Hazamegyünk

A neuburgi kórház tere
Magyarokkal van tele,
Akik távol a hazától
Szomorúságban élnek.

Elnézem a sok bús arcot,
És most arra gondolok:
A jó Isten miért büntette
Ennyire a magyar népet.

A sok béna, rokkant ember,
Magyar sorsunk látom benne.
Mikor bús arcukat nézem,
A szívem majdnem megreped.

Majd lassan elközeleg
Indulásunk ideje.
Nótás ajkkal megyünk haza
Romba döntött szép hazánkba.

Bizony ezt nehéz kivárni,
Amíg el fogunk indulni,
Mert már repülnénk haza,
Romba döntött szép hazánkba.

Azonban addig várnunk kell,
Míg döntenek sorsunk felett.
Hogyha hazafelé megyünk,
Megjön majd a mi örömünk.

Kicsiny Neuburg, Isten veled!
Köszönjük gondviselésed:
Hogy szomorú sorsunkban
Otthont adtál falaidban.

Hozzálátunk a munkához,
Felépítjük a romokat.
Megmutatjuk a világnak,
Hogy a magyar élni akar.

A jó Isten napsugara
Feljön még a mi hazánkra.
Letöröl majd minden könnyet,
Mindenki boldog lesz benne.

Hit, remény és szeretet!
Vezérelje az éltedet.
Nem lesz a földkerekségen
Boldogabb a nemzetünknél.

Neuburg a. Donau, 1945. aug. 14-én

Nyugodjatok, pihenjetek

Bajtársaim, kik pihentek,
Szanaszét a harctereken,
Sírhalmotok megjelölve,
A szél muzsikál fölötte.

Harci zajok már elültek,
Megpihentek békességgel,
Álmotok nem bántja senki,
Ti nem tudtok hazamenni.

Valamikor a csend helyett
Harci gépek dübörögtek.
Hajrázás és lövöldözés
Reszkette meg a levegőt.

Halálhörgés lett a vége
Fiatal, szép életeknek,
A bajtársak fájó szívvel
Intettek búcsút tinektek.

Ti azt nem gondolhattátok,
Nem lát többé otthonotok,
Szülő, hitves, gyermeketek
Hiába várnak titeket.

A sors miért oly kegyetlen,
Hogy nem láthatjátok őket.
Nem kereshettek kenyeret
Otthon szeretteiteknek.

Hazulról ti eljöttetek,
Otthontokból fájó szívvel,
Ez lett az Isteni végzés,
Nem lesz többé hazatérés.

Egyszerű nyírfakeresztetek,
Rajta röviden a nevetek,
Hirdetik, hogy kik pihennek
Odalenn az anyaföldben.

Véreteket a szomjas föld
Mohón szívta magába.
Elnémult nótás ajkatok,
Megmerevedett az arcotok.

Drága hősi halottaink,
Kik harctereken maradtatok,
Szülőt, özvegyet és árvát
Hagytatok magatok után.

Ti, akik az idegenben
Lengyel, orosz harctereken
Hagytátok az életetek,
Sírhalmotok fű benőtte.

Akik a magyar hazában
Tértetek nyugovóra,
Álmotok felett vigyázunk,
Sírhalmotokhoz eljárunk.

Sírva nézzük keresztetek,
Rajta fiatal évetek,
Ti odaadtatok mindent,
Legdrágábbat, az életet.

A kegyelet virágait
Reáhintjük csendben,
Halkan mondunk el egy imát
A jóságos Istenhez.

Sírhalmotok gondozzuk,
Reá virágot ültetünk,
Violát és nefelejcset,
Nem felejtünk el titeket.

Jó Istenünk, adj nyugalmat
Az elesett bajtársaknak.
Álmodjatok békességben,
Nyugodjatok, pihenjetek.

Neuburg a. Donau, 1945. aug. 15-én

A fekete szemüveg

Neuburgban a múlt héten
Beszéltem egy emberrel.
Az eddigi élete
Szenvedéssel van tele.

Szenvedett ő eleget,
Árván nevelődött fel,
Mindenkitől elfeledve,
Szeretetet nem ismerve.

Ő nem tudja, hogy milyen
Az anyai csók íze.
Az apa szigorú keze
Csínytevésért nem büntette.

Nem bírja ki, már azt hitte
Összetörik az élete.
Isten különös kegyelme
Viselt gondot életére.

A szenvedés megedzette,
Hívő ember lett belőle.
Sorsáért nem zúgolódott,
Imádkozott, megnyugodott.

Mikor ifjú emberré lett,
Katonai pályára ment.
Hat év van a háta megett,
Szolgálta a nemzetünket.

Majd a Hadak útjára ment.
Megjárta a harctereket,
Podolszk, Brjanszk és Preiset,
Látta őtet Don vidéke.

Menyasszonya szép két szeme
Volt őnéki a mindene,
Szemei előtt megjelent
Jövendő boldog élete.

Ez a két szem volt mindene,
Fényes csillag életében.
Érte szállt az imádsága
Veszélyek közt a harcokban.

Az Isten megsegítette,
Veszélyek közt megmentette,
Árnyék borult életére,
A látása van veszélyben.

Nem csillog már a két szeme.
Keserű lett az élete.
Fekete szemüvegén át
Mindent vigasztalannak lát.

Jó Istenünk, légy mellette!
Hogy jó legyen mindkét szeme,
Szeretett menyasszonyában
Boldogságát megtalálja.

Kolozsvári Ferenc kecskeméti szakaszvezető életének egy szomorú részét örökíti meg röviden ez a költemény.
Neuburg a. Donau, 1945. aug. 16-án

A nap

Vörösen izzik fel a nap
A bajori hegyek alatt,
Az ablaknál el-elnézem,
Hogy milyen szép a napkelte.

Mikor feljön az égbolton,
Beköszönt minden hajlékba.
Mintha megkérdezné azt,
Hogy aludtál az éjszaka?

A reggeli harangszó
Köszönti fel a napot.
A nap éltető sugarát
Mindenek epedve várják.

Köszönti a sok-sok embert,
Kik az új napra ébredtek.
Elindulnak az új napba,
Hogy folytassák munkájukat.

Ki-ki a munkahelyére,
Hogy végezze becsülettel,
Hogy biztosítva legyen
A családja élete.

A déli harang szava
Delelteti a napunkat.
A munkában megpihennek,
Ebédelnek az emberek.

Ilyenkor az öreg napnak
Legmelegebb a sugara,
Bearanyozza a tájat
Az éltető sugarával.

Hogyha felhő jön a napra,
Árnyék borul a tájékra.
Az ember élte is ilyen,
De sok árnyék van is benne.

Ne legyünk sohase restek,
Legyünk szorgalmas emberek.
Munka mindent nemesít,
Szívet-lelket felüdít.

A szorgalmas ember élte
Kemény munkával telik le.
Az ember a munkájában
Üdülését megtalálja.

Délután már estefele
Alábbhagy a nap melege.
Mintha ő is fáradt volna,
Bágyadtabb már a sugara.

Lassan eljön már az este,
A munkából hazamennek,
Ő is elfáradt már ma,
Új erőt gyűjt holnapra.

Nap a látóhatár szélén,
Búcsúsugarát hinti szét,
Néki is kell a pihenés,
Álomra hajtja le fejét.

Felhangzik az est harangszó,
Zúg a hangja a tájékon.
Olyan, mint a takarodó,
Elbúcsúztatja a napot.

Neuburg a. Donau, 1945. aug. 17-én
 

A kenyér

Hullámzik a búzatenger,
Szívet-lelket gyönyörködtet.
Hogyha ezt te el-elnézed,
Nyugalom száll a szívedbe.

A nap éltető sugara
Megérleli a búzánkat.
Sárgulnak a kalászok,
Várják már az aratót.

Olyan sárga, mint a viasz,
A szél ide-oda hajtja;
A kalászát le-lehajtja,
Mintha buzgón imádkozna.

Arató kaszája nyomán
Zizegve hull a sok kalász,
Marokba, majd kévékbe,
Végül majd keresztekbe.

Sorakoznak a keresztek
A határban szanaszéjjel,
Szorgos kezek munkáját
A keresztsorok mutatják.

Majd hazahordják asztagba,
Folyik a munka vidáman,
Megkezdik majd a cséplést,
És várják az eredményt.

Örülnek az emberek,
Az idén jó termés lett.
Élted biztosította
A fekete barázda.

Biztosítva a kenyered
Következő esztendőre,
Szegénynek és gazdagnak,
Úrnak és a parasztnak.

Szeresd a földműves népet,
Mert a búzát ő termelte.
Minden egyes búzaszemben
Van az Istennek kegyelme.

Búzából, hogy kenyér legyen,
Még nagy utat kell, megtegyen.
A malomnak nagy kövei
Finoman lisztté őrölik.

Édesanyád megsütötte,
Így lett a búzából élet.
Soha ne hiányozzék
Asztalodról a kenyér.

Legfontosabb a kenyered,
Kenyér nélkül nincsen élet.
Imádságban ezt kéred:
Add meg a mi kenyerünket!

A jó ropogós kenyeret
Tudom, hogy nagyon szereted.
Mikor eszed, gondoljad meg,
Hogy milyen sokan éheznek.

Adj hálát a jó Istennek,
Hogy megadta a kenyered.
Neki köszönhetsz mindent,
Életed, s a kenyered.

Neuburg a. Donau, 1945. aug. 19-én

Az édesanya emléke

Az Alföldön, Kecskeméten
Élt egy család békességben.
Apa, anya, a gyermekek
Örültek az életüknek.

És egyszer csak keserű lett
A kis család szép élete.
Az apa rossz természete
Boldogságot szétdöntötte.

Szegény anya, a gyermekek
De nagyon sokat szenvedtek,
Apjuk természete miatt
Az Istenhez imádkoztak.

A jó anya vérző szíve
Nem sokáig nézhette ezt.
Két hosszú év leteltével
Gyönge szíve beteggé lett.

Mikor halálát érezte,
Gyermekeit hozzá kérte.
A négy gyermek búcsúzóul
Az anya ágyához járul.

Utoljára az idősebb
Fiúgyermekét kérette.
Vállára tette a kezét,
Síró hangon hozzá beszélt.

„Isten veled, jó gyermekem,
Én elhagylak benneteket.
Fáj a szívem, de mennem kell
Nem nevelhetlek titeket.

Tudom, hogy sok keserűség
Ér ezután majd tégedet.
Bízz Istenben, erős legyél,
És Ő mindenben veled lesz.

Jobb legyél a rossz apádnál.”
Erőt vett rajta a zokogás,
A jó anya rövidesen
Nemes lelkét kilehelte.

Ezután két esztendőre
A rossz apa elkergette,
Hét éves fiúgyermeket
Nevelte a sors vaskeze.

Országutak vándora lett,
Mindenkitől elfeledve,
Segítség és támasz nélkül,
Szeretetet nem ismerve.

Így élt, a mások kenyere
Számára de keserű lett,
Mások ruházták, gondozták,
Őt iskolába járatták.

Idegeneknek cselédje,
Volt része keserűségben.
A rossz apa nem is tudta,
Hogy merre van az ő fia.

Majd egyszer három év után
Látta viszont édesapját.
Húsvét ünnepre ér haza
A rég elhagyott hajlékba.

Bekopogott szívszorongva
Édesapja hajlékába.
Meghallották a kopogást,
Kijöttek, megkérdezték durván:

„Mit keresel itt, te gyerek?
Adj neki egy kis kenyeret.”
Az apa imígyen beszélt,
Nem ismerte meg gyermekét.

A gyermek zokogására
Lett figyelmes apa, anya.
A mostoha megismerte,
„Anyám” szóra lett figyelmes.

Az arcáról letörölte
A felgyülemlett könnyeket.
Az apa is megismerte
A kitanított gyermeket.

Nem tart soká az öröme,
Mert újból el kell mennie,
Hogy folytassa azt az életet,
Mely mindenkinek keserves.

E rossz emléknél fogva,
Tájára se ment apjának.
Majd húszéves korában
Bekerült a városba.

Sokat kellett dolgoznia
Hogy életét fenntarthassa.
Megtanulta, hogy keserves,
Szülők nélkül az élete.

Még most is él emlékében
Drága anyja szelíd képe,
Csókját még most is szomjazza,
Emlékszik szelíd szavára.

Anya nélkül nevelődni,
Szeretet nélkül felnőni
Jaj! de szomorú élet.
Isten mentsen meg tőle.

Édesanyja drága képe
Kíséri az életében.
Nem sok öröme van annak,
Kinek nincsen édesanyja.

Kolozsvári Ferenc kecskeméti szakaszvezető életének a szomorú napjait örökíti meg ez a költemény.
Neuburg a. Donau, 1945. aug. 20-án

 

Vissza a Tartalomjegyzékhez                              Előző oldal                              Következő oldal