Az otthon szépsége, az otthon varázsa főképpen akkor rajzolódik ki a maga teljességében, szépségében, amikor az ember hosszabb ideig távol van tőle. Amikor idegen országban, idegen, ismeretlen emberek között van az ember, s nem jó szemmel néznek rá, mert idegen, egy másik nemzetnek a fia, más a gondolkodása, a lelki világa, nincs mellette egy érző, meleg hitvesi vagy szülői szív, akinek elpanaszolná örömét, bánatát, fájdalmát – akkor még jobban gyötri az embert a honvágy. Ez egy betegség, aki távol volt az otthonától, az tudja ezt, mert átélte, átérezte annak minden fájdalmát. Az ember rohanni akarna haza, de nem lehet, nincs rá lehetőség; megrohanják az otthon emlékei, nem tud szabadulni tőlük, nincs egy nyugodt perce. Haza-haza, el innen, ezt súgja minden feléje, mert ez nem a te hazád. A hazamenés, a hazaérkezés boldog örömteli idejére milyen sokat kellett várni, sajnos nagyon sokan nem érhették meg ezt a boldog percet, amikor a hosszú távollét után beléptek az otthonuk küszöbén.
Összeomlik a honvágyban szenvedő előtt minden, elkezd képzelődni. Talán az otthon helyett egy üszkös háznak a romja mered az ég felé vádlóan: miért? Miért kellett így lenni? A hozzátartozóit talán maga alá temette az agyonbombázott ház, vagy elmenekültek, nem maradt semmijük. Vagy mindnyájan életben vannak, türelmetlenül várják haza, értesítést, levelet, hírt várnak a fogságban, idegenben lévőtől.
A szabadsághoz szokott ember fülének milyen idegenül hangzik ez a szó: fogság. Igaz, hogy rosszul hangzik, hát még fogságban élni hónapokon, talán éveken át! Mi tartotta ezekben az életet? – az, hogy hazajönnek. A tengernyi szenvedés között egymást vigasztalgatták az emberek. Testvérek lettek az egymás számára idegen emberekből.
Nagyon sokan megkóstolták a fogság keserű kenyerét. Hol reménykedve, hol csüggedve, a napok, hónapok nagyon lassan teltek. Csak akkor lett kissé nyugodtabb a fogoly, amikor a levélforgalom megindult. Tudomást szereztek egymásról a szerető szívek, vagy levél, vagy rádió útján.
Ausztria földjén megváltozott a vidék képe, az Alpok óriási hegyláncai, rajta a szép fenyves erdőségek hívogatóan integettek felénk. Természetkedvelő ember számára szemet, szívet gyönyörködtető látvány ez, soha el nem múló élményt jelentenek mindenki számára, aki láthatta a vonatablakon keresztül, hát aki itt járhatott a hegyi utakon, a fenyvesek között, magába szívhatta annak a vidéknek gyógyító erejű, tiszta, ózondús levegőjét. Igaz, hogy ez csak a háború előtt volt így, amikor a turisták, kirándulók ezrei jöttek ide, hogy kipihenhessék magukat, s testileg, lelkileg kipihenve, frissen térhessenek haza. A hegyvidék lakossága jórészt az idegenforgalomból élet. Igaz, hogy nagy propagandát is fejtettek ki annak az érdekében, hogy mentűl több külföldit odacsalogassanak, s ez teljes mértékben sikerült is a békeévekben Ausztriának.
De háború van; ennek vége van egyelőre, hiába integetnek hívogatólag a hegyek ormai, kihalt, csendes a vidék mindenhol, a kirándulók, turisták vidám énekhangja, kacagása nem hallatszik.
A háború rányomta mindenre a bélyegét. A jólétben élő ausztriai népre a szükség napjai következtek. Egyre több cikkből lett hiány. Az élelmiszerjegyek is megjelentek. Egyre több ember hiányzott mindenütt, a haza szólította őket, fegyvert kellett fogni, akárcsak nálunk. A büszke császárváros ódon falai között élő bécsi nép is éhezett. Ők is visszasírták a régi szép életet amikor békében éltek, s volt mindenből elég, szükséget nem látott senki. A hátországnak nélkülözni kellett, mert minden a katonaságnak kellett. A háborúnak a nyomai mindenütt meglátszottak. A bombázások nyomai azt bizonyították, hogy a háború itt se kímélte meg a népet. Összeomlott házak üszkös falai meredtek az ég felé. A sínpályák mellett is bombatölcsérek, azt mutatták, hogy az ellenség a közlekedési vonalakat is meg akarja semmisíteni. Salzburg városát is érintettük. Nagyon meglepett bennünket úgy Ausztriának, mint Németországnak nagyon fejlett úthálózata. Ipari állam lévén így a jó útjain mihamarabb külföldre tudta juttatni iparcikkét. A dupla vágányú vasútjain villanymozdonyok száguldanak, sokszor ment el mellettünk nagy sebességgel haladó katonavonat, amely a határra szállította a katonákat. A vonatban az étkeztetés és sebesültek kötözése is meg volt szervezve.
Február 10-én reggel megállott velünk a vonat egy ismeretlen, bajorországi, régi történelmi múltú városka állomásán. Ingolstadt volt a város neve. Itt hordágyon az állomásnál lévő fürdőbe vittek bennünket. Azt hittem, hogy német kórházba kerülök. Nagy volt a meglepetésem, amikor megtudtam, hogy a városban van az 540 számú kecskeméti hadikórház. A ruhánkat lefertőtlenítették, s minket lefürdettek. Olyan gyenge voltam, hogy ültőhelyemről többször is majdnem leszédültem. Ilyenkor a fejemet nyomták le, nekem meg erőltetni kellett felfelé, így magamhoz tértem. Visszafektettek a hordágyra, így fekve jobban éreztem magamat. A kórház több osztályból állott. Engem a könnyű sebészeti osztályra vettek. Az osztály parancsnoka Peritér orvos főhadnagy volt, aki nagyon jó ember volt. A kórház parancsnoka Halmy orvos alezredes, a helyettese Kuna Aladár orvos százados volt.
A kecskeméti 540-es számú hadikórház könnyű sebészeti osztálya egy gimnázium épületében volt elhelyezve. Szép, világos, tágas szobák voltak kórteremnek berendezve, ezek a szobák nem is olyan régen még tantermül szolgáltak, az ingolstadti ifjúságot tanították itt tudós professzorok. Mikor itt elhelyeztek egy nagy szobában bennünket, az ott lévő járó betegek látogatása megkezdődött. Mindenki földit, ismerőst keresett. A legközelebbi földim nékem egy lakócsai fiú volt, Golovics Pálnak hívták. Ő többször eljött meglátogatni engem. Dohányos ember volt, a dohányomból, cukromból többször megkínáltam. Azonban sajnos nem sokáig jöhetett hozzám, mert őtet mint gyógyultat, kiírták a kórházból egy gyűjtőbe. A címemet felírta, s megígérte, hogy ha az Isten hazasegíti, hírt ad rólam a szüleimnek. Isten segítségével kb. május hónapban szerencsésen haza is került, s ígéretéhez képest édesapámnak, aki volt nála Lakócsán, be is számolt arról, hogy én hogy jártam, s milyen állapotban hagyott ott engemet. Étvágyam nemigen volt, pedig kaptam még pótkosztot is. A kenyér járandóságomat a látogatóknak elosztogattam. A dohányomból adtam el, a valuta itt már nem pengő, hanem márka volt. A lábam nagyon lassan gyógyult, még mindig nagyon érzékeny volt. Sok álmatlan éjszakán át hallgattam a többi bajtársnak fájdalmas nyöszörgését. Mind fekvő betegek voltunk. Többnek szorulása volt. A nővér délután adta be nekik a hashajtót. Az éj folyamán kellett volna a szükségüket elvégezni. Mégis volt egy őrmester, aki nagy kínnal odavitte ezeknek az ágytálat, de az már megtelt. Az ajtóhoz közel fekvők bottal verték az ajtót, hogy az éjszakás nővér bejöjjön, de nem jött be, bizony jajgattak a fiúk, az ágyra nem akarták a dolgukat elvégezni, a székletüket vissza kellet fogni, volt nagy nyöszörgés, káromkodás. Pár hét múlva a többi betegek közé helyeztek bennünket, oda ahol már fentjáró betegek is voltak, így ha nővér és egészségügyi nem volt bent, akkor ők szolgálták ki a fekvő betegeket. A kórház többi osztályairól is jöttek látogatók, ismerősöket kerestek. A hadikórház különböző osztályain kb. 2000 ápoltat gondoztak. A mi osztályunkon kb. 200-an voltunk. A repülőgépek közeledtét a szirénák szaggatott üvöltő hangja jelezte, ilyenkor levittek bennünket az épület pincéjébe, s itt vártuk meg a légiriadó elmúltát. A kötözés minden másnap, harmadnap történt, aszerint, hogy hogyan ázott át a kötés. Mullpólya helyett papírpólyával kötöztek, ultraseptyl vagy más porral, hidrogénes lemosás után. A fiúk a lábam fölé egy sátrat készítettek, hogy a takaró ne érje a csonkot, mert nagyon érzékeny volt. Ez az épület a város végén volt. Légiriadó alatt a pincébe a szomszédos házakból is jöttek emberek, asszonyok, lányok, gyerekek vegyesen, arcukon a rémület látszott. Március végén kezdem el mankóval járni, mert előbb nem lehetett. A csonkon olyan vékony volt még a bőr, hogy a vért átengedte, ha lógó helyzetben volt. Bizony, nagyon bizonytalanok voltak az első lépések, hátul fogták az inget, hogy nehogy elessek. 55 kg-ra fogytam le, a magas láz, étvágytalanság miatt. Az étvágyam lassan jött meg, akkor meg nemigen volt elég, amit kaptam, a dohány, cigaretta járandóságomat sokszor elcseréltem kenyérért, vagy szappanért, mert szappant is kaptunk. Sőt a zsoldunkat márkában kaptuk, kb. 7 márkát kaptunk 10 naponként. A márka árfolyama 1 márka 1,64 pengő volt. Nem nagy értéke volt a pénznek a kórház területén belül, mert minden fontosabb, értékesebb dolgot csak jegyre lehetett venni, csak sört, limonádét lehetett jegy nélkül, ez pedig olcsó volt. 1 korsó sör 25 pfenning volt, ugyanannyi volt ½ liter limonádé is. Nagy kártyázások mentek végbe. Mikor már kezdett tavaszodni, lejártunk a kertbe napozni. Míg nem tudtam menni, addig hordágyon vittek le. Amikor meg tudtam menni, akkor magam is kimentem mankóval.
A város ostromát a pincében éltük át. Április 26-án esett el a város. A VII. amerikai hadsereg szállta meg. megkezdődött az un. „szajrézás”. Először csak dobozszám hordták be a hús-, sajtkonzerveket, később ládaszám, sőt kocsival, a cigarettát nagy dobozszám, sőt még civil ruhát, szövetet, bundát is hoztak be. A városban lévő görög, szerb, olasz, ukrán, francia hadifoglyok feltörték a raktárakat, s vitte onnan boldog-boldogtalan a sok értékes holmit, szíjakat, nyeregtáskákat, gumilepedőket, táskákat és egyebeket. Egykettőre megváltozott a kórház képe. Sokan civil ruhában járkáltak, a konyháról a maradékot szomszéd házak lakói hordták el, jutott mindenkinek a szajrézott holmikból, cigaretta, nadrágszíjnak való bőr, nyeregtáska, szövet, gumi, celofán, lepedő és egyéb holmi. A fekvő betegeknek is adtak a fentjárók, úgyhogy mindenkinek volt. A kórházi osztály betegeinek hasmenése lett. A vízvezeték megrongálódott, az udvaron latrinát létesítettek. Nem kellett többé elsötétíteni, s paraffin pipicset készíteni. A nyugodt, békés élet visszaállt. A Duna-parton lévő hangszergyárból bőgőt, csellót, tangóharmonikát, dobot és egyéb hangszert is hoztak a fiúk, az osztálynál voltak zeneszerszámhoz értő fiúk, esténként elkezdtek muzsikálni. A szomszéd házakból eljöttek a lányok hallgatni, később már táncra is perdültek a már gyógyult magyar fiúkkal. Valcer, tangó, keringő, fox, sőt a magyar csárdást is megtanulták. Az osztály parancsnoka, Peritér főhadnagy úr minden este úgy zavarta ki őket a kórház udvarából. A fiúk rendbe hozták a gimnázium parkját, s ott heverésztünk a fák, bokrok árnyékában. Sakkoztunk, kártyáztunk. A cigarettacsikkeket nem szedte az udvaron s az utcán senki. Volt cigaretta bőven. Az amerikai bejöttek a kórházat megnézni. Nem bántottak senkit, sőt megmutatták a szajrézás idején, hogy hova menjenek, hol találnak több holmit. Mind a két Duna-hidat felrobbantották a városban a visszavonuló német katonák.
1945. május 10-én hivatalosan véget ért a hosszú, véres világháború, amelyből majdnem minden nemzet kivette a részét. Németország részéről már 1938-ban megkezdődött, amikor megszállta Ausztriát. Amerre a háború elvonult, rom, pusztulás, könny, jaj járt a nyomában.
A mi magyar hazánk is óriási ember- és anyagveszteséget szenvedett a háború mégis elveszett, mégis mint legyőzöttek kerültünk ki belőle, s viselni kell a vesztesek szomorú sorsát. „Jaj a legyőzötteknek” – örökérvényű mondás reánk is vonatkozik. A mi országunk is csatatér lett, rom és pusztulás az egész ország. Fővárosunk, a Duna gyöngye hosszú ostrom után esett el, úgyszintén Székesfehérvár is. Ez a két város szenvedett a háborútól a legtöbbet. Az ellenség harccal foglalta el. Minden talpalatnyi földjét már annyiszor öntözte vér évszázadok óta. A fegyverfogható emberek közül csak nagyon kevesen maradtak idehaza, ki fogságba, ki kórházba került mint sebesült. 1945. április 4-én teljesen kivonult a magyar és a német hadsereg Magyarország földjéről. Először Ausztriába, majd Németországba szorultak ki a harcos alakulatok. A világhatalomról álmodó Németországot porig alázták, „Deutschland über alles”-t nem tudták megvalósítani. Hitler álma nem sikerült, s ezért az ábrándért mennyi embernek kellett meghalni s szenvedni. Berlinben a Brandenburgi kapun nem a győzelmes német hadsereg vonult keresztül, hanem a győztes négy nagyhatalom katonái. A birodalmi épület tornyán nem a horogkeresztes zászlót lengette a szél. A német nép elbukott a hosszú harcban, neki is viselni kell a vesztesek szomorú sorsát, az idegen megszállást.
Mindenki fellélegzett, amikor vége lett a háborúnak, mert megszűnt a veszély, nem kellett félni, hogy megszólalnak a szirénák, s megjelennek a halált hozó bombázó repülőgépek, s le kell menni a pincébe vagy az óvóhelyre, s Isten tudja, hogy fel lehet-e jönni a légiriadó elmúltával. Aki átélte a bombázás szörnyűségeit, az tudja, hogy micsoda érzés az, amikor itt is, ott is robban egy bomba, remeg az épület, önkéntelenül azt várja az ember, hogy mikor zuhan egy bomba arra az épületre, amelynek a pincéjében halálsápadtan kucorog. Amikor elmúlik a veszély, önkéntelenül fellélegzik az ember, hogy hála Istennek megmenekültem. A fronton lévő katona is átélte ezeket a borzalmakat, amikor közelebb volt a halálhoz, mint az élethez, amikor jobbra-balra, közelebb és távolabb csapódtak le mellette a lövedékek, a repülőgép géppuskája kattogott a feje felett, bombák robbantak itt is, ott is. Halálhörgés, sebesültek jajgatása vegyült a robbanások közé; aki megmenekült egy ilyen ütközet után, az is megkönnyebbülten sóhajtott fel, hála Istennek még most az egyszer megmenekültem a halál szájából.
A háború vége sok magyart ért külföldön. Magyarok, magyarok, széjjelszórt magyarok. Németországban is sok magyar volt. Civil menekültek, kórházi ápoltak, hadifoglyok vegyesen. A magyarokon, a menekült magyar kórházakon kívül is sok külföldi volt a birodalom területén.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
