II. AZ ÚJ IDŐSZÁMITÁSTÓL A HONFOGLALÁSIG

1. A római kor

A római birodalom i.e. 12-9 évek között meghódította a Szávától északra elterülő területeket, köztük a mai Dunántúl területét is, amely Pannónia néven a birodalom egyik tartományává vált.

Pannónia tartomány nemcsak a mai Dunántúl területére, hanem délen a Száva vonaláig, nyugaton pedig a ma osztrák, szlovén területekre terjedt ki.
Pannónia első városai: Emona (ma Ljubljana) időszámítás után 14-ben, Savária (Szombathely) időszámítás után 50 körül létesült.
Az i.sz. 103-107 között Pannóniát két részre osztották. A nyugati tartományrész Superior, a kelet-pannóniai rész pedig Pannonia Interior név alatt önálló közigazgatási rendszerrel és tisztviselőkarral működött.
Baranya megye ezáltal - Tótszentgyörgy és környéke is - Pannónia Interiorhoz tartozott. Majd i.sz. 293 után négy részre osztották a tartományt. A délkeleti részeket Valéria körzetébe sorolták, amelynek Sophianae - a mai Pécs - lett a közigazgatási központja.
Az a körülmény, hogy Pannónia valamennyi római provincia közül a legközelebb feküdt Rómához, rendkívül felértékelte: "193-ban az első olyan esztendő, hogy Pannónia császárt adott a birodalomnak: ekkor Septimius Severus felső-pannóniai helytartó - helyzeti előnyét kihasználva - a syriai és britanniai császár-jelölttel szemben előbb ért Rómába, s megszerezte magának a császárságot. A Severius-dinasztia tagjai számos módon kedveztek Pannóniának, mindenekelőtt azzal, hogy határai mentén a békét bármi áron fenntartani igyekeztek...."(16)
Ugyanis egyrészt a térségben a germán népvándorlások, melyek különböző törzseket: vandálokat, gepidákat, longobardokat, gótokat sodortak a Kárpát-medencébe vagy közelébe, másrészt a római birodalom e területének határain élő - bár "szövetséges" - barbárok betöréseikkel sok veszteséget és bizonytalanságot okoztak a tartománynak.
Végül a római hadseregnek a győztes gótoktól, s a velük szövetséges alánok, hunok népétől i.sz 378-ban Hadrianapolisz – a mai Edirne (Törökország) - mellett elszenvedett súlyos veresége előrevetítette Pannónia elvesztését.
A IV. század végén a győztesek Pannóniába is becsaptak. Az V.sz. első évtizedében a vandálok és a gótok végigpusztították Pannóniát, mígnem a római birodalom e részének összeomlásával a 430-as évek első felében Pannónia hun uralom alá került.

A rómaiak uralma Pannóniában, magasfokú szervezőmunkájuk, közigazgatási rendszerük, katonai potenciájuk által sok maradandó emléket hagyott.
Építkezéseik: védőművek, utak, városok, paloták még 2000-ben is jelzik ittlétüket.
Páratlan úthálózatot létesítettek, s a vízi utakat is fejlesztették.
A Balaton, a Fertő tó, folyók és mocsarak lecsapolásával, szabályozásával, erdők irtásával császári tulajdonú nagybirtokokat alakítottak ki.
Az élelmiszertermelés nemcsak a rabszolgamunka megszervezésével, hanem új kultúrák pl. a szőlő elterjesztésével és a technika fejlesztésével is termelékenyebbé vált.
A pénzt általános fizetőeszközzé tették, ami a nemzetközi kereskedelemben eddig nem tapasztalt fejlődést eredményezett.
A Pannóniában gyökeret vert kereszténységet Nagy Konstantin császár 306-ban államvallássá tette, amikor a római birodalom egységes volt.

A IV. század elejétől kezdve feltételezhető a kereszténység további térhódítása a Drávától északra eső területeken, így Sophianeaban is - írja Nagy T. 1939-ben.(17)
Ma ez már bizonyosság és ennek létét Fülep Ferenc régész által feltárt pécsi későrómai-ókeresztény mauzóleum tanúsítja.(18)

A IV. század végén, 395-ben két székhelye lett a római birodalomnak: Róma és Bizánc (Konstantinápoly). Mindegyiknek nemcsak császára, hanem külön vallási feje is lett. Az egységes vallás alaptanai és szentjei - így a Szent György tisztelete, emléke is változatlan megmaradt. Csak a hatalomkövetés volt más - római, illetve bizánci. Később a hatalom és az egyház rítusa is változott. A vallás római katolikus és görög (bizánci) keleti rítusúra változott. Róma és Bizánc között a szakítás csak 1054-ben következett be.

A római kor államszervezésének erényeként tartható számon a római polgárjog adományozása és a romanizáció gyakorlata, amely a legkülönbözőbb területen tevékenykedő állampolgárt megillette. A római katona 25 évi szolgálat után római polgárságot kapott s így feleségül vehette addigi házastársát, törvényesíthette gyerekeit. Birtokot vehetett s kapott.
A kiszolgált katona birtoka általában 1 km2 (100 hektár) területű volt, 12 rabszolgával, 4 ökörhajtóval.

Bár Tótszentgyörgy és környékének feltárt emlékei nem szolgálnak bő információkkal e térség négy évszázados római uralmáról, mégis a római korban kiépített úthálózat, melynek egész rendszere s állomásai több ókori forrásmunkában reánk maradtak, kísértésbe ejtenek.
Ugyanis, eldöntetlen kérdés, hogy a Konstantinápolyból (Istambul) a Szávánál Sirmiumot (Mitrovica), a Drávánál Mursát (Eszéket), majd Sophianae-t (Pécs) érintő útvonal Valcumig (Keszthely), illetve Sabariáig (Szombathely) megépült szakasza Rácváros-Mecsekalja, Patacs, Kővágószőlős, Kővágótöttös, Bakonya, Boda, Almáskeresztúr, Almamellék, Szentlászló településeken - ahol mindenütt találtak római kori villákat, falmaradványokat, sírokat - majd Kaposváron vezetett-e keresztül, avagy Pécstől Szentlőrincen, s Szigetváron (Limosa), a Somogy megyei Belegen, Nagykanizsán (Valco), Zalalövőn (Salle) át vitt Szombathelyre (Savaria).
Ha ez az út Szigetvárt érintette, akkor lehetséges volt az útvonal környékének mezőgazdasági hasznosítása villa (magán) gazdaságok vagy latifundiumok (nagybirtokok) formájában.
(8., 9a, 9b, 10. ábrák)

Mindenesetre Tótszentgyörgy környékén találtak római leleteket:
Kisdobszán (kőszarkofág, római érmék), Szentlászlón (Szentegyed pusztán) (5 késő római sír, római telep nyomai), Szentlőrincen (putri lakás - tüzelőhely, vas, pajzsdudor, késő római csontvázas sírok, bronzérme, Bacchus szobor), Sellyén (III-IV. századi érem lelet) és Szigetváron (Flaviusok korabeli érem, kora császárkori térdfibula, késő római fibula, egyéb vaskés, nyílhegy, bronz fülbevaló szórványleletek, feltételezett római temető).

Ezenkívül Tótszentgyörgyön - emlékeim szerint 1938-ban - Berta Ferencné kertjének ásása közben egy darab 2 cm átmérőjű domború üveg nyakék érmét talált, melyet nem vett körül fémfoglalat. Hátlapján aranyozott festésű római sisakos gladiátor (katona) képe állt. A leletet a könyv szerzője személyesen vitte be a szigetvári polgár iskolába bemutatásra. A lelet elkallódott.

2. A népvándorlás kora

A római birodalom bukása és az azt megelőző Pannónia tartomány feladása után is a római lakosság egy része helyben maradva élt tovább és lassan olvadt be a megjelenő új népekbe A megmaradt lakosság technikai ismerete az ipar és a szőlőművelés terén, valamint vallása, a kereszténység, a Dunántúl életében különösen magas műveltségi szintet jelentett.

Pannónia a római fennhatóság megszűnése után 433-455 között a hun birodalom, 455-470 között a keleti gót állam, 470-504 között a kelet-római birodalom, 504-546 között ismét a keleti gótok érdekterületéhez tartozott. Dél-Dunántúl. ezen belül is Baranya területe 546-568 között a longobardok, 568-803 között az avarok szállásterülete volt. 803-900 között a Karoling állam fennhatósága alatt állott.

A hunok a 370-es évek közepén jelentek meg Európa keleti peremén. Legyőzték a gótokat és az alánokat, majd velük szövetkezve betörtek Pannóniába, s azt 443-ban elfoglalták.
Attila 445-ben, bátyja Buda (Bléda) meggyilkoltatása után, a hunok egyedüli uralkodója lett, s óriási birodalmat mondhatott magáénak.
(11. ábra)

Attila 19 évig uralkodott. Hadserege bekalandozta és megsarcolta 451-ben Galliát, 452-ben a Pó vidékét.
(12. ábra)

Attila halála után fia Ellak a german gepidák seregétől 453-ban vereséget szenvedett. A gepidák már korábban is itt laktak, de uralmi helyzetbe csak a hunok legyőzésével kerültek. Gepidia központja a Maros-Körös közi alföldi terület volt. Amikor Pannóniából kivonultak, formálisan helyreállt a nyugat-római birodalom. 456-ban a nyugat-rómaiak befogadták és Pannóniába helyezték el az osztrogótokat, akik 470-ben távoztak onnan.

A római majd a hun birodalom felbomlásával a népvándorlás hihetetlen méreteket öltött.
(13.ábra)

Pannónia a rövid ideig tartó langobard uralom után - mivel elvonultak Itáliába, megalapítva Longobardiát (Lombardiát) - az avarok uralma alá került. Ezzel ismét egy nép uralta a Kárpát-medencét. Az avarok több mint 200 éves uralmából mintegy 50 év a Bizánc ellenes háborúkkal telt el. Bizánc hosszú időn át adót fizetett az avaroknak. Az avarok, mint a nomádok általában, a leigázott népek gyűrűjével vették körbe magukat. Támadás esetén az ellenség először e népeket pusztította. Hadjáratok esetén is így jártak el. Több nép ily módon került a Kárpát-medencébe, köztük a szlávok is - az avarok tudatos betelepítési politikája következtében.

A VII. század utolsó harmadában újabb keleti törzsek jelentek meg a Kárpát-medencében, a dunai bolgárok honfoglalása mellett. E késő avar kori törzsek egy része a bolgár nyelvet, más részük - egyes kutatók feltételezése szerint - a finnugor nyelvet beszélhette.
László Gyula szerint e "késő avar népesség" tulajdonképpen a magyar honfoglalók első hulláma volt. Régészeti leletekkel igazolni látja az általa képviselt "kettős honfoglalás" elméletét. Kristó Gyula Magyarország története 895-1301. c könyve szerint (24-25.old) "...Bizton állítható - írja - hogy az új népesség etnikumát tekintve nem volt magyar."

Az avar állam bukását, a belső fejlődés – életforma-változás, mozgó pásztorkodó életmód helyett állandó telepek, földművelés, állattenyésztés (sertés) kialakulása, vagyonalapú rétegződés, megrendült hitvilág -, de különösen a frank állammal való összeütközés okozta. Az avarok a bajorok mellett avatkoztak be a frank állam bajor-ellenes háborúiba. A 791-803 közötti háborús vérveszteség, a kagáni kincstár frankok általi elrablása és a belső anarchia miatt az avar állam széthullott. Dunántúli területeik a frankok, a karoling hűbéri állam fennhatósága alá kerültek. A Balaton környékén Pribina szláv törzsfő, Baranyában pedig a salzburgi érsekség kapott nagyobb hűbéri birtokot. Igy történt meg, hogy Liupram salzburgi érsek 836-859. években a dunántúli frank hűbéri területeken templomokat szentelt fel, köztük Pécsett is egyet. Arnulf császár (887-889) egyik oklevelében a pécsi hűbérbirtokot vámjaival, szőlőivel, erdeivel együtt a salzburgi érsekségnek adományozta.
Tótszentgyörgy környékének a népvándorlás korából származó emlékei az alábbiak:
Az V. századból: Zsibót-Domolospuszta (torzított koponyájú sír, gazdag mellékletű női csontvázzal), Szigetvár környéke (ismeretlen lelőhelyről egy poliedrikus áttört fülbevaló).
A VI-IX. százaból (avar kori lelőhelyek): Szigetvár (1906. Juhász László gyűjteményéből származó leletek), Pata: II. Justiniánus (meghalt 578-ban) féle verdefényes aranyérem. (Ez amellett szól, hogy e terület VI. századi lakói rablókalandozásaik során Bizáncba is eljutottak és ilyen alkalommal zsákmányként hozták magukkal az újveretű justiniánusokat ) (19)

3. A magyar honfoglalás

A magyarok őshazája az Uraltól nyugatra levő területeken az erdő- és erdős, illetve ligetes sztyeppe határterületén feküdt. A többi finn-ugor nép közül legkésőbb az V. században kiszakadt magyarok kezdetben iráni majd török nyelvű félnomád népek közé kerültek. Közel 300 évig éltek a legfejlettebb kelet-európai állam, a kazár birodalom szomszédságában annak fennhatósága alatt. A korai történeti források őseinket török népnek tüntetik fel. Életmódjukat a félnomád állattenyésztés és a földművelés határozta meg. Ugyanakkor a mai dél-oroszországi kereskedelemben is résztvettek.
IB RUSZTA 1254-ből fennmaradt és a British Múzeumban őrzött kéziratában így ír: "...A magyarok a turkok egyik fajtája...Főnökük 20 000 lovassal vonul ki ...Sátraik vannak és együtt vonulnak a sarjadó fűvel és a zöld vegetációval. Országuk kiterjedt...Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikőjük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Itt marad télre és halászik...A magyarok országa bővelkedik fában és vizekben. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van..."
A magyarok társadalma különböző rétegekre bomlott: gazdag nemzetségfőkre, kísérő katonákra és szabad köznépre.
Etelközi hazájuk elhagyására keletről a besenyők, délről a bolgárok támadása késztette.
(14.ábra)

A magyarság a honfoglalás időszakában Kurszán (kende - névleges főméltóság) és Árpád (Gyula) kettős fejedelemsége alatt állt. Kurszán halálával Árpád katonai főparancsnokból (Gyula) fejedelemmé lett. A magyarok etelközi hazájukból, mint ahogy tették azt később is, zsákmányszerző portyázásokat tettek a később elfoglalt hazában, még a Dunántúlon is.
A honfoglalás több szakaszban zajlott le. 894-895 között a Felső-Tisza-vidéket és Erdélyt, 895-900 között a Dunától keletre terjedő részt és 900-ban a Dunától nyugatra a Fischa és Kis-Kárpátok vonaláig húzódó területeket szállták meg.
(15. és 16. ábrák)

A megszálló magyar törzsek nevét Konstantin császár leírásából ismerjük. A hét magyar törzs neve: Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. A velük együtt bejövő kabar törzsek neve (szálláshelyük alapján) Őrs, Varsány, Berény.
A magyarok elhelyezkedése valószinűleg követte a törökös szervezetű népek településében megfigyelhető szabályosságot: téli és nyári szállásuk lehetőleg egy folyó alsó és felső vízvidékén helyezkedik el, a torkolat közelében lévő téli szállásokról tavasszal a víz mentén a nyári szállásra vonulnak, ősszel pedig visszatérnek. Árpád és fiai a nevükből képzett helynevek szerint a Duna két partján a Csepel-sziget – Mohácsi-sziget közti szakaszon telepedtek le. Árpád téli szállását valószínűleg Pécs mellett választotta ki, ahol Árpád helynév őrzi települése emlékét. Feltételezések szerint Szigetvár környékét Botond törzse szállta meg.
A vízparti szállásváltó települési rend alkalmas volt arra, hogy a vezérek, a törzsfők a legjobb területeket, a nemzetségek és ágak fejei pedig a folyók mellékágai melletti területeket kapják.
E nomád rend szerint telepedtek meg, éltek és kormányoztak a honfoglaló vezérek és utódaik a X. században.
A honfoglaló magyarok hadi vállalkozásai a 830-as évektől kezdődően a levediai és etelközi szomszédaikat sújtották. Kalandozásaik 862-ben, majd 881-ben pedig már a keleti frankok (Ausztria) területére is elvezettek, a honfoglalást követő 50-70 évben pedig csaknem az egész művelt Európát rettegésben tartották. Kárpát-medencei hazájukból 71 év alatt (899-970 között) mintegy 47, írott források által említett hadjáratot vezettek, 38-t nyugatra, 9-t dél felé. Kalandozásuk sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy Nyugat-Európa a 10. század első felében anarchiába süllyedt, s ekkor Bizánc is belső válságot élt át. A hadjáratok alapvetően zsákmány-és fogolyszerző akciók voltak.
(17.ábra)

A X. század első felének magyarjai nagyállat-tartó félnomádok voltak. A század közepén élt magyarok egy része helyhez kötött életmódot folytatott, állandó lakhelyéül kisméretű, félig földbevájt hajlék szolgált, ugyanakkor nagyobb részük könnyen mozdítható sátrakban, jurtákban élt. Ez utóbbiak természetesen a füves pusztákon vándoroltak. Télen, valószinűleg az etelközi életmódot folytatták, állandó szálláshelyre, a folyók alsó szakaszára vonultak vissza. Általában önellátó gazdálkodást folytattak.

A X.század közepén a törzsszövetségi, nagyfejedelmi hatalom a honfoglalást követő évtizedekben fokozatosan hanyatlott, s az igazi hatalom a törzsfők kezébe került. Az így kialakuló törzsi szervezetek önálló külpolitikát folytattak, s eltérő, bizánci vagy nyugat-európai orientációt követtek, miközben az Árpád-házi ág a Dunától É-ra és Ny-ra eső területeket megszerezte.
A magyar törzsfők közül Gyula Bizánccal, Taksony keleten a kunokkal, bolgárokkal, besenyőkkel alakított ki jó kapcsolatot. Nyugat felé Taksony fia Géza nyitott, aki Gyula Sarolt nevű leányát vette feleségül. Sarolt a bizánci kereszténységben nevelkedett.
Géza számára a törzsi keretekben folyó külföldre vezetett hadjáratok, különösen a gyászos augsburgi (955) és arkadiapolosi (970) vereségek vérveszteségei után lehetővé vált a nagy nomád uralkodókéhoz és ősapjáéhoz, Árpádéhoz hasonló fejedelmi hatalom visszaállítása. (18. ábra) A törzsi egyensúlyt és saját főhatalmát biztosítva, nyugat felé békepolitikát folytatott. 973-ban I.(Nagy) Ottó császárhoz hódoló küldöttséget menesztett. Felismerte, hogy a X. század végének öntudatra ébredt Európájában, amelyben a magyarságot nyugaton újjászervezett, erős birodalom, Bizáncban pedig vaskezű, katona-császári hatalom veszi közre, nincs tartós léte egy pogány hitű és erkölcsű, nomád törzsszervezetű államnak.
Egyrészt be kellett következnie a letelepült, békés gazdasági foglalkozásokra való áttérésnek, másrészt megértek a feltételei a keresztény hit elfogadásának s a keresztény elvű államszervezet létrehozásának, amelyet Géza elképzelt, de fia István valósított meg.
Az egyes törzsek (nevezhetők törzsi államoknak is) vezetői természetesen ragaszkodtak hatalmukhoz, amelynek megtartása érdekében megkeresztelkedtek (Bulcsu, Gyula, Ajtony bizánci keresztséget vettek fel), püspökségeket, monostorokat alapítottak, egymással és külföldi hatalmakkal külpolitikai szövetségekre léptek.
Az országban elsőként 953-956. évek táján Hierotheosz püspök vezetésével a bizánci rítusú püspökség, 963-ban pedig a római rítusú első püspökség Zacheus püspökkel az élen, alakult meg. Géza idején a bizánci és a római kereszténység egyaránt terjedt.
Igen valószínű, hogy Bulcsú somogyi uralmi területe a bizánci érdekszférához tartozott. A hazai történet- és régészettudomány a bizánci korai, X-XI. századi térítés nyomait, forrásait a magyarországi bizáncinak is tartható patrociniumokból, titulusokból (Szent György - Tótszentgyörgy, Szent Miklós - Szentmiklós puszta stb.) vezeti le - írja Magyar Kálmán.
(26. ábra)
Sőt, írja: Koppány bizánci kereszténysége is elképzelhető.
E korba helyezhető Tótszentgyörgy és környéke népének X. századi bizánci evangelizációja.

_________________________________

(16) Kristó: A Kárpát-medence történee és a magyarság régmúltja 1301-ig. 21. old.

(17) Nagy T.: A kereszténység története a római védőrendszer összeomlásáig (1939) Janus Pannonius Múzeum Évkönyve XX-XXI. (1975-76) 155-161. old.

(18) Fülep Ferenc: A Pécsi-későrómai-ókeresztény mauzóleum feltárása. Janus pannonius Múzeum Évkönyve 32/1982.

(19) Szeghalmy Gyula: Dunántúli vármegyék. 507. old.

Vissza a tartalomjegyzékhez