ellátást, úgyhogy amíg Neuburgban voltam, ellátási zavarok, nehézségek nem voltak.
Amint az út fordult, a bal oldalon szintén volt egy nagy épület, itt voltak elhelyezve a különböző műhelyek és az iparosoknak a szállásai, ezen épület mellett volt az asztalos műhely, itt készítették többek között a meghalt bajtársak részére a koporsókat is.
Az asztalos műhely mellett megint egy nagy épület volt, itt voltak elhelyezve a VII. kórház sebészeti betegei, a művégtagüzemről már megemlékeztem. A kórházépület mellett volt a szabadban lévő lovarda, mellette a fedett lovarda, kijjebb voltak a fabarakkok, itt is betegek voltak, a TBC-sek. A kórház területe az utcai részen léccel, hátrább dróttal volt kerítve, elég nagy helyen feküdt a kórházcsoport. Az épületek az utcáról nézve majdnem egy U betű alakot képeztek. Ezzel az épületek felsorolásával végeztem is.
Ingolstadtból egy nehéz hónalj mankót hoztam magammal, de a többi bajtársaimnak is – kevés kivétellel – hónalj mankója volt. Az itt lévő amputált bajtársaknak mind könyök mankói voltak. Itt az orthoped kórház raktárában mindenkinek a nehéz hónalj mankóját kicserélték sokkal könnyebb, kényelmesebb könyök mankóra. Csak eleinte volt kicsit furcsa, később már megszoktuk, így a menés kényelmesebb és nem volt olyan fárasztó. Itt a raktárban kb. egy vagon gőzölt bükkfa könyökmankó volt. Ezzel a mankóval jöttem haza Neuburgból, sőt még mindig jó, használható állapotban van.
Nagyobb sétákat is tettem a kórház területén belül, így minden zegzug ismerős lett előttem. Lassan megszoktam, jobb volt, mint Ingolstadtban, sokkal szebb, világosabb, így egészségesebb is volt a kórtermünk, de a többi épületek is szépek, csinosak, ezek már a mai modern építészet alkotásai voltak. Az I. helyőrségi, a vöröskeresztes, a VII. kórház épületeinek a főbejárati ajtai és a fürdő épületé az északi oldalon voltak, ezek az épületek kelet-nyugat irányba feküdtek. A parancsnoki épület, és a személyzet hozzátartozóinak a lakása észak-dél irányba feküdt, a bejárata kelet felől volt. Az orthoped kórház kelet-nyugat irányba feküdt, két bejárata volt, az egyik észak, a másik nyugat felől. A VII. kórház konyhája kelet-nyugat irányba feküdt, ennek is két bejárata volt, az egyik észak, a másik dél felől. A raktárak két sorban voltak, közöttük volt az út, kelet-nyugat irányba feküdtek. Az északi oldalon lévő raktáraknak déli oldalon volt a bejáratuk, a déli oldalon lévőknek az északi oldalon. A műhelyek épülete észak-dél irányba feküdt. A bejárata a nyugati oldalon volt. A VII. kórház sebészeti betegei elhelyezésére szolgáló épület észak-dél irányba feküdt, a bejárata nyugat felől volt. A lovarda épülete kelet-nyugat irányba feküdt, a bejárata a nyugati oldalon volt. A fabarakkok kelet-nyugat irányba feküdtek egymás mellett. A bejáratuk a keleti és a nyugati oldalon volt, a középen volt a folyosó, ebből nyílottak a szobák.
Két-három hét alatt teljesen megismerkedtem a kórház területén belül. Sokat tartózkodtam az udvaron, a kezdetben ismeretlen bajtársak arcai ismerősekké váltak a számomra. Jó hely volt, jól feltaláltam magamat, az élelmezés is jobb volt, mint Ingolstadtban. Igaz, hogy a kórtermünkben volt poloska is, de engem nem bántottak, én efelől nyugodtan tudtam aludni, azonban a bajtársak éjszakánként sokszor rendeztek rájuk vadászatot, később már nem volt poloska, mert kiirtották. A tulajdonképpeni baj csak az volt, hogy magasan voltunk, s majdnem mindnyájan lábcsonkoltak voltunk, így a lépcsőn járás meglehetősen nehéz volt, de ezen a bajon is hamarosan segítettek, mert a földszinten lettünk elhelyezve, az emeleti szobák alatt, ugyanolyan átjáró szobát kaptunk, mint amilyen fent volt. Így sokkal kényelmesebb volt, mert nem kellett lépcsőzni. Mind fentjárók voltunk. Itt Neuburgban nem halt meg senki azokban a kórtermi szobákban, ahol itt tartózkodásom alatt megfordultam. A haláleset már ritkaság számba ment itt tartózkodásom ideje alatt.
A kórház területén belül egészen otthonosan éreztem magamat. Szép hely volt, az árnyékos fák hívogatólag integettek felénk. A járás már nem esett olyan nehezemre, éreztem, hogy az erőm kezd visszatérni. A reggeliről már megemlékeztem, az ebéd leves, hús, főzelék szokott lenni, kedden és pénteken délben tészta nap volt. A vacsora rendszerint hideg étel szokott lenni, vasárnaponként volt sült tészta is. Minden héten egyszer nokedli is szokott lenni.
A kórház területén belül élénk kereskedelem folyt. Vétel, csere aszerint, hogy kinek mire volt szüksége. A pénzforgalom élénk volt. Mi magyarok nem sokra értékeltük a német pénzt, a márkát, mert nagyon kevés dolgot lehetett rajta jegy nélkül venni, mi jegyet nem kaptunk, így értékesebb holmit venni nem tudtunk. A jegyrendszer a háború befejezte után sem szűnt meg a birodalom területén. Ügyes német fogás volt ez is. Nem akarták, hogy a külföldiek, akiknek elég sok pénzük volt, a német nép elől megvegyenek minden értékes holmit, így is lett volna, mert akkor minden külföldi, köztük mi magyarok is a pénzünket beváltottuk volna, vettünk volna olyan holmit, ami idehaza is értékesnek számított volna. Így csak sörözni, limonádét inni és a borbélynak nyiratkozásért vagy borotválkozásért, meg néhány kg almára tudtuk a pénzünket beváltani, ezt viszont fillérekét lehetett kapni. Az öntudatos német nép így vetette elejét az inflációnak. Mi, akik Ingolstadtból jöttünk át, sok olyan holmit hoztunk magunkkal, ami Neuburgban az itt lévő bajtársaknak nem volt. Ilyen volt a gumilepedő, nyeregtáska, celofán. Ezeket a holmikat jó áron lehetett itt adni a kórház falain belül. Nekem celofánom, gumilepedőm nem volt. Nyeregtáskám volt, de ezt nem adtam el, bár többen is meg akarták venni, cipőt akartak belőle készíttetni. A celofánból esőkabátot készítettek, ezt főképpen a nők vásárolták nagy előszeretettel. Úgy látszik, hogy Neuburgban nem nyílt alkalom szajrézásra, mint Ingolstadtban.
Olyan kereskedelem fejlődött ki, akárcsak egy vásárban. Patai barátom is foglalkozott a kereskedelemmel, nagyon jól keresett, de a keresményét egyfelől el is kártyázta. Különösen a civil holmiknak volt nagy ára. A katonai holmiknak az árfolyama csökkent, különösen azóta, amikor a magyar rádiót hallgatva a bajtársak tudomást szereztek arról, hogy idehaza a katonai holmit hazatéréskor le kell adni.
Az Ingolstadtból hozott, un. bélelt, vagy ahogy népiesen neveztük, paplan nadrágot és a hozzávaló kabátot elcseréltem egy bőr mellényért. Ezek téli holmik voltak, úgy számítottam, hogy nem lesz rájuk szükségem, mert a tél folyamára majd csak hazakerülünk. A nadrágot Ingolstadtban hordoztam, a kabátot nem. Elég nagy helyet foglaltak el a hátizsákomban, s meglehetősen nehezek voltak. A bőrmellény elég kopott volt, de kisebb helyen elfért. Ezt a bőrmellényt is elcseréltem egy zsávoly öltönyért. A zsávoly öltöny elég jó állapotban volt. Később a nadrágot odaadtam egy bajtársnak, aki a konyhán dolgozott, s megígérte, hogy küld majd maradékot érte, ezt az ígéretét be is váltotta. Majd később dohányért vettem egy pokrócot Kovács Pista barátomtól, ő Ingolstadtból szajrézta. Elég jó állapotban volt, de természetesen kincstári holmi volt, kicsit nehéz volt. Pataival elcseréltem egy könnyebbért, egy flanel takaróért. Az orthoped kórháztól mi amputáltak mindnyájan kaptunk egy öltöny új posztóruhát, sapkát, zubbonyt és pantalló nadrágot, de a használtat be kellet adni érte. De én nem adtam be a használtat, mert az én zubbonyom új volt. Mivel az a zubbony, amit Ingolstadtban kaptam, jobb anyagú posztó volt, azt hordoztam, sőt haza is ezt hoztam magammal, így két új posztózubbonyom lett. Az új pantalló nadrágot csak akkor vettem fel, amikor kimentem a városba, a kórház területén belül ünnepnapok kivételével a német nadrágban jártam. Így elértem azt, hogy a nadrágom szép tiszta volt még akkor is, amikor hazajöttem.
A szórakozás itt is a kártyajáték volt. Sokszor elultizgattunk a vizittől egészen ebédidőig. Ebéd után szoktunk aludni, mert napközben is jó melegek voltak, mikor már a nagy kánikulai meleg csökkent, akkor lementünk az udvarra sétálgattunk, üldögéltünk, beszélgettünk, ismeretséget kötöttünk, megbarátkoztunk a hellyel s egymással. Sokszor délután is kártyáztunk, én csak a szórakoztató játéknak voltam a híve, meg is volt a játékhoz szükséges parti. De volt rá eset, hogy vacsora után is kártyáztunk. De voltak itt nagy kártyacsaták is, itt a ferbli és a huszonegy ment nagyban. Hoztak be a városból almamustot is, 4 márka volt literje, én is többször vettem belőle. Havonta 30 márka fogolyilletményt kaptam, akárcsak Ingolstadtban, mi honvédek ennyit kaptunk. A tisztek, tiszthelyettesek és a tisztesek természetesen többet kaptak. Ez a 30 márka beosztva elég is volt.
A fehérnemű csere hetenként egyszer volt, mint Ingolstadtban.
A bakancsom még jó állapotban volt, igaz, hogy a bal lábasat Ingolstadtban odaajándékoztam Vaszari Feri barátomnak, akkor azt gondoltam, hogy minek emelgessem a hátizsákomban, ha már úgyse használhatom, de idehaza ha visszagondolok, mégis csak úgy érzem, hogy haza kellett volna hozni. De ez már késő bánat; hogy Vaszari barátom hogyan tudta bepározni nem tudom, de másfelől meg úgy érzem, hogy egy magyar bajtársnak adtam, akinek a bakancsa elég gyenge állapotban volt.
A német nép nem szereti a fűszereset. Így a fekete bors nem örvend olyan nagy kelendőségnek, mint nálunk. Mi magyarok és a spanyolok fűszerfogyasztók vagyunk. Így történt meg, hogy a háború után Németországban a fekete borshoz hozzá lehetett jutni olcsó áron. Az élelmesebb fiúk összevettek kint kb. dkg-ként 20 pfenninges áron, a kórház területén belül 1 márkáért adták. Én is vettem 25 dkg-ot és ezt sikerült is hazahoznom.
Majd a kórházparancsnokság lehetővé tette, hogy az ápoltak és a személyzet inghez és alsó nadrághoz hozzájusson. Én is vettem ebből az akcióból egy inget és egy gatyát. Az ing nyak nélküli volt, ezt kinn a városban egy varrónővel megcsináltattam nyakasra, s így hoztam haza. Ott egyszer se volt rajtam, idehaza édesapám hordozta el, ezek a holmik, az ing és a gatya olasz kincstári holmiknak a maradványai voltak. Voltak, akik bakancsot is vettek. Ezekhez a holmikhoz meglepő olcsó áron lehetett hozzájutni.
Minden vasár- és ünnepnap volt istentisztelet a protestáns vallásúak számára. A római katolikus vallásúak számára misét szolgáltattak.
Az istentisztelet a fedett lovarda helyiségben volt, itt az istentiszteletet a három protestáns lelkész felváltva végezte, elég szép számmal szoktunk megjelenni ezeken az istentiszteleti alkalmakon. Az istentisztelet végén mindig szoktam Győr Sándor nagytiszteletű úrral is beszélgetni. Egyszer volt a lovardában úrvacsoraosztás is, én is részesültem benne, egyszer Ingolstadtban is úrvacsoráztam. Itt volt egy szószék is készítve fából. Az éneket harmónium kísérettel mondtuk. Inkább közismert énekeket énekeltünk. Voltak kis zsoltárok, benne református és evangélikus énekek. Amikor az idő hűvösebbre fordult, és a lovardát átalakították színháznak, akkor azután az istentiszteleteket a VII. kórház konyhájánál az emeleten volt egy nagy szoba, s itt tartották. A futballpálya keleti sarkában volt a római katolikus tábori oltár felállítva, itt a szabadban tartották a misét a római katolikus vallásúak számára. Sokszor elénekelték „Boldog asszony anyánk” kezdetű régi szép egyházi éneket. Bár református vagyok, de ezt az éneket én is tudom, sokszor gyönyörködtem benne, amikor énekelték, amikor az ég felé szárnyalt az ének, ezen keresztül a szív és a lélek. Az esti litániákat az I. kórház egy helyiségében tartották meg, sokszor hallottam a fentebb említett mellett „Isten hazánkért térdelünk elődbe” szintén szép régi egyházi éneket.
A kórházcsoport közepén volt egy térség, itt volt a futballpálya, ekörül volt a futópálya. A pálya salakos volt. Sokszor futballoztak itt a fiúk. A kórházak egymás közt is játszottak, majd a kórházcsoport válogatottja Neuburg város válogatottjával játszott több mérkőzést. A mérkőzések mindig a kórház pályáján kerültek lebonyolításra. Ilyenkor bejöttek a városiak is, biztatták a csapatjukat, mi pedig a mienkeket. A játék mindig a magyarok győzelmével végződött. Az amerikaiak sohase merték az erejüket összemérni a magyarokkal futballozás terén. Egyszer volt egy érdekes mérkőzés. A mankósok játszottak egymás ellen. Lábbal, de ha a szükség úgy kívánta, mankóval is segítették a labdát. A futballmérkőzések ideje alatt rendszerint a vadgesztenyefák alatt szoktunk ülni.
A betegek szórakoztatása a futballmérkőzéseken kívül is meg volt szervezve. Időközökben tartalmas műsoros esteket rendeztek. A kórházcsoportnak dalárdája és műkedvelő gárdája is volt. Az előadások a lovarda helyiségében kerültek megrendezésre. Nekünk, rossz lábúaknak mindig kényelmes ülőhely állt rendelkezésünkre. Az ilyen előadások rendszerint mindig hosszúak voltak, úgyhogy az egész estét betöltötték. A nagy lovarda helyiség mindig tömve volt nézőközönséggel. Először még csak egyszerűbb, később egy nagyon díszes színpadot készítettek, ami akármilyen nagy városba is beillett volna. A dalárda és a színjátszó gárda minden elismerést megérdemel. A műsoron énekszámok, szavalatok, zeneszámok, a dalárda többszólamú énekszámai, táncszámok, s a kórházi élet vidám eseményei is nagy sikerrel szerepeltek. Nagy sikere volt a bemondónak is.
Egy alkalommal a Bécsi Kamaraszínház menekült osztrák művészei, akik a városban laktak, a magyar kórházi ápoltak szórakoztatására egy vendégjátékot rendeztek. A művészeknek és művésznőknek nagy sikerük volt. Bár németül játszottak, de meglátszott a játékukon, hogy igazi művészi, a színjátszásnak, minden számnak nagy sikere volt, de mégis egy énekszámnak volt a legnagyobb sikere. Egy barna osztrák művésznő a legnagyobb csodálkozásunkra egy magyar nótával kedveskedett nekünk. „Csak egy kislány van a világon” kezdetű régi szép magyar nóta örökszép szövege és dallama töltötte be a helyiséget. Mi elbűvölten hallgattuk. Nem akartunk hinni a fülünknek, hogy ilyen is megtörténhet, hogy egy idegen nemzetiségű színésznő, aki egy szót se tud magyarul, a mi kedvünkért egy magyar nótának a szövegét és dallamát is megtanulja, csak azért, hogy ezzel egy kellemes estét szerezzen az itt lévő menekült magyar kórházak betegei számára. Amikor befejezte, felharsant a taps, a hálás közönség így köszönte meg a művésznő fáradságát, s még egyszer meg kellett néki ismételni az énekszámot.
Nagyon szép, megható volt a magyar nótaest is, a sok székely nóta, a székely himnusszal együtt, mintha pont nekünk szólt volna, akiknek idegenben, hontalanságban kell élni. A sok szép magyar nóta szívhez szóló szövege és dallama könnyeket csalt a szemünkbe. Nincs még egy nemzet a magyaron kívül, akinek olyan szép s gazdag volna a dalköltészete, mint nekünk. „Sírva vígad a magyar” – szokták mondani rólunk. A magyar cigányzenéhez hasonló nincs a világon, mégis sokszor megfeledkezünk erről az értékeinkről. A nagy lovarda helyiség minden alkalommal tömve volt betegekkel, hiszen mi képeztük a nézőközönséget. Minden szám után felharsant a taps, így köszönte meg a hálás nézőközönség a szereplők fáradságos munkáját. Hiszen a szereplők tudásuknak a legjavát adták, hogy nekünk kellemes estet szerezzenek. A kórházi életet is lejátszották nagy sikerrel. Az „ibolyaszál, te édes ibolyaszál” lett egy időben a kórház nótája. Ezt a nótát egy nővér énekelte a színpadon, úgy megtetszett a hallgatóságnak, hogy másnap a kórház területén belül mindenki ezt dúdolgatta.
Neuburgban kezdtem foglalkozni az irodalommal, de ez az egész csak véletlenül történt. A szobaparancsnokunk, Kovács István szakaszvezető ercsi fiú volt. Ő kezdett verseket írogatni, de a versei nagyon gyengén sikerültek, az ő rosszul sikerült versei ösztönöztek arra, hogy én is megpróbálkozzak a versírással. Bár eddig se odahaza, se Ingolstadtban nem foglalkoztam vele. De itt már sokkal jobban éreztem magamat, mint Ingolstadtban, s ráérő időm is bőven volt, így elhatároztam, hogy megpróbálkozom vele. S magam meg a bajtársak, akik elolvasták az első versemet, azt mondták rá, hogy jól sikerült. Az első versem augusztus 11-én íródott. „De messze vagy jó anyám” címmel, azután jöttek sorába a versek, sőt három elbeszélés is következett, úgyhogy amíg haza nem kerültem, addig mindig foglalkoztam az irodalommal.
Augusztus 11-től október 29-ig 42 verset és 3 elbeszélést írtam.
A verseket és az elbeszéléseket először ceruzával, utána tintával is leírtam. A füzeteket magam és a bajtársak hozták be a városból, ahol olcsón hozzá lehetett jutni ehhez. Mikor hazajöttem, két negyven lapos füzetet hoztam magammal, ezekbe írtam bele tintával még Neuburgban a verseket és az elbeszéléseket. Idehaza is sokszor elolvasgatom, ilyenkor önkéntelenül is megelevenedik előttem a Neuburgban töltött három hónap. A vers és elbeszélés gyűjteménynek „Neuburgi gondolatok” címet adtam. A nyár forróságából a levélhullató őszi évszak első hónapjába, a szeptember hónapba érkeztünk el.
Itt Neuburgban ismerkedtem meg Szántó János szakaszvezetővel, akivel nagyon jó barátságba kerültem. Erdélyország volt a szülőföldje és lakóhelye. Barátságunkat versben is megörökítettem, ő is foglalkozott az irodalommal, ő is megemlékezett rólam versben. Sokszor eljött hozzám, meglátogatott. Ő a somogyi fronton volt, ott is sebesült meg a karjára. A székelyföld szerelmese volt Szántó barátom, nagyon megszerettem, igazi mély, őszinte barátság fejlődött ki közöttünk, az ő elbeszélése nyomán megelevenedett előttem a székely föld szépsége. Hegyei, folyói erdei, síkságai, bányái, természeti kincsekbeni gazdagsága miatt Erdély fogalommá vált mindnyájunk számára, az ősi székely nép megtartotta magyarságát, a székelyek jó magyarok voltak, ezt még az ősi székely viselettel is kinyilatkoztatták. Szántó barátom is visszavágyott szülőföldjére, Erdélyországba. Én előbb eljöttem Neuburgból, ő akkor még ott maradt, így nem tudom, hogy mi lett vele, mikor került haza Erdélybe, de bizonyosan ő is hazakerült szerettei közé, bizonyosan ő is sokat gondol a Neuburgban együtt töltött napokra.
Egy délelőtti nap kint voltam az udvaron, a lovarda és az I. kórház keleti falai között beszélgettünk, s melegedtünk a napon. Amint itt beszélgetünk, egy ismeretlen amputált bajtársam szólt hozzám a következőképpen:
-Maga nem somogyi?
-De az vagyok – feleltem neki.
-Hová valósi? – kérdezte tovább.
-Szigetvár környéki vagyok – feleltem neki vissza. – Hát maga? – kérdeztem én.
-Kadarkúti – felelte vissza.
-Nekünk vannak ott rokonaink – mondtam neki, s kérdeztem tőle, hogy ismeri-e őket.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
