És álljuk a vártát!

      Karácsony a szeretet ünnepe búcsúzott el tőlünk, de még a fülünkben zeng a karácsonyi ének „Békesség légyen földön embereknek, és jóakarat mindenféle népnek”. És mégis mi van az emberiség szívében? Sajnos békesség helyett gyűlölet és harag az, ami átjárja az emberiség szívét, ez pedig egyik sem jó tanácsadó. Földrészek állnak egymással szemben, gyűlölettől elvakult szemmel és szívvel, és mi itt vagyunk a lángtenger közepette és várunk. És álljuk a vártát…. De vajon ki is állja a vártát, ki is áll őrt, hogy mi idehaza álomra hajthatjuk le fejünket és nyugodtan tölthetjük éjszakáinkat?
      Elsősorban állja a vártát a magyar honvéd ott messze, tőlünk távol lévő orosz hómezőkön. Védenek bennünket, védik a kultúrát, védik a művelt s velünk szemben Trianonban olyan lovagiasan viselkedő nyugatot. Mi vagyunk a nyugat előretolt bástyája. Mint régen, most is egyik kezünkben kard, a másikban az ekeszarva. Így kívánja tőlünk a magyar sors, a végzetes magyar sors. Ők a boldogabb magyar jövendő előharcosai. Gondoljunk harcoló katonáinkra szeretettel, akik a távoli orosz hómezőkön megmutatják, hogy a magyar fegyver félelmetes, méltók az ősök és hősök harcos hírnevéhez. Nekik köszönhetjük, hogy nem taposta ellenség a magyar haza szentelt földjét.
      Imádkozzunk azért, hogy a Gondviselő védje meg őket, hogy egészségesen és épen hazakerüljenek ismét szeretteik körébe. De lesznek olyanok is, akik az életüket hagyják ott az idegenben, a rettenetes ütközetekben.
      Őrt állunk idehaza mi is, azonban más értelemben, mint harcoló katonáink. Mi idehaza a gazdasági élet mezején küzdünk. Őrködünk, küzdünk, dolgozunk a boldogabb magyar jövendőért mi is. Néha talán zúgolódunk azért, hogy korlátozások vannak. De ezek is csak azért vannak, hogy mindenkinek jusson egy kevés minden cikkből, és ne tudjanak önző emberek nagy készleteket felhalmozni. Azonkívül katonáink számára is jutni kell mindenből, mert ők szinte játszanak a halállal minden nap, és nincs életük biztonságban. De a mi nélkülözéseink még nagyon kicsik, sőt szóra sem érdemesek. Gondoljunk azokra, hogy olyan is vannak, akiket a Gondviselés nem kímélt meg a háború borzalmaitól. Vannak olyanok is, akik nem tudják a fejüket hol lehajtani álomra, mert nincs otthonuk. Hálát kell adni a Mindenhatónak azért, hogy ettől minket megkímélt. Nem tudjuk, hogy milyen sors vár ránk, magyar falvak lakóira. Sokan közülünk a városok felé vágynak, nincsenek belenyugodva abba, hogy falun egyhangú unalmasságban kell nékik az életüket leélni. Kitartani ott, ahova a sors állított bennünket. Az a falusi ember, aki a maga munkáját jó szívvel és kedvvel végzi, ér annyit a munkája, mint egy csendőrnek, pénzügyőrnek vagy rendőrnek. De ezenkívül a falusi ember élete szabad, nem olyan kötött, mint ezeké az embereké, akik a nemzet napszámosai. Legyünk a magyar földnek ezután is hűséges gyermekei, szeressük az ősök és a hősök vérével megszentelt haza drága magyar földjét. Mert ha nem szeretjük a falut, akkor nem becsüljük meg a javainkat. A földművesre éppolyan szüksége van az országnak, mint a tisztviselőre. A föld, ha szeretjük, nem hagy bennünket cserbe soha. A magyar föld őrt állóinak kell lennünk. A boldogabb magyar jövendő azonban nemcsak katonáinktól függ, függ attól is, hogy mi hogy tudjuk a helyünket megállni.
      Szükség van ezenkívül az ifjúság őrt állására is. A magyar ifjúság mindig rugó volt a nemzet életében. Most is rugónak kell lenni. Az ifjúságé a jövő. Hallhatjuk ezt többször is. Az ifjúságnak be kell tölteni a maga hivatását, amely a fegyelmezett magatartásban nyilvánul meg. Méltók tudunk-e lenni az ősökhöz, a hősökhöz, és a harcoló katonáinkhoz? Tudunk-e önzetlenül dolgozni a köz érdekében? A hősök és az ősök nyomdokain kell járnunk, mert nagy feladat előtt állunk. Az a feladat, amely az ifjúságra vár, magasztos és szent; hogy hivatását be tudja tölteni, szeretetre van szükség. Egy nagy út előtt állunk, az út a boldogabb magyar jövő felé, a Kárpátok gerincéhez vezet, nagyoknak, erőseknek kell lennünk, mert a magyar mindig őrt állt, és most is őrt áll. Ki kell vívnunk azt, hogy „A világ a magyart tisztelje, csodálja”.
      Mi lenne, ha az itt körülöttünk folyó nagy küzdelemben a küzdő felek szívét a gyűlölet helyett a szeretet járná át? Akkor bizonyára nem pusztítanák az emberek egymást, hanem békességben és megértésben élnének. „Békesség, békesség és még sincs békesség” – sajnos így van. Az elmúlt nagy ünneptől, a szeretetet hirdető karácsonytól azt kérjük, hogy hozza meg a világra a régen óhajtott békét….

 *****

 Megérkezés a télbe…

     Amely növényt a forró nyári napsugár nem érlel meg, azt az őszi napok bágyadt fénye, melege érleli meg. Ezek a bágyadt fényű napsugarak előhírnökei a következő évszaknak. Mintha figyelmeztetni akarnák ezek az embert, hogy ember vigyázz, siess a munkáddal addig, amíg nem késő, mert nemsokára hidegebb napok köszöntenek rád. Az őszi munkák, a vetegetések vígan folynak. „Vetünk reménységgel”. A vetegetések után a nagy munka, a betakarítás nagy munkája következik. Bizony ezek nagyon szorgos napok. De közben a gyümölcsösökben is megérik a gyümölcs. A vándormadaraink is megérzik a közelgő hideg évszakot, melegebb vidékre költöznek. Itthagynak bennünket, mintha hűtlenek lennének hozzánk. Ámde ez csak látszat, tudjuk azonban, hogy ha tavasszal újra felébred a szunnyadó élet, újból visszajönnek hozzánk, mert az igazi hazájuk nálunk van. Gyors ütemben folyik a munka mezőn. Jönnek a csípős szelek és a derek. A falevelek is megbarnulnak és lehullanak. Búcsút mondanak a gazdáiknak, a fáknak. Amint hullanak le, fájdalmas zizegéssel az elmúlást hirdetik. Hogy ha a sajátságos zizegő hangjukat halljuk, amely az elmúlásról beszél, akkor megállunk és gondolkodunk a mi életünk felett. Búcsút mondanak ezek a levelek a fáknak, a gazdájuknak s megköszönik azt, hogy tavasztól idáig gondviselőjük és táplálójuk volt. Vajon milyen hangja van egy aradi tölgyfáról hulló levélnek? Bizony a panasz és sóhaj száll ezekből a magyar határ felé. Mintha azt mondanák, hogy „Jöjjetek már el hozzánk is, hisz’ eleget szenvedtünk”. Megnyugtatásul csak azt mondhatjuk ezeknek a síró és panaszkodó, zizegő faleveleknek: „Ne sírjatok zizegő, bánatos levelek, majd megyünk Aradra, Brassóba is és lesz még magyar zászló az erdélyi bércek ormán”. A levelek hullanak tovább a fákról, bizonyára megértik szavunkat. A fa aljában elkorhadnak, és megtermékenyítik az amúgy is termékeny magyar földnek a rögét.
      Az élet kihal lassan. Az erdő kísérteties képet nyújt így kopaszon, levél nélkül. Nem hangos már az erdő és a mező a dalos madarak énekétől. A rovarok is behúzódnak a földbe. Minden néma, mint a temető, minden az enyészetről, az elmúlásról beszél. A mezőben az élet jelei mutatkoznak. Zöldellnek a vetések mindenfelé.
      Mikor minden munkával végez a szorgalmas gazda, akkor már fújnak a hideg szelek, amelyek havat ígérnek…. Majd leesik az első hó, s ezzel beköszönt egy újabb évszak, a komor és hideg tél. Megjött ez az évszak is, pedig senki sem várta. Fúj a szél és hordja a havat, hideg van. „Hol a boldogság mostanában? Barátságos, meleg szobában.” Bizony így van, igaza van nagy költőnknek, Petőfi Sándornak. A természet pihen, de pihen a gazda is, ilyenkor gyűjt erőt a tavaszi nagy munkára. Azonban a téli évszak nem jelenti a tétlenséget. Igaz, hogy ilyenkor mindenkinek több ráérő perce van, mint az év bármely évszakában. Azonban ezt az időt használjuk ki okosan és hasznosan. A gazda ilyenkor néz utána, hogy a termelésben milyen hibákat követett el, mit lehetne javítani. Szaktudása fejlesztése érdekében szakkönyveket olvas. Mert mindennek a tudás az alapja. A mai élet sokkal többet vár a gazdától is, mint a múltban. Azonban lépést kell tartani a gazdának is a rohanó élettel, mert különben lemarad. Márpedig Magyarország elsősorban mezőgazdasági állam, s érdeke mindenkinek, hogy a legtöbbet, a legjobbat és legolcsóbbat tudja úgy terményből, mint állatból előállítani….
      A jó gazda olyan, mint a jó pap, holtig tanul. Ennek a közmondásnak igaznak kell lenni, mert addig, amíg a pap könyvekből tanul, a gazda könyvekből is meg a természet nyitott könyvéből.
      Azonban mint minden évszaknak, úgy a komor, zúzmarás, hideg télnek is megvannak az örömei. Mégpedig az ifjúság számára a farsang. A nagy bálozások ideje. A lakodalmak ideje, mind-mind kedves emléket hagynak maguk után az ifjúság lelkében. A víg disznóölések és a vele járó kedves emlékek…. „Apró örömök szépítik meg az életet” – igaz ez, mert az ilyen apró örömök elkísérnek bennünket az életúton, és mindig-mindig kedves emlékeink közé tartozik. Vidám farsang kellős közepében vagyunk. Azonban a vidámsággal kicsit álljunk meg és gondolkozzunk. Gondoljunk arra, hogy illik-e most a nagy vigasság ebben a gondokkal és bajokkal küzdő világban. A magyar katona kezében villog a fegyver az orosz hómezőkön. Hóban, fagyban, hidegben és zúgó szélben hirdetik, hogy a magyar fajta éppolyan erős és edzett, mint a turáni őseink. Nem puhultunk el itt, nem is értünk rá elpuhulni, mert egy bástya voltunk, mindig keletnek a kapuja. A víg lakodalmak is ritkábban vannak, mint előbb. Az ősi szokásunk, amit még meghagytunk a sok közül, oh! de mennyi szép és sok ősrégi szokást elfelejtettünk, ami őseinktől maradt ránk drága örökségképpen. Őrizzük meg ezeket a régi magyar szokásokat, mert ha elhagyjuk, akkor megszűnünk magyarnak is lenni. Érdemes ezen elgondolkodni mindenkinek. A magyar népművészet és népviselet világhírű. De vajon ápoljuk-e ezeket? Nem hagyjuk-e veszendőbe menni?
      A tél, a kisgyermekek számára is tartogat örömöket. Mégpedig a hógolyózás, szánkózás, korcsolyázás, síelés. Mindegyik egészséges sport, mert friss, pormentes levegőben történik. Tehát láthatjuk, hogy a még hideg, zúzmarás télnek is vannak örömei.
      Azonban az itt maradt, a telet nálunk töltő hasznos madarak nem örülnek a télnek. Nem találnak kint a hó miatt élelmet. Beszorulnak a házak közé. A gyümölcstermelő gazának ezek az ingyen napszámosai. Ilyenkor télen is ellepik a fákat és szorgalmasan pusztítják a hernyókat. Bizonyára mindenki ismeri ezeket a kis didergő madarakat. A cinke, a stiglic, a sármány. A cinke és a stiglic közismertebb. A sármány kevésbé. Gondoljunk ezekre a madarakra és etessük őket, hogy meg ne fagyjanak. Úgyis nagyon sokan elpusztulnak ezek közül a kis madárkák közül. Tegyünk ki ezeknek a kismadaraknak tökmagot, napraforgó magot, vagy ehhez hasonlót. Azonban igyekezzünk azon, hogy gyümölcsösünkben néhány cinke családot csalogassunk odúval. Az odú nem drága, de lehet házilag is készíteni, s hiszem azt, aki ezeket az éneklő és hasznos madarakat télen eteti és védi, annak meg fogják ezt sokszorosan téríteni tavasszal, hogy a nagy hernyójárások idején segítségre sietnek a gazdának a hernyóirtásban.
      Ezek után az a kérdés vetődik fel, hogy hogyan is töltsük el ezeket a hosszú téli estéket. Mindenesetre hasznos dolgokkal, nincs olyan ember, aki valamihez ne értene. Jól fel elehet ezeket a téli estéket arra használni, hogy értékes és érdekes könyvekkel gazdagítsuk könyvtárunkat, de nemcsak a könyvtárunkat gyarapítsuk, hanem a látókörünket bővítsük – ez már önképzés. Ez a legértékesebb. Itt lépnek előtérbe a gazdakörök, amelyek munkája szintén az önképzésen alakul. Azonban vigyázni kell vele, hogy túlzásba nem szabad vinni, mert akkor unalmassá válik. Az olvasó, illetve a gazdakörök munkájának a faluban magasztosnak kell lenni. Ez hivatott a falunak a művelődésén mozdítani. Szakkönyvek és szaklapok elolvasása és az ezekhez való hozzászólásból adódik össze az olvasókor munkája. Sokan erre azt mondják, hogy könyvből nem lehet megtanulni jól és helyesen gazdálkodni. Erre a válasz csak az lehet, hogy ami a könyvekben le van írva, az sok ember, mégpedig szakemberek több éves tapasztalatait tartalmazzák. Ha már szakemberek írják és tapasztalataikat adják közre, akkor biztosan sokat lehet belőlük tanulni. A gazdakörök csak úgy tudnak eredményes munkát kifejteni, ha a tagok is minden erejükkel azon vannak, hogy mentűl több értékes szakkönyv és gazdasági folyóirat álljon a rendelkezésükre, igaz, hogy ezek drágák is, de minden szava aranyat ér annak a gazdának, aki a szaklapot és a szakkönyvet zsinórmértékül választotta. ne sajnáljuk tehát ilyenekre a pénzt, mert ami pénzt ilyenért adunk ki, az sokszorosan megtérül a gazdálkodásunkból előálló több jövedelemből. Lehetne aztán 3 hónapos ezüstkalászos gazdaképző tanfolyamot is rendezni, ahol a Minisztérium a szakembereivel a gazdák segítségére siet, csak ezt a segítő kezet meg kell fogni, nem pedig eltaszítani….

*****

Szeretjük-e a falut?

      A falu az, ahol az országnak a túlnyomó része él. Hiszen agrárállam vagyunk. A falu a legrégibb települési rendszer. A Dunántúlon, amely az országnak legsűrűbben lakott és leggazdagabb része, ha itt járunk, apró falukkal, fehér falú és piros cseréptetős falusi házakkal találkozunk. A zsuppos házak már eltünedezőben vannak. Nagy ablakú, egészséges falusi házakkal találkozunk, amelyek a gazdáik kultúráját dicsérik. Bizony falusi házak, falusi emberek nem is lehet szebb képet elképzelni, mint egy fehérre meszelt falusi házat, s előtte a padon nyugodtan pipázik a tulajdonosa, a magyar földműves, a barázdák művelője, az országnak nélkülözhetetlen tagja.
      A Dunántúlon a falu rendszerek alakultak ki, az Alföldön pedig a tanyarendszerek. A falu rendszert később az egyesülések által felváltotta némely helyen a város rendszer, ugyanis a török világban a kis községek, azok tömörültek, mert így nagyobb erőt képviseltek és nem merte őket bántani a török. Tehát a ma városban élő emberek ősei falusiak voltak.
      Ilyenkor télen, amikor a természet pihen, és mindent hó borít, nagyon sok embertől és sokszor lehet hallani azt, hogy „Jaj de unalmas a falu”. Vizsgáljuk meg ezt a kifakadást, és adjunk majd rá feleletet. Vajon kinek unalmas a falu? Csak annak, aki nem szereti. Itt mindjárt azzal a kérdéssel találkozunk, hogy ki meri azt mondani, hogy én nem szeretem a falut, hiszen a faluban születtem, sőt itt is nevelődtem.
      Először adjuk meg a választ arra a kérdésre, hogy tényleg unalmas-e a falu. Nem lehet unalmas annak, aki a telet hasznosan tölti el. Aki feltalálja magát a falusi magányban, az áldott csendességben. Hiszen olyan sok ráérő perce van mindenkinek télen, hogy azt hasznosan nem eltölteni vétek. Széchenyi István gróf is azt mondotta: „Más tapasztalatit a magunkéra nem tenni bűn”. Csak annak unalmas a falu, aki az idejét nem hasznosan tölti el, hanem haszontalanul elpazarolja. Annyi mindent meg lehetne valósítani itt a magyar falu művelődésének az érdekében, de sajnos mindenhol csak a szavakat lehet hallani, mert a tettek elmaradtak. Magára hagyták a magyar falut, becsapták, mellőzték, ezért a közönybe süllyedt. Ezért nem tud már hinni a szavaknak, hanem a tetteket várja. Sajnos mástól várja, nem ő maga akarja az érdekeit megvédeni. Pedig az országnak a jórészét a földműves néposztály teszi ki, mi vagyunk a tartóoszlopai.
      Pedig de sokat meg lehetne a magyar falu érdekében valósítani, azonban itt az önzetlen munka fog segíteni. Önzetlen munkás a mai önző és anyagias világban, Istenem, milyen furcsán is hangzik ez! Pedig másként eredményt nem lehet elérni.
      Szeretjük-e a falut? – erre a kérdésre a következő lehet a válasz. A falusi embereket három csoportba lehet osztani. Mégpedig: Az első csoportba azok tartoznak, akik szeretik a falut, igyekeznek, a falu érdekében mindent, amit lehet, kiharcolnak. A második csoportba azok tartoznak, akik a falun élnek, de csak testileg vannak itt, azonban a városokba vágynak, mert szeretik a városi fényt, de nem látják meg a fényben azt, hogy a salak is ott van. A harmadik csoportba azok tartoznak, akiknek a szülei falusiak voltak, de ők már a városokban vannak, illetve ott élnek.
      Az első csoportba tartozók örülnek a munkájuk eredményének, örömmel és szorgalmasan dolgoznak, a jól végzett munkának pedig mindig kellemes az érzése. Ezek az emberek tudnának áldozatot hozni a falu érdekében, azonban amikor a társaik támadják őket, akkor elvesztik a kedvüket és visszavonulnak. Sok ilyen gazda vesztette el a kedvét, mert nem talált támogatásra.
      A második csoportba tartozók csak ímmel-ámmal végzik el a munkájukat, azt az alkalmat várják, amíg egy fordulat áll be, és már Istenhozzádot is mondanak a falunak. Nem akarják észrevenni, hogy így csúszik ki a lábunk, illetve a lábuk alól a talaj. Pedig itt dől el az, hogy még érünk-e itt ezer esztendőt, vagy nem. Pedig érdekünk nekünk, hogy még továbbra is itt álljunk, mert csak egy erős nemzet tud megállni a népek forgatagában. Vigyázzunk, álljuk a vártát keményen, szeressük a falut, mert a falu csak akkor áll majd az őt megillető helyen, ha a falusi emberek meg tudják egymást érteni, így aztán majd tudnak bizonyára eredményt elérni.
      A harmadik csoport a városokban él, azonban a legtöbbjük elfeledte azt, hogy az ősei valamikor egyszerű falusi emberek voltak. Mivel a városokban élnek, műveltebbek, mint a falusiak, ők szellemi munkások, mi falusi emberek fizikai munkát végzünk.
      Egy nagy szakadék tátong a falu és a város között. Vajon ki ennek az oka, a falusi-e vagy pedig a városi ember? A városi ember, mivel nagyobb műveltséggel bír, mint a falusi, bizonyos lenézéssel néz le a falusi emberre. Pedig a falusi embernek is ér annyit a munkája, mint a városié. Éppolyan hasznos tagja az országnak a falusi, mint a városi ember. A falusi embert bizony bántja ez és ezért izzó gyűlölettel támad a városival szemben. Ezt el kell tüntetni, mert csak az a nemzet boldog és megelégedett, ahol társadalmi béke és rend van, ahol tudnak egymás érdekéért áldozatot hozni. Márpedig szükség van arra, hogy megértsék egymást a társadalmak, ne legyen különbség középosztály és földműves néposztály között. Amíg ezt nem tudjuk elérni, addig nem kapjuk meg a minket megillető helyet.
      Vajon mi a különbség a falu és a város között? A falu a nyugalom szigete, a város a zaj és a lárma helye. A falusi ember bizalmas, mindig ráér, a városi ember bizalmatlan, mindig lót-fut, s ideges és nyugtalan.
      A falu a nyugalom szigete, jót tesz az ember idegeinek a csendesség és a nyugalom. Mi ezt falusiak nem vesszük észre, mert itt élünk. Gárdonyi Géza legszebb regényei közé tartozik „Az én falum”, és mi falusiak nem is találjuk szépnek. A falun csendes és nyugodt élet folyik. Bizonysága ennek az, hogy a városi emberek nyáron a vakációjukat rendszerint falun szokták eltölteni, falun szokták magukat kipihenni. Debreceny Dezső gimn. tanár úr szerint: „Nincs városi ember, csak falusi, akik el is mentek a faluból, de magukkal vitték a falunak az illatát.”
      A falun pihenő városiak egy kedves emlékkel térnek vissza a faluból a városba, mert itt a faluban, a nyugalom szigetén jól érezték magukat.
„A magyar falu a magyar jövendő biztos záloga” – hangzik felénk néha Teleki Pál miniszterelnök úr mondása.
      De csak úgy lehetünk biztos záloga a magyar jövőnek, ha a helyünket megálljuk, egymást megértjük és egymást szeretjük…

 *****

 Beköszönt a tavasz

     A hideg tél múlóban van, és csak lassan-lassan akar beköszönteni az „Ifjú leánya a vén télnek” – a tavasz. Bizony ez a tavasz még nem ajándékozott meg ez ideig bennünket jó meleg idővel. A tavasz az esztendő legszebb és legkellemesebb évszaka. Jólesik a hideg és zúzmarás tél után egy kis meleg idő, mintha a napsugarakba egy kedves üzenet szállna felénk. Mintha azt mondaná ez a napsugár „Megjöttem, hogy életre keltsem a szunnyadó természetet”. Szép zöld fűszőnyeg terül el a szemünk előtt, ha kitekintünk, a mező is szép üde zöld színben játszik. Felébredt a természet az alvásból. Pattognak a gyümölcsfák rügyei is. A hóvirág már elnyílóban van. Az ibolya is bontogatja kék szirmait a bokor alján, s betölti a levegőt kellemes illatával. A piros virágú vad ciklámen is kinyílott már, mely virágot mi piros hóvirágnak nevezzük. Vándormadaraink is megérzik a tavasz leheletét, újra visszajönnek hozzánk. „Megenyhült a lég vidul a határ” – s megérkezik nemsokára a gólyamadár. A gólya, a fecske, pacsirta és a többi madárkáink újra megjönnek, hogy itt töltsék majd el a nyarat nálunk. Nemsokára újra hangos lesz az erdő és a mező a dalos madarak énekétől. A természet benépesül, olyan lesz lassan, mint a templom, ahol a fúvó szél a zengő orgona.
      A gazdasági munka is megindul a természetben. Szántanak, vetnek a gazdák, s megszólal a levegőben egy madár, amely elszórakoztatja a szántóvetőt gyönyörű énekével; ez a madár igénytelen külsejű, mindenki ismeri: ez a madár a pacsirta. De nemcsak itt indul meg a munka, hanem a gyümölcsösben és a kertben is. A gyümölcsösökben a nyeséssel már végzett a szorgalmas gazda, a permetezések következnek. Nemsokára virágba borulnak a fák s olyan szép egy virágzó fa, mint egy gyönyörű bokréta.
      A kertekben is megindul a nagy munka, a vetegetések munkája. Minden óra, minden perc drága ilyenkor. A szőlőben is megindul a nagy munka.
      A gazdasági munkák azonban még kissé szünetelnek, de ha kissé javul az idő, teljes erővel megindul a nagy munka. Harcban állunk, két fronton folyik a küzdelem.
      1. Az első frontot katonáink állják az orosz hómezőn. Ebben a télben dermesztő hidegben és hóesésben állták a vártát. Megmutatták, hogy a magyar kard olyan félelmetes ma is, sőt még félelmetesebb, mint előbb. Meghozták katonáink a legnagyobb áldozatot, amit csak lehet hozni, az életüket tették le a haza oltárára, hogy mi idehaza nyugodtan hajthassuk le fejünket álomra. „Egész világ a harcmezőn” – mondja a költő, bizony most már idáig jutottunk.
      2. A második frontot idehaza mi álljuk, de olyan keményen kell állni, hogy akármilyen viharok és vészek száguldjanak is fejünk felett, úgy tudjunk állni, mint a kőszikla, mert csak így tudjuk munkánk által kiérdemelni a „szebb jövőt”.
     Ez a gazdasági év lényegesen többet vár, illetve követel, sőt jogosan követel meg tőlünk, mint az előző évben. „Minden talpalatnyi földet be kell állítani a nemzet szolgálatába” – hangzik felénk a felhívás. Ennek a felhívásnak pedig eleget kell tennünk, mert itt dől el sok minden. Győzelmünk vagy bukásunk jórészt ezen fordul meg. Győzni vagy meghalni, ez a vészkiáltás hangzik az emberek ajkáról. „Jaj a legyőzötteknek” – ezt mi már nagyon sokszor saját bőrünkön tapasztaltuk.
      Mikor mindezeket elgondolom, vidám lárma üti meg a fülemet. Önkéntelenül is arra tartok. Nagy futballozás van, mindegyik fél a győzelmet akarja a másiktól kicsikarni. A küzdelem döntetlenül áll, az eredmény 3:3. A nagy küzdelem a győztes gólért folyik. Mindegyik csapat jól játszik, mikor nézem őket, önkéntelenül is elmosolyodom. „Rúgd a labdát, add át, vigyázz!” Ezek a kiáltások hangzanak felém.
      Ezt a nagy világháborút is egy ilyen nagy futballmérkőzéshez lehetne hasonlítani, ahol szintén döntetlen az eredmény. Nagy küzdelem folyik a győztes gólért, a győzelemért!
      Hazafelé tartok, azonban egy ismerős jön velem szemben. Köszönünk egymásnak, aztán kicsit megállunk beszélgetni. „Mondd meg fiam, mi lesz ebből a nagy háborúból, meg fogjuk-e nyerni?”
      „Hát Jóska bátyám, reméljük a legjobbat, mert az biztos, ha elveszítjük a háborút, akkor mi is elveszünk.”
      Elbúcsúzunk egymástól, szorongó érzések között értem haza.
      Kint fúj a szél, veri az ablakot, mintha egy hang ezt mondaná:

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell.

Tótszentgyörgy, 1942. április 9.

 *****

Kedves Magyar Testvérek!
Levente Bajtársak!

      Mielőtt megkezdenénk az ünnepélyünket, kivonultunk ide az emlékoszlophoz, hogy lerójuk kegyeletünket ebbe a márványkőbe rótt magyar katonák neve előtt.
      Ők adták a legnagyobbat, a legdrágábbat, amit csak adni lehetett, az életüket áldozták a hazáért. Emlékük felénk ragyog, példájuk utat jelöl meg előttünk magyar leventék, a magyar jövő katonái előtt. Megfogadjuk itt a márványkőnél, hogy méltók leszünk őhozzájuk. Méltó unokák leszünk, méltók leszünk a magyar névhez, a magyar katona dicső nevéhez, mint azok, akiknek a nevét ez a márványkő őrzi. Ezzel a gondolattal helyezünk el koszorút a szobor talpazatára.
      „A hazáért halni szent, dicső áldozat
      Megkapjátok érte méltó babértokat”

Elmondtam a hősök szobránál
1942. március 14.

 *****

 
Kedves Magyar Testvérek! Levente Bajtársak!

      Szerte az országban mindenhol, városban és faluban ünnepet ünnepelnek, azt ünneplünk mi is. Az idő gyorsan forgó kerekei folytán elérkeztünk május utolsó vasárnapjához. Mint jól tudjuk, ezt a napot a hősök vasárnapjának nevezik. Mi is azért jöttünk ide a szoborhoz, azért vonultunk ki, hogy lerójuk a kegyeletünket és tiszteletünket a hazáért hősi halált halt katonák előtt. 1914-1918-ig tartó véres világháború mártírjai ők. Nótás, dalos ajkuk elnémult, bizalommal és reménnyel a viszontlátás biztos reményében vettek tőlük búcsút szeretteik, hozzátartozóik; hogy nem térhettek vissza a szerető szívek közé, ez így volt őnékik elrendelve. Ők adták a legnagyobbat, a legdrágábbat, amit csak adni lehetett, az életüket áldozták a bajba jutott közös édesanyáért, az ezeresztendős, vérrel megszentelt, könnyekkel áztatott magyar hazáért. Nem azokon a magyar honvédeken múlott, hogy hazánkat csonkává és bénává tették, akik a helyüket magyar becsülettel megállották a vérzivatarok között, hanem azokon, akik idehaza szétzúzták, szétzüllesztették hazug mesékkel az itthon maradottakat.
      Akik ott állottak a vártán, megtették a kötelességüket, mert nem taposhatta idegen náció az ezeresztendős magyar haza szent határait addig, amíg a magyar katona kezében puska volt. Akik a világháborúban ott voltak, megtették a kötelességüket, akik az életüket adták oda azért, hogy idehaza nyugodtan dolgozhattak, azokra a magyar haza minden polgára örök hálával és szeretettel gondol.
      A nagy világháború a mi falunkból is áldozatokat követelt. Mi leventék nem ismertük őket, azonban hősies magatartásuk és áldozatkészségük mindig előttünk lebeg. A nevüket a márványkő aranybetűi őrzik, hogy hirdessék mindig azt, hogy ők a magyar haza mártírjai. Valahol messze a szülőfalunktól, távol idegenben nyugosznak, maguk után hagyva a bánatos szülőt, a hitvestársat és árvát, azok a hőseink, akiknek a nevét ez a szobor őrzi és hősiességüket mindig hirdetni fogja.
      Ezek a hősök kell, hogy példaképül álljanak előttünk, mintha ebbe a délelőtti órában itt volnának közöttünk és azt mondanák, hogy szeressük ezt a hazát, amelyet ők annyira szerettek, hogy az életüket adták érte.
      Megfogadjuk itt, a márványkőnél, hogy méltó unokák leszünk a magyar katona ősi hírnevéhez. Mikor erről beszélünk és a világháborúban hősi halált halt katonáinknak a hősi magatartásukról megemlékezünk, önkéntelenül is rágondolunk arra a szörnyű világháborúra, amelyik most tombol még nagyobb erővel, mint a múltban. Újból megtaláljuk a magyar honvédet az elsők között, aki fegyverrel a kezében idegen földön harcol érettünk, hogy mi idehaza nyugodtan hajthassuk le a fejünket álomra. Védenek bennünket, védik a nyugatot, védik a műveltséget. A hős unokák győzelmesen harcolnak, méltók azokhoz, akiknek a nevét erről a kőről olvassuk.
      Lehet, hogy mi is oda kerülünk, ahol ők vannak, ahol a halál nagy rendeket vár a mi drága magyar véreinkből; lehet, hogy minket is rendre vág. Egy azonban bizonyos, mégpedig az, hogy helyünket megálljuk a vérzivatarok között is, inkább ott halunk meg, de a magyar virtus, a magyar hősiesség még akkor is ragyogni fog rólunk, mert egy harcos nemzet fiainak, unokáinak a halála csak dicső halál lehet a csatamezőn, ahol mindenki a hazáért és önmagáért küzd. A magyar hősiesség mindig csodákat művelt, csodákat művel most is, újból kivívta a magyar honvéd az egész világ bámulatát és csodálatát.
      Ez a nap azt hirdeti nekünk:

„A hazáért halni szent, dicső áldozat
Megkapjátok érte méltó babértokat…”

Elmondtam 1942-ben hősök napján Merenyében és Tótszentgyörgyön

*****

Kedves Magyar Testvérek! Távozó Bajtársak!

     Egy búcsúszó hangzott el, távozó bajtársaink nevében. Egy családtól búcsúzott el sorainkból kiváló bajtársaink nevében, ennek a családnak levente egyesület a neve. Ez volt hivatva, hogy 9 éven keresztül az egyházzal karöltve elvégezze a maga áldásos munkáját. „Ép testben ép lelket” nevelt a magyar hazának, acélból erős nyilakat faragott. Levente egyesületünk elvégezte a maga tanítói és oktató munkáját, mint ahogyan távozó bajtársunk hangjából kicsendült. A 9 évig tartó oktatói és nevelői munka a ti számotokra befejeződött. Az egyesületünk jó anya szerető gondoskodásával bocsájt útra benneteket. Elmentek tőlünk, kiváltok sorainkból. Úgy érezzük, hogy az egyesületünk 9 évi munkájának az eredményét magatokkal viszitek és mindig vigyáztok arra, hogy az soha csorbát ne szenvedjen, mert csak így lesztek magyar hazánk hű katonái. A fegyelem, önfeláldozás és a hazaszeretet lebegjen mindig a szemeitek előtt.
      Az egyesületünk oktatói karának és leventéi nevében búcsút veszünk tőletek. Búcsúzni azonban mindig rossz és mindig fáj. Kicsiny egyesületünk 6-tokat szárnyára enged, mint a madár a fiait. Búcsúzunk tőletek mint hűséges és odaadó levente bajtársainktól. Többet a gyakorlótéren mint leventék nem találkozunk, de azért hisszük azt, hogy nem szakadtok el teljesen az egyesülettől. Most, hogy eltávoztok kicsiny egyesületünkből, úgy érezzük, hogy egy nagy űr marad utánatok. De tudjuk azt, hogy nektek mennetek kell, mert egy másik édesanya vár benneteket, ez a magyar hadsereg.
      Elmentek tőlünk, ezután már nem leventék, hanem magyar honvédek lesztek. Magyar honvédek lesztek a magyar hazának a szemefényei, a mi büszkeségeink. Levente honvédek vannak annak a háborúnak a színterén, amely minden eddigi háborúnál a legborzalmasabb. Szilárdan állják a helyüket a vérzivatarok között, méltók a magyar katona ősi és hősi hírnevéhez. Kivívták ők az egész világ bámulatát és csodálatát.
      Hisszük, tudjuk azt, hogy bennetek nem fogunk csalatkozni, az egyesületünk és hazánk sem. Kérjük tőletek, hogy ne szakítsátok meg kapcsolatainkat az egyesületünkkel.
      Egy zászló áll előttünk, a magyar zászló, a járás vándorzászlaja, amely a járás legjobb, legeredményesebb csapatának jár. Megmutattuk a járásnak, hogy kicsiny létszámunk ellenére is élénk és eredményes levente munka folyik az egyesületünkben. Hogy ez a zászló hozzánk került, abban nektek is nagy érdemetek és részetek van.
      Dél-Somogy kicsiny egyesületében nálunk lengeti a magyar szellő a háromszínű vándorzászlót. Messziről hoztuk el, nagy csapattól hoztuk el, a számunkra annál értékesebb, mivel itt a környékünkön még nem volt. Egy szalag került rá, az egyesületünk neve van belehímezve, amely az eredményes munkát hirdeti.
      Távozó bajtársaink! Ti elmentek az egyesületünkből, minket, fiatalabbakat itthagytok, igyekszünk azon lenni, hogy helyeteket átvegyük és példát követendő példát hagyjunk majd magunk után, mint ti.
      Az egyesületünk oktatói kara, segédoktatói és leventéi nevében köszönetet mondunk néktek az odaadó, hűséges és követendő levente munkátokért.
      Köszönjük nektek, hogy példát követendő példát hagytatok magatok után.
      Köszönjük nektek, hogy hűséges és igazságos levente bajtársak voltatok és példát mutattatok mindenben.
      Fájó szívvel búcsúzunk tőletek, mint leventéktől búcsúzunk, mert őszinte barátságtokat nem akarjuk ezután sem nélkülözni.
      Mindig szeretettel gondolok rátok. Az Isten áldjon meg benneteket.
                                                                                                                                                         Szebb jövőt!

Elmondtam a vándorzászló felavató ünnepélyen, 1942. aug. 9-én, Tótszentgyörgyön

*****

Kedves ünneplő Magyar Testvérek!
Levente Bajtársak!

     Az évszakoknak a legszebb hónapjának a vége felé járunk. Talán azért, sőt bizonyára azért tették ebbe a hónapba, ennek az utolsó vasárnapjára, a hősök napját, hogy még így is kifejezésre jusson az, hogy életük legszebb idejében, életük tavaszában tele vágyakkal és reményekkel kellett nékik meghalni a szent haza határainak az épségéért, az itthon maradottak nyugalmáért, azoknak a hős honvéd bajtársaknak, akiknek a nevét szerte az országban márványkövek aranybetűi őrzik és az utókornak hirdetik.
      Közelebbről, a mi kis falunk hősi emlékoszlopába bevésett 10 honvéd bajtársunk nevei is mindig erőt, bátorságot, küzdeni vágyást hirdetnek nekünk, magyar ifjúságnak, amely ifjúságon keresztül egy egész nemzet áll vagy bukik.
      Az 1914-1918-ig négy évig tartó véres világháború mártírjai ők, akik a többi honvédbajtársakkal a hívó szóra elindultak, azonban többet vissza soha nem térhettek abba a hajlékba, amely számukra a legszebb és legkedvesebb volt. Idegen érdekekért harcolva bátran, halált megvető bátorsággal harcoltak, mígnem a kiömlő piros vérük festette pirosra az idegen mezőt, idegen földet, hogy meglássa és bámulja az egész világ a magyar honvéd harcos voltát, hogy őseinknek az őshazából hozott és reánk hagyott ősi virtusa megvan, illetve megvolt bennük.
      Úgy érzem, mintha itt sorakoznának fel kis községünk világháborús halottai előttünk, akik messze, nagyon messze tőlünk, idegen földben, jeltelen sírokban alusszák örök álmukat, sírhalmuk felett talán ismét fegyvercsörgés és ágyúlövés hangzik bele az éjszaka hideg csöndességébe. Itt sorakoznak fel ezek a honvéd bajtársak. Körülnéznek, látnak-e ismerőst?
      Elmondják, hogy az idegen föld nem ad nékik nyugodt pihenést, elmondják, hogy még szeretnének élni, azonban a végzet vaskeze mást parancsolt. Elmondanák, hogy szeretnének még dolgozni velünk együtt a szebb és boldogabb magyar jövendő érdekében, elmondják, hogy mindig sírnak azért, mert dacára, hogy hősök voltak, az országunk mégis csonka. Majd bennünket néznének meg, mintha azt mondaná néma ajkuk, hogy mitőlünk várják, hogy újra állítsuk fel az ezeresztendős magyar határokat.
      Drága Magyar Hősi Halottaink, megértettük néma ajkatokról, hogy bennünk bíztok, bennünk bízik az egész ország. A ti hősi halálotok kötelez bennünket, hogy mi is odaálljunk az ősi zászló alá és visszaszerezzük az ezeresztendős határokat, kitűzzük a háromszínű zászlónkat a Kárpátok hókoszorúzta csúcsaira.
      Az 1914-18-ig tartó véres világháború hősi halottairól emlékezünk, azért vonultunk ki ide az emlékműhöz, hogy megfogadjuk azt, hogy méltó utódok, méltó unokák leszünk. Ugyanakkor lerójuk kegyeletünket az emlékük előtt.
      Egy világháborúról emlékeztünk, ugyanakkor egy méreteiben és borzalmaiban még nagyobb világégés közepette vagyunk. Az orosz puszták végtelenjében, amelynek csendjét régen az ős magyarok lovainak, a patáinak a dobogása verte fel, most repülők búgása, tankok zörgése, ágyúk bömbölése és puskák ropogása veri fel.
     A magyar honvéd, a leventéből lett honvéd megint ott van, őrködik a háládatlan Európa népeinek a nyugalmáért, őrködik azért, hogy mi idehaza nyugodtan hajthassuk le a fejünket álomra, nyugodtan dolgozhassunk, őrködik a magyar haza határainak az épségéért.
      Újból kivívta a magyar levente honvéd az egész világ csodálatát és bámulatát legendás hősiességével. Azonban ez a világégés is veszteséggel jár. A hősi emlékművekre új és új nevek kerülnek fel. A Bácska visszaszerzésénél a szomszéd községből, Merenyéből Papp József levente honvéd bajtársunk kiömlő piros vére tette még szentebbé a visszafoglalt országrészünket. Most meg az orosz hómezőkről érkeznek szomorú gyászhírek. A mi községünk is áldozott újból: Dergecz János honvéd bajtársunk már többé nem térhet vissza szerettei közé, mert a végzet ezt parancsolta neki, hogy idegen földben kell néki pihenni, és a hazáért néki az életét áldozni. Kelemen János és Radics János honvéd bajtársainkról semmi hír. Reméljük, hogy ők még visszakerülnek majd a szülői házba, a szerető szülők közé.
      Lehet, hogy hamarosan odakerülünk, ahol hős honvédeink harcolnak, ahol gazdag aratása van a halálnak, lehet, hogy minket is rendre vág, hogy többé nem térhetünk vissza a szülői házba, ahova olyan sok kedves emlék fűz bennünket.
      Egy azonban bizonyos, addig, amíg mi élünk, nem tapossa idegen náció a magyar föld megszentelt rögét, mert az út csak a testünkön keresztül vezet.
      Végezetül mondjuk el a mindnyájunk közös imáját:

„Magyarok Istene kérünk bízó hittel
Hős honvédeinket harcukban segítsed
Vezéreljed őket győzelmesen vissza
Édes szép hazánkba, Nagy Magyarországba.”

Elmondtam 1943. évben hősök napján, Tótszentgyörgyön.
Szabadi Sándor

 *****

 
Kedves Magyar Testvérek!
Levente Bajtársak!

     A magyar szabadság örök ünnepe ez a mai nap. 1848. március 15. örökre be van írva arany betűkkel a magyar történelem nagy könyvébe, de be van írva örök időkre a magyar szívekbe, világítani, fényleni fog a magyar jövendőben. Minden esztendőben megünnepeljük ezt a napot, minden esztendőben újabb és újabb tanítása van a mi számunkra.
      Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! – ez volt az a hatalmas hármas eszme, ami lángra lobbantotta a márciusi ifjúságnak a hazáért izzó szívét. Amiért a nagy magyar vezetők, államférfiak, politikusok harcoltak, ezen a napon vált valóra. Levetkezte a nemzetünk a szolgaság bilincseit, amit az uralkodóház rakott rá. 1848. március 15-én a nemzet évszázados követelései valósultak meg, minden véráldozat nélkül. A híres 12 pontban benne foglaltattak a nemzet jogos kívánságai. Mit kíván a magyar nemzet? „Legyen szabadság, béke, egyenlőség és testvériség”. 1848. március 15. azonban mégis az ifjúságnak az ünnepe marad. Ezelőtt 96 esztendővel a márciusi ifjak és az örömmámorban úszó tömeg sorra járta a pesti utcákat, ilyen nagy és ujjongó tömeget azelőtt még nem látott a pesti utca. Mit tanulhatunk mi 96 év távlatából a márciusi ifjaktól, akiknek soraiban ott látjuk a legnagyobb magyar költőnket, a szabadság örök rajongóját, Petőfi Sándort. Aki a híres költeményét, a „Nemzeti dal”-t ezen a napon olyan sokszor elszavalta. Ők voltak az ifjú hajtásai a nagy magyar törzsnek, a büszkeségei, a reménységei a nemzetnek, a rajongói és a rugói a szabadság nagy magyar gondolatának.
      Győzött a „Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!” gondolata a nemzeten. A szabadság után való vágyakozás ezen a napon vált valóra. Egyenlők és testvérek lettek a nemzet fiai a sok-sok viszálykodás után. Ettől a naptól kezdve egymásban nem ellenséget, hanem magyar vérből való vért, testvért láttak. Mikor aztán a nemzetnek a szabadsága megvédésére fegyvert kellett fogni, akkor bizonyította be igazán, hogy a márciusi események nem szalmaláng lelkesedések voltak. Ekkor mondta Kossuth Lajos az országházban, amikor fegyvert és katonát kért a nemzettől, amit a nemzet meg is adott - „Leborulok a nemzet nagysága előtt”.
      Ezután következett a nemzet dicsőséges harca. Majd a vége a világosi fegyverletétel lett.
      A magyar szabadságharc 96 esztendő múltán újból megismétlődött. Újból szemben áll a nemzetünk a régi szabadságharc letiprójával, az orosz hadsereggel. Azonban most nem csupán a magunk szabadságharca ez a mostani világháború, hanem Európa népeié is. Most nem az ezeresztendős haza vérrel megszentelt, könnyekkel és verejtékkel áztatott földjén dúl a háború, hanem az orosz síkságon, ahol régen a mi őseink vándoroltak és vadászgattak, most ott ágyúk bömbölésén, puskák ropogásán, repülőgépek búgásán át, kiömlő drága magyar vér öntözi a szomjas orosz földet. Ott áll a magyar honvéd, a márciusi ifjúság méltó unokája, a nemzet reménysége, a levente intézmény hűséges leventéje, és őrködik a mi álmaink felett. A kormányzó úr a levente ifjúsághoz intézett szózatában a többek közt ezeket mondotta: „Bízom az ifjúságban”. Erre a bizalomra rászolgált a nemzetünk ifjúsága már eddig is, de ezután is ennek a bizalomnak a jegyében kell élnünk, hogy továbbra is méltók legyünk a dicsőséges magyar múlt nagyjaihoz, a márciusi ifjakhoz.
      Ezek után még nagyobbak legyünk a kötelességvállalásban, a hazaszeretetben és a hitben.
      Vérben, vasban, kiömlő drága magyar vérekben egy új világ, egy új Európa, benne egy új Magyarország születik. Száll a sóhaj, az aggódás azokhoz, akik kint vannak az orosz pusztákon és érettünk harcolnak.

A Szózat nagy költőjével, Vörösmarty Mihállyal elmondhatjuk:

„Még jönni kell még jönni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán…”

Elmondtam Merenyében 1944. március 15-én a hősök napján
Szabadi Sándor

 Vissza a Tartalomjegyzékhez                              Előző oldal                              Következő oldal