Darabos János (1891-1974), aki sokat szokott mesélni az I. világháborúban átélt katonaélményeiről

(A képet közreadta: Romvári Lajosné Darabos Margit)

********************************

Kirizs József (1899-1989), kaposvári 44-es rosseb baka, aki 1922-ben szerelt le főszakácsként

A kaposvári ezred a piavei olasz fronton 1918-ban

(A képen x-szel jelölt 44-es rosseb baka Kirizs József)

(A fényképeket közreadta: Királyi Ernő)

Királyi (Kirizs) Józsefnek, a kaposvári császári és királyi 44. gyalogezred volt katonájának I. világháborús visszaemlékezése 1980 novemberében:

"Tótszentgyörgy községben születtem, 1899. november 10-én.
1917. február 1-én besoroztak katonának. Bevonultam 1917. március 10-én Kaposvárra. Kaposvárról Csehországba Reichenbergbe vittek, mert az ezred ott volt. Itt képeztek ki bennönket. Kiképzés után 1917. június végén az olasz frontra vittek Dél-Tirolba, Trienthez közel.
Ezzel a dallal búcsúztunk:

Nem látlak én többé soha, soha sem.
Te sem látod, hogy érted könnyes a szemem.
Nevemet hiába mondom, véremet hiába ontom harcok mezején,
Valahol tetőled távol, ott ahol senki sem gyászol, ott halok meg én.

Nem lesz egy tenyérnyi föld sem, puszta síromon.
Elesett katonák teste lesz a vánkosom.
Ahová le fognak tenni, síromra nem borul senki, senki aki él.
Tavasz sem fakaszt rám zöldet, elhordja rólam a földet messze majd a szél!

Dél-Tirolban minden nap hegyet másztunk. A közelben volt a ló-kórház, ahol sebesült lovakat ápoltak. Sok elpusztult - és az elhullott lovak húsából volt az ebéd.
A sok hegymászásnak betegség lett a vége. Kórházba kerültem, Trientbe, kétoldali tüdőcsúcs-huruttal. 39-40 fok lázzal. Innen két hét után Meránba kerültem kórházba. Itt nagyon jó, osztrák ezredorvos volt. Csak tolmács által tudtam vele beszélni.
Első kérdése az volt, hogy melyik ezredhez tartozom. Mondtam, hogy a 44. gyalogezredhez.
Mondta, hogy ő is szolgált ott. Nagyon dícsérte a 44-es katonákat.
Ezek után engem is a legjobb kezelésben és gondozásban részesített. Nagyon jó kosztot kaptam. Nagyon sok gyümölcs volt és jó levegő. A jó ezredorvosnak, aki jó kezelésben és gondozásban részesített, köszönhetem, hogy meggyógyultam. Dícséretet érdemel.
Két hónapi kezelés és gondozás után Innsbruckba küldtek felülvizsgálatra. Majd behoztak Magyarországra, az esztergomi kórházba. Kérelem folytán a kaposvári, aztán a szigetvári kórházba kerültem. Innen 1917. december közepén irány az ezred Reichenbergbe.
Karácsonyra szabadságot kaptam, majd ismét vissza kellett mennem.
Beosztottak a menetbe - és 1918 januárjában Máramaros megyébe vittek, Talaborfalvára. Itt civil házaknál szállásoltak el bennünket.
1918. márciusában irány az olasz front, Udine közelében telepedtünk le. Itt szigorú kiképzésben részesültünk. Volt egy szigorú, katonás tiszthelyettes. Aki annak a szakaszában volt, mint én is, az ki volt képezve! Kiképzés után meg volt elégedve velünk. Aztán jó ember lett belőle.
Kiképzés után nemsokára irány a harcoló ezred, a Piave!
1918. június 14-én a Piave partja közelében Sanyi nevű kavernába este 10 órára értünk be. Éjjel 12 órakor a tüzérek megkezdték az ágyúzást. 15-én reggel 7 óráig tartott. Folyton szólt az ágyú.
1918. június 17. reggel 7 óra. Gyerünk ki a kavernából. Irány a Piave.
Jön a srapner, jön a gránát!
Felettünk a repülő szórja a bombát, és géppuskával lő bennönket!
A tulsópartról pedig tüzérségi tűz, gyalogsági és géppuskatűz fogad bennönket.
Már az innenső parton sok a sebesült, a halott!
Ilyen szép fogadtatásban részesültünk a piavei átkelésnél.
De menni kell tovább. Gyerünk a csónakba. És megyünk a tulsó part felé. A Piave két ágán csónakkal mentünk át. Volt ahol nem is volt víz.
Mikor a túlsó partra értünk 15-soros szögesdrót fogadott.
Itt megolvastak bennönket: 22-en voltunk a századból. A többi sebesült, halott volt. Mind a huszonkettönket a Nagy Ezüst vitézségi éremre terjesztettek fel.
Megyünk előre. Az olaszok is sok sebesültet hagytak hátra. Nélkülük vonultak vissza. Majd három olasz katona megadta magát. Ezeket kellett kikisérnem a Piave partra. Ott találkoztam a századparancsnokommal. Ő is megbetegedett. Remegve mondta: Fiam, add fel azt az olasz derékszíjat!
Éjszaka öten járőrbe mentünk. Az előttünk lévő hegyet kellett felderíteni, vannak-e ott olaszok. Szerencsére nem voltak. Csak lövöldözés mindenütt.
Június 15-től a tűzvonalban voltunk. Csak 18-án éjjel mentettek fel. Hátrább jöttünk egy olasz temetőhöz. Ide hoztak élelmet először a mieink.
Június 19-én délután sebesültem meg. A bal lábam szárát és a jobb lábam fejét - ahogy feküdtem a vonalban - vitte át a lövedék. Bekötöztek. Éjjel, amikor nem lőttek annyira az olaszok, elindultunk egy másik sebesült katonával vissza a Piavehoz. Reggelre értünk oda. Egész éjjel támadott és lőtt az olasz.
1918. június 20-án délben jöttünk át a Piaven. De csak azok, akik tudtak járni. A csónakok egymásnak voltak állítva és egy palló volt rájuk téve. De csak a mély vízen. A kisebb vizekbe bele kellett menni.
Az olasz folyton lőtte azt az átkelő hidat. A nehéz sebesültek mind ott maradtak, mert az állandó lövések miatt nem tudták őket szállítani.
Mi szerencsére átértünk. Teherautóval vittek a legközelebbi állomásra. Majd Miskolcon szálltunk ki, ahol másfél hónapig kórházban voltam.
Egy hónap szabadság után újra bevonultam a "pihenő" ezredhez Kaposvárra. Pár hét után újra beosztottak a menetbe. Irány az olasz front - Udine. Innen gyalog a "harcoló" ezredhez a Piavehoz.
De Taglia Mentónál kaptuk a parancsot, hogy vissza kell vonulni. Megint gyalog, Klagenfurtig! Az állomáson a fegyvert, lőszert le kellett adni. Nagyon sok szabadon járkáló ló volt itt.
Majd beültünk a nyitott marhaszállító kocsikba és 1918. november 10-én a 19. születésnapomon értem haza. Ezzel ért véget az első világháborúban a harctéri szolgálatom.
Tűzpirosra gyúlt az égbolt!
Szerte szét halott. Sok vér folyt.
Tenger ellen ront hazánkra,
Szent hitünkre törni akart,
Fél világgal szemben állva
- harcolt a hős magyar!
Katonai kitüntetésem: Károly csapatkereszt.
1918. decemberben újra behívtak katonai szolgálatra Kaposvárra. A honvéd kórházba osztottak be - felvételezőnek. A tiszthelyettesem altiszti iskolába akart küldeni. Nem fogadtam el. Szakács lettem (felvételező), majd egy hónap múlva főszakács, de akkor is én felvételeztem a konyhára az anyagokat.
1922. május elején szereltem le, mint főszakács.
Ezzel végetért a katonai szolgálatom.”

(Közreadta: Nagyné Királyi Katalin)

*******************************

AZ I. VILÁGHÁBORÚBAN RÉSZT VETT TÓTSZENTGYÖRGYI KATONÁK

Füle József gazdálkodó, tizedes, Tótszentgyörgy. *Tótszentgyörgy. Mozgósításkor vonult be ezredünkhöz háborús szolgálatra és ment a szerbiai hadszíntérre, ahol résztvett az összes hadműveletekben. Innen vezényelték az olasz frontra. Harcolt az összes ütközetekben 1918. évi júniusig, mikor a Piave-menti csatában a Montello bevételénél megsebesült. Kitüntetései: O2, Br. vit. é., K. es. k., Seb. é. Felesége Bodor Lídia, gyermekei József és Lidia.

Nagy Boós János gazdálkodó, Tótszentgyörgy. *1893, Magyarújfalu. 1914 augusztusában vonult be háborús szolgálatra és ment kiképzése után az orosz hadszíntérre . Résztvett ezredünk összes ütközeteiben az orosz, román és az olasz hadszíntéren, utóbbi helyen egyízben meg is sebesült. Felesége Sértő Lídia, leánya Jolán . Gondnoka a ref. egyházközségnek.

Sértő János gazdálkodó, szakaszvezető, Tótszentgyörgy. *1876, Tótszentgyörgy. 1897—1900-ban szolgált ezredünkben ténylegesen és 1914. július 28-án vonult be háborús szolgálatra. 1915 február 20-án a m. kir. csendőrséghez Pécsre vezényelték, majd a román frontra került, ahol mint csendőr teljesített a front öszszeomlásáig szolgálatot. Felesége Bota Lidia, gyermekei Margit és Irma.

(Forrás: Kurtz Géza - Kristófy Géza, vitéz: A cs. és kir. "Albrecht Főherceg" 44. gyalogezred, és a cs. és kir. 105. gyalogezred története - Altisztek, legénység. Budapest, 1937., - 360., 411. és 431. oldal)

********************