Igyekeztem, hogy a téli gazdasági iskolában tanultakat idehaza megvalósítsam. 1941-1951 között 10 esztendő húzódik meg szerényen. Azonban hiába volt meg az akarat, mégse sikerült idehaza megvalósítani, nem sikerült azt a célt elérni, amit kitűztem magamnak. 1941-ben egy vetőgépet vásároltunk, 1942-ben beton trágyatelepet építtettünk, 1943-ban Fülééktől 891 négyszögöl belsőséget vásároltunk 3500 pengőért, ebbe a kertterületbe 1943. december 6-án 48 db jonathán almafát ültettünk. A csemetéket Papp Gedeon nagykőrösi faiskolájából hozattuk. A terület nagyon el volt hanyagolva, meglátszott rajta, hogy a gazdája nem sok gondot fordított reá, bizony sok munkába került, amíg helyre lehetett hozni. A területben lévő beteg gyümölcsfákat kivágtuk, s egy szép gyümölcsöst létesítettünk helyette. A gyümölcsösben korai burgonyát szoktunk termeszteni jó eredménnyel. 1944-ben, március 18-án volt az esküvőm, augusztus 29-én be kellett vonulni katonának.

      A vetőgép 15 soros Kühne gyártmányú, dupla kanalas, a mai kör követelményeinek megfelelő, nem nagyon nehéz, ideális kisgazda vetőgép. Van már ennél korszerűbb, modernebb, a kombinált vetőgép, amellyel a műtrágyát és a magvat egyszerre lehet vetni. Azonban ez a géptípus nehéz és drága. A műtrágyahasználat kisgazdák körében még nem általános, így még kisgazdaságokban ennek a beszerzése nem kifizetődő. Azonban a jövőben ez a vetőgéptípus lesz a kedveltebb a nagyobb fokú műtrágyahasználat miatt.

     1942-ben egy trágyatelepet készítettünk. A telepet kamarai segéllyel építettük. 150 pengő segélyt és 18 q cementet kaptunk hatósági áron. 110 q kavics, 17 q cement volt szükséges az építéséhez.

     1942-ben kezdem el a gyümölcsfa-telepítést a belsőségben. Itt elöl már termő fák voltak, ezeknek a fáknak a végében ültettem hármas kötésben 9 x 7 m-es távolságra. A csemeték 2 évesek voltak, alma és körtefák vegyesen.

     1943-ban a Fülééktől megvett belsőségben jonathános gyümölcsöst létesítettünk. A fákat hármas kötésben ültettem 10 x 8 m-es távolságra. Ez a gyümölcsösünk kereskedelmi gyümölcsös. A telepítést engedély alapján végeztem. A bajai kertészeti felügyelőségtől jöttek ki a területet ellenőrizni, hogy gyümölcsfa-telepítésre alkalmas-e? A facsemeték csak 1 évesek voltak. 2 éves facsemetét nem lehetett kapni, hiába érdeklődtem az ország különböző faiskoláinál, nagy volt a jonathán gyümölcsfacsemetékre a kereslet, országszerte nagy gyümölcsfa-telepítések voltak, s főképpen mindenki a jonathánt kereste, mert a piaci értékesítés szempontjából ez a fajta értékesült a legjobban, s a legnagyobb keresletnek örvendett akkor is és ma is. Úgyhogy a jonathán alma a legértékesebb piaci almáink egyike.

     Szép termő „arany parmen” és „kanadai renett” gyümölcsfáink voltak, úgyhogy évről évre elég szép összeget kaptunk az almáért, ez ösztönzött bennünket a további nagyobb fokú gyümölcsfa-telepítésre. Sajnos ezeket a már jól termő fákat ki kellett vágni.         évben telepítettem helyettük almát és körtét, de most már szabályos, nagy  10 m távolságra.

     1945 tavaszán kifizették az O.P.B. földek árát.

     1946 – Lajosházán vettünk egy kaszálógép roncsot.

     1947-ben nagyon jól sikerült a korai burgonya termesztés, 16 q-ért 3.200 Ft-ot kaptunk, ebből a kaszálógépet felszereltettük, s üzemképes állapotba helyeztük, s egy új kocsit is csináltattunk, a famunka még a cserevilágban lett csináltatva.

     1947 vagy 48-ban a sertésóltól a kútig húzódó kerítést csináltattuk meg. Volt négy nagy tekercs szeges drótunk, édesapám a háború után jutott hozzá, a szigetvári szitással elcserélte drótfonatért, valamennyit kellett ráfizetni, de nem sokat, így lett megoldva ennek a szakasznak a kerítése.

     1951-ben egy jelölőt, „sorvonalazó”-t, a mama részére 1 pár hosszú oldalt csináltattunk, az istállóba egy vaságyat vettünk, s így kézi tolókapát csináltattunk, amellyel a mák, cukorrépa közit lehet megtolni (megarabolni).

     1950-ben az anyósom fogata számára egy pár lószerszámot vettünk a pécsi vásáron 1570 forintért.

     Édesapám elhurcoltatása, az apósom halála, s a konvenció állandó zaklatása, követelése minden jövedelmünket felemésztette, sőt kölcsönökre is volt szükségünk, amelyet mindenkinek vissza is fizettünk.

     A gyarapodásunk, gazdaságunk fejlesztése, míg az üzletek (korcsma és szatócs) megvoltak, gyorsabb ütemben ment, mert ezek a melléküzemek is elég szép hasznot biztosítottak évről évre; igaz, hogy akkor a helyzet is más volt, mint mostan, az egyén gyarapodásának, boldogulásának senki se állt útjába. Mindenkiben megvolt a lendület és a kedv.

     Az apósom halála után nagyjából egybe gazdálkodtunk, úgyhogy mind a két gazdaság házi kezelésbe lett munkálva. Sok bajjal, gonddal, nehézségekkel kellett és kell a napjainkban is megküzdenünk, de ilyen a parasztsors.

     1948-ban édesapámat elvitették, 1949-ben szabadult, az apósom is meghalt, úgyhogy a gazdaság továbbfejlesztése megakadt.

     1949-ben még édesapám nem volt ideahaza, betonból egy sertésfürdetőt csináltattunk, a padláson a búza helyét betonoztattuk le.

     1950-ben a gyümölcsöskert előtt az utcai kerítést csináltuk meg drótfonattal.

     1951-ben nem igen tudtunk előrébb jutni, az adó és beszolgáltatási terhek emelkedtek, bizony elég volt magunkat fenntartani, évről évre rosszabbodik a parasztság sorsa, újításokról, gépesítésről, jövedelmezőbb gazdálkodásról egyelőre szó se lehet.

     Szerintem a téli gazdasági iskolai típus vált be a legjobban. A téli gazdasági iskola mellett gazdasági szakiskolák is voltak a múltban, ugyanazt tanulták itt is, mint a téli gazdasági iskolában mi, csak az volt a különbség, hogy ők nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is tanultak, másrészt dolgoztak is. Az iskola teljes két esztendeig tartott. Az iskola elvégzése után a növendékek „szakiskolát végzett gazda” elnevezést kaptak. Csak nagyon kevesen jöttek közülük vissza a faluba, hogy saját gazdaságukban hasznosítsák az ott tanultakat, ezzel a képzettséggel nagy gazdaságokban helyezkedtek el gazdai, ispáni, vagy magtárosi állásban.

     Ezenkívül középfokú gazdasági iskolák is voltak. Ide négy középiskolai végzettséggel lehetett menni, a tanulmányi idő négy esztendő volt, mint a másik középiskolákban, az elméleti mellett gyakorlati képzést is kaptak a hallgatók. Az iskola elvégzése után a hallgatók érettségiztek, „szakképzett gazda” elnevezést kaptak. Az itt végzett növendékek is a legnagyobb részben nagy gazdaságokban helyezkedtek el ellenőröknek és segédtiszteknek.

     Ezenkívül felsőfokú gazdasági iskoláink is voltak. A gazdasági akadémia és a közgazdasági egyetem. Az itt végzett növendékek nagy gazdaságok vezetői, intézői lettek, vagy gazdasági felügyelők, vagy pedig a szakoktatásnál mint tanárok helyezkedtek el.

     Az utóbbani időkben Népfőiskolákat is állítottak fel, a legközelebbi református népfőiskola Csurgón volt.

     A felszabadulás után a téli gazdasági iskolák „Gazdaképző Iskola” elnevezést kaptak. A kaposvári gazdaképző iskola igazgatója, az én tanárom, Székely Ferenc lett, azonban a felszabadulás után csak pár esztendeig működtek, mert a hallgatók elfogytak. Kaposváron jelenleg középfokú gazdasági iskola működik, ez a mostani nevén mezőgazdasági technikum. A Baranya-Szentlőrinc-i téli gazdasági iskola helyett is mezőgazdasági technikum működik.

     A „Népfőiskolák”-at a „Parasztszövetség” indította el a felszabadulás és a választások után. A népfőiskolai tanfolyam gazdaságilag nagyon keveset nyújtott, pontosan a lényegből adott legkevesebbet, úgyhogy még az ezüstkalászos tanfolyam színvonalát se érte el, nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Lehet, hogy ez az iskolai típus Dániában jól bevált, de itt nálunk Magyarországon nem, itt a gazdaképző iskolai típus jobbnak bizonyult. Több idő állt rendelkezésre a tanulásra, a hallgatók iskolai fegyelem alatt álltak. Magyarország agrárállam, mégis azt látjuk, hogy a mezőgazdaság nem fejlődött az iparral. Az iparban minden szakképzettséghez van kötve. Az inasból 2-3 év alatt lehet segéd, a segédből 3 év alatt mester. A gazdálkodást is szakosítani, vagyis szakképzettséghez kellene kötni, amire bizony nagy szükség volna. Sok mulasztást kellett volna és kellene ma is pótolni rövid idő alatt, hogy a nyugati népek fejlett mezőgazdasági kultúrája mellett a magyar parasztság is megállja a helyét, hogy a népek nagy versenyében le ne maradjunk. Mert csak a tudás által tudunk felemelkedni elesettségünkből, amelybe a folytonos háborúk taszítottak bennünket.

     A búzatermő Magyarországból kert Magyarországot létesített volna a szorgalmas magyar parasztság. A külterjes, kevés jövedelmet biztosító gazdálkodást a belterjes, nagyobb jövedelmet biztosító kertgazdálkodás váltotta volna fel. A „Parasztszövetség” vezetői jól tudták, látták a helyes utat, amelyen a magyar parasztságnak járni kellett volna, tudták, hogy a boldoguláshoz vezető út egymás szeretésén, segítésén keresztül vezet. Ők Magyarországot a Gazdag Parasztok Magyarországává akarták tenni, nem akarták félrevezetni a parasztságot, hiszen ők is paraszt származásúak, vérünkből való vér voltak. Azt akarták, hogy a magyar parasztságnak legyen helye a nap alatt, művelt, szakképzett magyar parasztságot akartak, azonban sajnos nem tudták szép, magasztos terveiket végrehajtani, megvalósítani, s ezen keresztül a magyar parasztságnak az őtet jogosan megillető helyet, tiszteletet biztosítani, s másokkal biztosíttatni. A paraszt kormányzat jólétet biztosított volna nemcsak a parasztságnak, hanem az egész országnak. A nép soraiból felkerült vezetők csodákat műveltek volna ezzel a szorgalmas magyar parasztsággal, megteremtették volna külfölddel a kereskedelmi kapcsolatokat, s a jó minőségű magyar áru, termelvény eljutott volna a külföldi piacokra.

     A parasztságnak a „Parasztszövetség” lett volna az érdekképviseleti szerve, vagyis szakszervezete. Ez biztosította volna a számára a sztrájkjogot is, aminek szintén nagy jelentősége lett volna. A „Parasztszövetség”-nek volt köszönhető, hogy a cukorgyárak részére leszállított cukorrépa q után a parasztság 3 kg kristálycukrot kapott, a cukorgyárak csak 2 kg-ot akartak adni.

     A Mezőgazdasági Kamarák „Földművelésügyi Tanács”-ok lettek. A kamarai székházban helyezték el a „Megyei Földbirtokrendező Tanács”-ot. Az lett volna a leghelyesebb, hogy a „Parasztszövetség” beleolvadt volna a „Földművelésügyi Tanács”-ba. A paraszti gondolatok jegyében a szakképzett emberek bevonásával lehetett volna nagy eredményeket elérni. Cséplő Jenő tudása is kevés volt ahhoz, hogy Somogyország parasztságát érdekképviseleti alapon vezetni tudta volna. A „Földművelésügyi Tanács”-ok magas képzettségű vezetői, tisztviselői tudták volna a magyar parasztságot, régi és új gazdákat kellőképpen beszervezni, meggyőzni a jövedelmezőbb gazdálkodásról.

     Nagy, szép tervek voltak ezek, de később politikai okokból nem valósulhatott meg.

     A merenyei népfőiskolai tanfolyam befejezése valami okból elmaradt, s utána nemsokára a „Parasztszövetség”-et fel is oszlatták.

     1945. év végétől a pengő rohamosan kezdett elértéktelenedni, s megkezdődött a cserevilág. Az új gazdák első berendezkedése, a fogat, felszerelés beszerzése, a cserevilágra esik. A városokból lejártak a falvakba, mert a városokban nem lehetett élelmiszert kapni. Hoztak magukkal ruhaneműt, sót, lúgkövet, s egyéb, falusi számára szükséges holmikat cserébe élelmiszerért, lisztért, zsírért és egyébért.

     Nemcsak a városiak, hanem az élelmesebb falusiak is bekapcsolódtak ebbe a mozgalomba, megkezdődött a városok, főképpen Budapest felé a batyuzás, vagy ahogyan másként nevezték, feketézés. Akkor még a vonatközlekedésben zökkenők voltak. A vonat tetején, lépcsőkön, ütközőkön lógtak a nehéz batyuval megterhelt emberek és nők. Mindenfelé, még a főútvonalakon is rossz volt a közlekedés. Sok mozdony, személy- és teherkocsi esett áldozatul a háború pusztításának. Még Németországban is nagyon sok magyar vasúti kocsi maradt, sok volt a javításra szoruló kocsi is, így nem csoda, hogy a közlekedés kissé nehezen indulhatott meg. Bizony odaértünk a forint, az új pénz bevezetéséig, hogy mindenki milliomos lett, de nem sok haszna lett ebből senkinek, mert ennek a híg pénznek már vásárlóértéke bizony nemigen volt. Ilyen nagymérvű inflációra Magyarországon emberemlékezet óta nem volt példa.

     1946. augusztus 1-jén megjelenik az új pénz, a forint. A nagy infláció véget ért. Az új s régi gazdák, s gyári munkásság, iparosság, értelmiség, egyszóval az egész magyarság szorgalmasan végezte a munkáját. Eltakarították a romokat, megindult a háború befejezése után a békés termelői munka, ebből a munkából a magyar haza minden igaz, hű polgára, fia derekasan kivette a részét.

     A parasztság tudta, hogy az ország kenyeréről van szó, azért végezte a munkáját igazi vasszorgalommal, minden parancsszó nélkül

     A hazai németség, vagy ahogyan mondani szoktuk, a svábság körében nagyon elterjedt a Volksbund mozgalom. Somogy, Tolna, Baranya megyékben nagyon sok sváb élt. Egész falvak voltak belőlük. A népszámláláskor nagyon sokan németnek vallották magukat, voltak, akik Németországból gót betűs újságot járattak. A háború előtt és alatt a nagy s erős német birodalom nyomása alatt állott a magyar kormány, s meg kellett neki engedni a hazai svábság szervezkedését. Akik tagjai voltak a Volksbund mozgalomnak, s németnek vallották magukat, azokat a háború vége felé a német hadsereg megsoroztatta, s az ő kötelékeibe vonultatta be. A nagy német propaganda bizony elszállt a fejükből, s keserű lett a szájuk a sváboknak, akiknek magukra kellett venni a német egyenruhát, s az „SS”-jelvényt, mert őket az „SS”-alakulatokhoz osztották be, bezzeg nem tetszett nekik a német vezényszó, de ők keresték maguknak. A Volksbund svábok egy része, amikor az oroszok közeledtek, elmenekültek hazulról, elmentek Németországba, csak a legszükségesebb holmijaikat vitték magukkal, a többit itthagyták mindenkinek a prédájává, mert féltek az oroszoktól.

     A bácskai svábság egy része is elmenekült az oroszok elől. Akkor, amikor a bácskai svábság hosszú kocsikaravánokban haladt az országutakon, én Balatonfűzfőn voltam. Az itthon maradt Volksbund családokból, férfiakból és nőkből az oroszok sokat kivittek Oroszországba, s úgy kezelték őket, mint a hadifoglyokat. Amikor már helyreállt egy kissé a rend, akkor szűnt meg Szigetváron is az orosz katonai parancsnokság. A Szigetvár környékén elesett orosz katonákat a vár mellett temettették el, egy szép emlékművet állítottak fel a tiszteletükre. Amikor a választások után a magyar kormány megalakult, az itthon maradt Volksbund sváb családokat kitették a vagyonukból. A sváb falvak környékéről minden falu tolta oda a nem kívánatos, gyökértelen elemeket. Így a szorgalmas, tiszta sváb falvak szemétdombok lettek. Így ezzel az intézkedéssel nemcsak a svábokat, hanem magunkat is megbüntettük. Mert bizony a betelepítettek a nyomukba se léphetnek a sváboknak, nem voltak olyan szorgalmasak, takarékosak, tiszták, mint elődeik. Amíg a kamra, a pince, a padlás tele voltak, addig nagyon jól érezték magukat a telepesek. Előfordult, hogy a földet üresen járatták a vetőgéppel, a kocsi után kötötték a boronát, úgy boronálták le a földet, így pocsékolták, tékozolták elődeik, s ezen keresztül a nemzet javait. Tolna megye volt az országban a Volksbund mozgalom központja. Vezetői Mühl Henrik és Dr. Basch Ferenc voltak, őket ki is végeztette a magyar nép bírósága.

      Tolna megyébe lettek telepítve Bácskából a bukovinai magyarok. Amikor a Délvidéket visszakaptuk, akkor a magyar kormány Bukovinából a románokkal történt előzetes megegyezés alapján idetelepítette az ott élő, de már nagy részben elrománosodott magyarokat. Józseffalva, Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts községek magyarjai így kerültek az ország legjobb, legtermőbb vidékére, a Bácskába. Községeik neveit itt is megtartották „Bács” előnévvel. Bizony ezek a bukovinai magyarok is nagyon tunya, dologtalan népek, nem nagyon érte meg az akkor magyar kormánynak idetelepíteni őket.

     A vagyonából kifosztott, kitett volksbundista, s magát németnek valló sváb lakosság bizony kemény, nagy árat fizetett azért, hogy a nagy germán eszme elszédítette őket, szembefordultak az őket magyaros vendégszeretettel befogadó, lovagias magyar nemzettel, aki nem gördített soha akadályt boldogulásuk útjába. Ez a vagyonelkobzás, kitelepítés nem magyar jellemvonás, nem a XX. században való eljárás, nem így kellett volna őket megbüntetni, hanem másképp.

     A vagyonukból kitelepített sváboknak egy része idehaza maradt Magyarországon, újból kezdték az életet. A másik részüket az oroszok Kelet-Poroszország lakatlan vidékére telepítették, ahol az oroszok elől elmenekült a német polgári lakosság Nyugat-Németországba.

     Dicséret és elismerés illeti meg azokat a sváb családokat, akik magyarnak vallották magukat, s a Volksbund mozgalomba se kapcsolódtak bele. Ezeket sok gúnyolódás, bántás érte Volksbund társaiktól. De a magyar kormány mindezekért kárpótolta őket azzal, hogy meghagyta őket a birtokukban, bántódás nem érte őket senki részéről se. Ezek a családok meg is érdemlik a magyar nép szeretetét és megbecsülését, mert kiállották a próbát, jó magyarokká váltak.

     Ezenkívül a magyar és a csehszlovák kormány közösen lakosságcserében állapodott meg. Békés megyéből az ott elég szegény sorban élő tótokat elvitték Csehországba, onnét ugyanannyi magyar családot adtak át Magyarországnak, 12.000 embert cseréltek így ki. Ezeket a magyar családokat is a sváb falvakba vitték, itt lettek elhelyezve. Ők minden ingóságukat elhozhatták magukkal, ingatlanaik helyett itt a sváb vagyonokból kaptak. Csehországnak meg kellett fizetni a magyar államnak a vagyonállapot közötti különbséget, mert az áttelepített magyarok vagyonosabbak voltak, mint a tótok. Úgy látszik, hogy ezen oknál fogva a csehek beszüntették a lakosságcserét.

     Megkötötték Párizsban  a békeszerződéseket is. Magyarországot elég súlyosan érintette ez a békeszerződés. Nagyon igaz az a mondás „Jaj a legyőzötteknek”. Viselnünk kell a vesztesek szomorú sorsát. A békeszerződés értelmében a Felvidék újra a cseheké, Erdély újra Romániáé, Bácska, Bánát, Baranya-i háromszög újra Jugoszláviáé lett, visszaállították a trianoni határokat, a magyar haza szent testét újból megnyirbálták. „Mik voltunk és mivé lettünk” – bizony fáj a szívünk, sír a lelkünk, amikor Magyarország térképére ránézünk. Erdély, Felvidék, Bácska, Bánát soha nem fogunk elfelejteni, a nemzetünk nagysága mindig itt él a szívünkben, míg csak magyar él ezen a véráztatta magyar földön.

 Vissza a Tartalomjegyzékhez                    Előző oldal                         Következő oldal