Korhadt fakeresztek

Minden esztendőben egy nap a halottak napja. Ilyenkor (nov. 2-án) megemlékezésül a sírokra virágokat és koszorúkat helyeznek, a sírokat szépen megigazítják. De azokra a sírokra, amelyek szétszórva drága magyar tetemekkel vannak tele: a Kárpátok hófödte csúcsai, az orosz hómező, Doberdó sziklái és sok más nagy ütközetek színhelyei – nem gondozza senki, nem visznek virágokat rá, nem igazgatják el. Ők, amikor elmentek, nem gondolták, hogy többet nem jönnek vissza. A magyar nemzeti akkori dísze és virága dalos ajakkal indult el, mert veszélyben volt a hazája. Ma már csak porladt tetemei és a sírján talán már rég elkorhadt kereszt jelentette, hogy itt fekszik egy hős, aki a hazájáért áldozta az életét. Ezek a jeltelen és tömegsírok lakói odalenn nem tudnak nyugodtan aludni, mert fáj nékik, hogy amiért ők olyan hősiesen harcoltak és az életüket is feláldozták, a végén darabokra tépték a rabló kezek. Csonkán, megvetetten tengettük az életünket, azonban a végén mégis csak az igazság győzött. Lassan, vállvetve kellett dolgozni, amíg végre húsz hosszú, szenvedésekkel teljes esztendő után vége felragyogott reánk a magyar feltámadás napja. Csak még Erdély népe szenved néma sötét gyászban. Nyugodjatok békén, korhadt fakeresztű, idegen országban nyugvó, dalos magyar katonák, mi megígérjük nektek, hogy Erdély bércein nemsokára oláh zászló helyett magyar zászlót lenget majd a szél. Újra eggyé lesz Erdély földje a magyar rónával, mert „Erdély földje csak magyar marad”.

Írtam Kirizs Ernőnek 1939.X.27-én, amikor ő III.-os polgárista volt. Az ő magyar füzetjéből írtam ki megörökítésre 1946. július 2-án.
Szabadi Sándor

 *****

 
Búzakalász

     A háború után ez a második aratás. A magyar föld, melynek szent testét aknák, ágyúlövések tépték fel, lassan kezd behegedni. Az egész országon végigszántott a háború, tele volt az egész ország lövészárkokkal, halálárkokkal. Ha most végignézzük az áldott magyar rónát, nem látszik meg rajta, hogy valamikor nem is olyan régen még harcok voltak. Talán, ahol állunk, egy magyar honvéd utolsó hajtása szállt a Magasságos Isten felé. Gondoljunk csak azokra a helyekre, ahol nagy harcok voltak: Budapest, Székesfehérvár, Debrecen, a balatoni nagy harcok, sok-sok magyar testvérünk halt ezekben a harcokban hősi halált. Sok-sok a hazáért dobogó és lángoló szív hűlt ki a Dontól egészen Sopronig, sőt még ezen túl is, Németországot is megöntözte a magyar vér, a sok kihűlt szív, s a kiömlött drága magyar vér bosszúért kiált az Égbe, hogy miért és kiért kellett a sok vérnek a legnagyobb áldozatnak kicsordulni.
      Kiömlött drága magyar vérek még szentebbé teszik ezt az ezeresztendős haza minden egyes rögét, amelyre már bőven hullt a mi drága elődeink vére és már oly sokszor. Hiszen 1000 év leforgása alatt háromszor hullt a magyar vér. Kevesen vagyunk, mégis jutott belőle a Doberdó szikláira, az orosz pusztákra, Szerbia hegyeire és lankáira, Erdély szent földjére, most meg Dontól Magyarországon keresztül Németországban. Már ekék szántanak a betemetett lövészárkokon keresztül, meg a sok-sok szanaszét lévő drága magyar sírhalmok, illetve tetemek felett, ahol talán nem is régen még a halálnak volt gazdag aratása; ahol a halál ütötte fel a tanyáját, ismét visszatért az élet, ringó búzakalászokat hajtogat ott most a júniusi gabonát érlelő meleg szél.
      De sokan elhulltak közülünk ebben a háborúban is, kevesen voltunk: - még kevesebben vagyunk; a jólét, gazdagság országa voltunk: - a nyomorúság, a Golgotha népe lettünk. A virágzó élet helyett: - romok merednek az ég felé. Sok szép építmény, remekművek lettek semmivé a minden idők legborzalmasabb háborújában. Amit az elődök hagytak maradandót, szépet, azt a mai kor nagyrészt lerombolta, vajon mit fogunk mi az utókornak hagyni? – a romokat és a sok-sok nyírfakeresztű sírhalmot, a sok-sok özvegyet, az árvákat, a bánatos, szomorú szülőket, akik nagyon sokat, mindenüket elvesztették, akit annyira szerettek, akit már az életben viszont soha nem láthatnak, de akinek a képe végigkíséri őket az életükben.
      A mostoha s kegyetlen magyar sors újból vérre szomjazott, s ki tudja, hogy meddig lesz elég neki, nem lángol-e megint fel hamarosan a háború izzó parazsa. Az Isten mentsen meg minden népet egy újabb háborútól, egy újabb vérfürdőtől. A nagy véráldozat megint hiábavalónak bizonyult. Mint 1848-ban, az orosz gőzhenger újból sárba taposta a nemzetünket. Szerte az egész országban, de a határainkon túl is a messze idegenben sok-sok fiatal magyar életnek kellett meghalni. Nyírfakeresztek alatt, csendben, békén, örök álmot alvó drága magyar hősi halottak százai, ezrei, tízezrei és százezrei, akik a legnagyobbat, a legdrágábbat áldoztátok, az életeteket, a harc mégis elveszett.
      Hadirokkantak százai, ezrei és tízezrei, kik szintén sokat, testi épségeteket, egészségeteket áldoztátok fel, a ti véretek is kicsordult talán az orosz, talán magyar rögre, talán még sokan vagytok távol otthonaitoktól, a ti életetek se lesz már olyan, mint eddig volt. Mindig arra gondoltok, hogy mik voltatok és mivé lettetek, látjátok azt szomorú szívvel, hogy ügyeitekkel nem is nagyon törődnek. Sok-sok keserűség, bánat, szomorúság és könny – ebből jut nektek bőven, a társadalom részvétéből is kaptok, de segítségből alig, a részvétből pedig nem lehet megélni.
      Fogolytáborokban sínylődő ezrek és tízezrek és százezrek, ez lett a gyászos vége az oly diadalmasan kezdődött, minden idők legborzalmasabb háborújának. Hozzátartozóitok százezrei imái szállnak naponként, óránként és percenként a Mindenható Istenhez, hogy mentűl előbb segítsen haza benneteket. Nagy szükség van rátok idehaza, vár a megkezdett, de abbahagyott munka, a családtagok, a feleség, a gyermekek, de vár a közös édesanya, a magyar haza is.
      Özvegyek és árvák, azt, akit olyan nagyon szerettetek, már többé az életben viszont nem láthatjátok. Egyetlen vigaszotok, ha fájó is, az legyen, hogy a hazáért áldozta az életét, tiértetek is, mindnyájunkért, „Akik a hazáért haltak meg, emlékük örökké élni fog”.
      Szétdúlt, szétbombázott, kifosztott falvak és városok, valamikor a jólét tanyázott bennetek, most a nyomor ütötte fel a tanyáját.
      Szomorú arcú magyarok, valamikor a ti arcotokon is mosoly játszott, boldogok és megelégedettek voltatok, most fáradt, szomorú, gondterhelt, barázdált arcotok, szomorú tekintetetek messzire elárulja, hogy a háború nyomot hagyott rajtatok. Valakit, akit nagyon szerettetek, vagy nincs már többé vagy messze idegenben fogolytáborban sínylődik, s bizony lehet, hogy már többé nem is látjátok, vagy ha igen, akkor is Isten tudja, hogy mikor, lehet, hogy betegen.
      Amikor a most aratásra váró búzát tavaly ősszel elvetettétek, azt gondoltátok, hogy majdcsak megjön, mire le kell aratni. Csak nagyon kevésnek adatott meg ez az öröm, továbbra is vártok, reménykedtek, hogy majdcsak egyszer betoppan az, akit oly nehezen vártok.
      Igaz, jöttek meg már a messze idegenből: Németországból, Oroszországból, de kit te vársz, még mindig távol van. Csak vársz, de amikor olyan nehéz várni. Egyik percben még reménykedsz, de a másikban már lemondasz minden reményedről.
      A nagy erdélyi költő Reményik Sándor költeményéből egy kis sor jut az eszembe:

„Én mégse mondom, hogy várj
Mert engem is vár az édesanyám.”

       Várni, hinni, Istenben bízni, hogy talán még megjön az, akit oly nehezen vártok, talán már írt is, de lehet, hogy nem tud életjelt adni magáról, lehet, hogy már úton van hazafelé, s egyszer csak betoppan a házba, s akkor megjön a te, s mindnyájunk öröme is. A bánatos szomorú arcok újra mosolyra derülnek.
      A betemetett lövészárkokon, harcmezőkön keresztül, ahol a halál aratott, újból áldott, érett búzakalászokat hajtogat a júniusi meleg szél, s megsimogatja, mint ahogyan az édesanya lágyan megsimogatja kisgyermeke pici fehér homlokát.
      A nemrég még zöld színben játszó búzaszálak megsárgultak, megértek, a meleg napsugár megérlelte, olyan a búzatábla, mintha a sok-sok búzaszál imádkozna, lehajtja a kalászát, mint ahogyan a hívő ember ima közben lehajtja a fejét a templomban.
      Aki az érő s hullámzó búzamezőket nézi, önkéntelenül is imára kulcsolódik a keze, a természet nagy templomában, ahol a fúvó szél a zengő orgona, a dalos madarak szolgáltatják az éneket, az ember arcáról elsimulnak a gond s a bánat redői, amikor a búzatáblát nézi, lelki szemei előtt megjelenik az új ropogós drága magyar kenyér, hiszen ezt kérjük Istentől az imádságunkban is. Az ígéret, az elvetett mag kalásszá, valósággá, kenyérré lett.
       Vajon miről beszélhetne a sok-sok zizegő búzakalász? Bizonyosan az újra megújuló életről, a kenyérről, amelyből bizony az utóbbani években elég szűken jutott sokaknak az asztalára.
       A dél-somogyi áldott magyar rónán érik a szegénynek és gazdagnak egyformán kenyeret adó acélos búza. A reggeli napsugár lecsókolja róla a harmatot, hogy az arató megkezdhesse a legszebb s legáldottabb, de egyben legnehezebb munkát, az aratást.
      A kasza belevág a kalászerdőbe, zizegve-susogva hull rendre az érett sárga búza. A kaszás után a marokszedő sietve leszedi a markot, a kötélterítő leterített kötelébe. S végül jön a kötöző, aki összeköti kévébe. Az aratás gyors munka, sietni kell vele, nehogy túlérjen a gabona, mert akkor a szem kipereg. Az egész falu apraja-nagyja kint van a határban aratni, s versenyeznek egymással, hogy ki tud többet learatni. Estefelé aztán a kévéket keresztekbe rakják. Így megy ez nap-nap után, szaporodnak a keresztek a határban, mindig kevesebb a fennálló aratnivaló gabona. Szaporodnak a keresztek, egykettőre végeznek az aratással. Tele van a határ keresztekkel, jóleső érzés tölti el az emberek szívét, amikor az egész határ gabonatermését keresztekben látja.
      A búzakereszt kettős jelkép:
      Jelképe az életnek, mert a búzából kenyér lesz, hirdeti, hogy az élet nem szűnik meg, folytonos. Ha valaki elfárad az élet terhei, küzdelmei közepette, újabb, ifjabb erők váltják fel. Itt is így van. A tavalyi termés már elfogyott, de az Isten kegyelméből már itt van az új, hogy új kenyérrel, újult erővel fogjon neki mindenki a munkájának, akár földműves, iparos, nagyszámos, kereskedő, vagy tisztviselő legyen is az illető. A tavaly ősszel elvetett mag, amikor kicsírázott, meggyökeresedett elkorhadt, s a kis búzaszem halálából mégis élet, egy új élet fakadt. Új élet a romokon. Egy összeomlott nemzeti élet romjain egy újat kell kezdeni, mert úgy hozta, úgy kívánja a magyar sors, a magyar jövendő. Az uradalmak összefüggő nagy területei is kisemberek kezébe mentek át, itt is új élet kezdődik. A modern kolhozokat felszámolták, felőrölték az idő vaskerekei, hogy azé legyen a föld, aki azt megműveli, akinek a verejtéke hullik rá, ígéret egy új, egy tisztább magyar életre. Küzdelemteljes, nehéz az élete ezeknek az új embereknek, az új gazdáknak, hiszen azt mondja a közmondás is „Minden kezdet nehéz”. Küzdelemteljes, nehéz élet, ezt a sorsot szánta nekünk az Isten, azért dobott erre a területre bennünket Ázsia füves pusztáiról, hogy őrt álljunk itt a Kelet kapujában. Folytonos küzdelemben edződött acéllá ez a nép. Itt veti előre az árnyékát egy új világ, egy új Európa, benne egy új Gazdag Parasztok Magyarországa. A saját erejéből kell ennek a népnek felemelkedni, a kifosztás és kizsákmányolás után. A cél magasztos és szent, de ezt csak úgy tudja a sokat szenvedett, széthúzásra hajlamos nép elérni, ha végre már egymásban nem az osztálykülönbséget látja, amely idáig elválasztotta a társadalmakat, hanem meglátja egymásban, hogy egyek, egy árva nemzetnek a fiai, magyarok vagyunk. Egymás sorsában osztozó, egymást szerető és segítő magyarok. Csak így tehetjük a magyar nevet külföldön is megbecsültté, csak így lehet ennek a sokat szenvedett népnek egy szebb és boldogabb jövendője a háborúk vérzivatarai után. Hiszen 100 év leforgása alatt 3 vesztett háború van a hátunk megett. Hogy ki volt ennek az oka, azt már ne keressük, ne idézzük fel a múltnak a bűneit és a keserűségeit, hiszen még a keserű íz a szánkban van belőle. Építeni csak együttesen lehet, végre térjünk észre, vegyük elő a tarsolyunkból a mi értékünket, amelyet a rozsda nem emészt meg: egymás szeretése és megsegítése és megbecsülése. Ha ezt meg tudnánk valósítani, akkor a rom Magyarországból Gazdag Parasztok Magyarországa lenne hamarosan.
      A búzakereszt másik tanítása maga a kereszt. Mindenki viszi a saját maga keresztjét, az egyiknek kisebb, a másiknak nagyobb kereszt jutott belőle osztályrészül. A mi nemzetünk a Golgotha népe. Nincs talán a világon egy nép, amelyik többet szenvedett volna a mi népünknél. A kereszt nehéz és fájdalmas, a mi népünk végigjárta a háború útját. Ennyi nehéz küzdelmek után így kiálthatunk fel Petőfivel: „Istennek csudája, hogy még áll hazám”. Bizony úgy van. Az Istennek célja volt ezzel a néppel, azért büntette a bűneiért, hogy megtisztuljon és jobbá legyen. A vesztett háború nehéz keresztje még nyomja a vállainkat. Csak akkor lesz a kereszthordozásból felemelkedés, hogy a gyűlölséget kiirtjuk elsősorban magunkból, s aztán embertársainkból, s helyette a szeretetet helyezzük az Úr Krisztussal, akkor nem a Golgotha népe, hanem a Krisztus népe leszünk.
      Június 30-án egy szép, bensőséges ünnepe volt a községünknek: az aratóünnep. Az aratóünnep régi keletű, szép, bensőséges ünnep. Amikor az uradalmak megvoltak, az aratók az aratás végeztével egy koszorút fontak búzakalászokból, búzavirágból és pipacsból, s nótaszóval vonultak az uraság elé. Átadták néki az aratókoszorút, az aratógazda felköszöntötte az uraságot. Az megköszönte a beszédet s az aratókoszorút és egy jó áldomást adott az aratóinak, az áldomás nagysága mindig az előrelátható termés eredményétől függött.
      A búzakalász örök jelképe a gazdálkodó embernek, éppen úgy, mint az iparosnak a kalapács. Az megbecsüli a kalapácsot s a munkaszerszámát, szereti a foglalkozását, de mi vajon megbecsüljük-e mindnyájan a kalászt, szeretjük a foglalkozásunkat? A mai nehéz élet megmutatta, hogy a kalász, a búza a legnagyobb érték ezen a világon, mert ebből lesz a mindennapi kenyér. Becsüljük meg, szeressük a kalászt, ne fordítsunk hátat a kalásznak, a földműves foglalkozásunknak. Minden egyes kalászhoz a verítékünk tapadt, a vérrel megszentelt drága magyar föld termette, ha nem is olyan bő aratásunk volt, mint régen, azért jut belőle mindenkinek: szegénynek és gazdagnak az asztalára. Mivel kevesebb termett, annál jobban becsüljük meg. A sok-sok búzakalászból koszorú lett, amely a tanácsterem falát fogja díszíteni, s hirdetni fogja az örök magyar kisgazda-gondolatot. Egy búzaszálat még el tudsz szakítani, de egy egész búzakoszorút már nem, mert az már erős. A sok-sok gyenge búzaszál, ha össze van kötve, a legszebb magyar kisgazdaálmot juttatja az eszünkbe, a szövetkezetét. Egy búzakalászból nem lesz kenyér. Sok-sok búzakalász kell ahhoz, hogy belőle élet, kenyér legyen. Nem egy, sok-sok kisgazda akarata, tudása szükséges ahhoz, hogy a saját felfokozott erejéből egy minden tekintetben megfelelő erős szövetkezeti élet, egy Gazdag Parasztok Magyarországát teremtsen. De szükség van az iparosra, a kereskedőre, az értelmiségre is, hogy itt a Duna medencéjében egy erős, gazdag Magyarország valósulhasson meg az elkövetkezendő időkben. A szövetkezeti életre, a közösségi életre már most készülnünk kell, mert a közösség ügyében a magunk ügyét is meg kell látnunk, helyezzük az én helyébe a közösség ügyét, ne csak várjuk, hogy más kezdi meg, mi meg csak pipázunk az ámbituson és nézzük, hogy a másik dolgozzék helyettünk. Jobban szeressük egymást, mint eddig, ne idegenkedjünk a szövetkezeti, a közösségi élettől, lássuk magunk előtt azt az eredményt, amelyet a dánok elértek a maguk szövetkezeti életükkel, hogyan lett a dánokból a Gazdag Parasztok Országa.
      Te pedig szerény kis aratókoszorú, a tótszentgyörgyi áldott kalászt termő rónaság 1946. évi legszebb jelképe hirdesd ott a tanácsterem falán a megújuló életet és az örök magyar kisgazdaálmot, a Gazdag Parasztok Magyarországát.

Gondolatok az 1946. évi június 30-án a tanácsteremben tartott aratóünnepélyre.
Tótszentgyörgy, 1946. július 3-án

Szabadi Sándor
aranykalászos gazda

Itt is kötöttek egy aratókoszorút sok-sok búzakalászból. A nagytiszteletű úr tartott egy beszédet, majd az aratókoszorút átadták a Kisgazdapárt helyi elnökének, aki meghatódottan mondott köszönetet érte. Az ünnepély a Himnusszal kezdődött, s a Szózattal végződött. Utána bál lett reggelig.

 *****

Kedves ünneplő magyar testvérek

     Merenye község örömében és ünnepében a legközelebbi jó szomszéd, Tótszentgyörgy község is testvéri magyar szívvel együtt érez. Úgy a magam, mint Tótszentgyörgy község nevében a gazda boldogulás reményében szeretettel köszöntöm a népfőiskolai tanfolyamot megrendező Merenye községet, aki újabb tanújelét adta áldozatkészségének, amikor falai között ezt a tanfolyamot életre hívta, hogy ezáltal is bebizonyítsa azt a megdönthetetlen igazságot, hogy csak a tudás által tudunk felemelkedni elesettségünkből.
     Merenye község ezen a téren járásunk székhelyét is megelőzte. Hisszük és reméljük azt, hogy ezt a tanfolyamot hamarosan követni fogja a másik, hogy ezt a telet is hamarosan kihasználva mentűl több szakképzett gazdát adjanak a magyar falvaknak, s ennek a környéknek. Nagyon itt van az ideje annak, hogy a magyar falvak népe is hamarosan pótolja a mulasztásait a gazdálkodás terén. Ha a nyugati államok mezőgazdálkodását figyelemmel kísérjük, akkor azt kell látnunk, hogy bizony ebben a versenyben lemaradtunk. De minden reményünk megvan arra nézve, hogy a mi szorgalmas magyar népünk, amely már számos tanújelét adta szorgalmának és tanulni vágyásának, hamarosan el tudja érni azokat az eredményeket a gazdálkodás terén, amelyeket a nyugati államok elértek. Ők az eredményeik mellet előnyben is voltak velünk szemben, tudjuk azt, hogy a múltbani nagybirtokrendszer mellett nekünk kisgazdáknak eléggé alárendelt szerep jutott a jogokból, csak a kötelességekből jutott ki bőven. A nagybirtokrendszert eltüntette az idő, a föld visszaszállt a nemzetre, aki eddig is vérzett és verejtékezett érte. Így tehát ezen a téren is egyenlőbb ellenfelekként szállunk majd a nyugati államokkal szembe a versenyben.
      Szeretettel köszöntöm a népfőiskolai tanfolyamon résztvevő ifjú gazdatársaimat, akik a környező falvakból eljöttek ide, hogy a tanfolyam ideje alatt legalább részben elsajátítsák a gazdálkodáshoz szükséges alapismereteket. Nagy örömömre szolgál az a tudat, hogy a mi községünkből is eljött erre a tanfolyamra két barátom. Azért jöttek ide mindnyájan, hogy hazamenve még hasznosabb polgárai legyenek a községüknek, s azon keresztül a magyar hazánknak. A tanfolyam azt a célt szolgálja, hogy még jobban felkeltse az érdeklődésüket a gazdálkodás minden ágához. Hogy odahaza szaklapokkal, szakkönyvekkel még jobban kiegészítsék az itt hallottakat.
      Ne legyen ez a tanfolyam választóvonal maguk és az itthon maradottak között, akik nem jöhettek el erre a tanfolyamra, hanem továbbra is működjenek össze a közös cél érdekében.
      Maguk lesznek idővel a falvaik vezető emberei, ez a tudat hassa át mindnyájuk szívét és lelkét, hogy erre a felelősséggel járó hivatásukhoz már most készüljenek, hogy ha arra kerül a sor, a beléjük helyezett bizalomra a legteljesebb mértékben szolgáljanak is rá.
      A falvaik, sőt Merenye község is élénk figyelemmel fogja kísérni további életüket, gazdálkodásukat, sőt később majd közszereplésüket is. Akkor lesznek igazán a szülők, a falujuk, sőt Merenye község is boldog, ha ez a tanfolyam eredményes munkát fejt ki, ha igyekeznek megvalósítani az itt hallottakat, ha minél nagyobb felkészültséggel készülnek élethivatásukra, a gazdálkodásra.
      Szeressék, becsüljék meg apáikról magukra szálló, drága magyar kalászt termő föld minden egyes rögét, amelyre az ősök és a hősök vére, s a maguk verejtéke is hullott.
A parasztszövetség és a népfőiskolai gondolatnak legyenek továbbra is önzetlen áldozatra kész harcosai.
      Induljunk el, bár rögös az út, szakadékok között visz, hátunk mögött a bűnös múlt, előttünk az ismeretlen, de hisszük azt, hogy a boldogabb a jövendő, fogjuk meg egymás kezét, s imádságos lélekkel, Istenbe vetett hittel, terveinkkel és reményünkkel menjünk csak előre, hogy megvalósíthassuk mindnyájunk közös álmát, a Gazdag Parasztok Magyarországát!

Elmondtam Merenyében, 1947. jan. 20-án, a Zrínyi Miklós népfőiskolai tanfolyam ünnepélyes megnyitásán.

Szabadi Sándor
aranykalászos gazda

 *****

 
A magyarság szerepe a múlt, jelen és jövő tükrében

      Ha a történelmi Magyarország Kárpátok koszorúzta, folyók, síkságok, dombok és hegyek övezte térképére nézünk, akkor azt kell látnunk, hogy ez a szép és gazdag ország történelmi feladatot teljesített a múltban, azt teljesít a jelenben is, s ez a szerep vár rá a jövőben is.
      Talán azért hozta ide az Isten a mi őseinket, Árpád népét a messze idegenből, az emberiség bölcsőjéből, Ázsia füves pusztáiról, hogy ezt a harcos népet a kelet és nyugat kapujába helyezze, a kard és a harc népévé tegye.
      Több mint ezer esztendeje már annak, hogy ezt a földet, ezt a szép és gazdag országot a mi őseink, Árpád népe vérrel és harccal szerezte, tehát ehhez az országhoz nekünk, magyaroknak törvényes jussunk van, mert a legdrágábbal, vérrel lett szerezve.
      896-ban fejeződött be a Honfoglalás nagy küzdelmekben és harcokban nehéz munkája.
      Népünk vérben és vasban edződött acéllá, ezért tudott fennmaradni a vészek és viharok között. Ezért tudta megőrizni a magyarságát, amely bizony nem volt könnyű feladat itt a szláv és germán fajú népek között, egy idegen nemzet testvérnemzetek nélkül, eltérő nyelv és szokások között mindkettőt híven megőrizte.
      A magyarság itt a kelet és a nyugat kapujában lábhoz tett puskával, kivont karddal őrködött a háládatlan nyugat álma és kultúrája fölött. A saját testével védte, a vérét hullajtotta, hogy azok művelődhessenek, épüljenek, szépüljenek, ugyanakkor ez a nemzet a harcokban felőrlődött, számban megfogyatkozott, így szivárogtak be a nemzetiségek. Akik ahelyett, hogy meghálálták volna a magyarság lovagiasságát, mint a szú lassan, de annál biztosabban rágták, viszálykodásaikkal állandóan gyérítették a nemzet erejét. Ezek sohase tudtak igazán magyarokká lenni. Ezt a közelmúltban is tapasztaltuk.
      Amikor ez a nemzet összefogott valamely veszély elhárítására, akkor nagy dolgokat tudott véghezvinni, ilyenkor kivívta ez a maroknyi nép az egész világ bámulatát és csodálatát. Gondoljunk csak a nándorfehérvári diadalra, amelyet a magyarság vívott ki a törökön, amelynek emlékét a déli harangszó hirdeti az egész világon.
      Csak a világ csodálatából és bámulatából jutott nekünk magyaroknak, a segítségükből már nem. Emlékezzünk csak a 160 évig tartó török uralomra. A nyugat mindig háládatlan volt a magyarságnak eme nagy áldozatával szemben.
      A történelmi hivatását betöltő magyar nemzeten kívül csak a lengyel nemzet osztozott a sorsában. A lengyel nemzet mindig testvéri szívvel együtt érzett a magyarral, azok sorsa is nagyon hasonlít a mienkhez, ugyanúgy harcoltak, véreztek és szenvedtek, mint mi, talán ez ébresztette fel a két nép között a testvériség és a sorsközösség tudatát. A lengyel és a magyar nép között a történelmünk eddigi folyamán és most is állandó jó viszony van.
      Mátyás király halála után a nemzet minden háborút, minden felkelést elvesztett, ennek pedig már 457 esztendeje. Csak a közelmúltat vegyük alapul, akkor is az utolsó 100 évben három vesztett háború van a hátunk mögött. Három vesztett háború milyen óriási vér és anyagi áldozatot követelt ettől a nemzettől. Hogy mik voltak ezek, azt felesleges felsorolnom, hisz’ úgy is tudják valamennyien.
      Az utolsónak még itt van a keserű íze a szánkban, hogy miért és kiért kellett a közel egymillió magyarnak meghalni, tízezreknek rokkanttá lenni, ezt már sajnos hiába keressük. közel egymillió magyar kiömlő drága vére kiált bosszút az égre. Özvegyek, árvák, bánatos szülők, a ti sebeitek örökké vérezni fog. Akik ezt előidézték, azok már nem élnek, sajnos a következményeket nekünk kell viselnünk. Úgy látszik, hogy mi magyarok örökös szenvedésre születtünk.
      Harcoltunk, vérünket hullajtottuk erre a földre, ennek a hazának minden egyes röge szent, mert a legdrágább, a vérünk hullott rája, szinte gőzölög a föld a rája hulló piros magyar vértől.
      Ezer esztendőn keresztül durrogott a puska, villogott a kard, hangzott a csatakiáltás ezen a földön. Az örökös harc következtében művelődésben bizony lemaradtunk a nyugati államoktól.
      Reméljük, hogy 1945. évvel lezárult a háborúk korszaka, s békés, építő munka veszi kezdetét az egész világon.
      Akik nyugaton Dániában, Hollandiában, vagy a bennünket háborúba sodró és kifosztó Németországban jártak, láthatták, hogy úgy az ipar, mint a gazdálkodás tekintetében messze előttünk járnak.
      Mi magyarok nehéz helyzetben vagyunk. Egy vesztett háború van a hátunk mögött. Viselnünk kell a vesztesek szomorú sorsát. A jóvátétel nagysága, a romba döntött magyar haza, a tőke és felszerelés nélkül álló régi és új gazdák, a megfogyatkozott jószágállomány, mind-mind hátráltatnak bennünket abban, hogy úgy az ipar, mint a gazdálkodás tekintetében a nyugati államokkal felvehetnénk a versenyt. A jelen kilátásai sajnos nemigen kedvezőek a számunkra, ha csak a jelent, a rideg valóságot nézzük, akkor szinte kétségbeejtő a helyzetünk. Azonban adjon erőt az a tudat, hogy volt már a nemzetünk ennél rosszabb helyzetben is, akkor is talpra tudott állni, most is csak megbirkózunk a bajokkal és az akadályokkal.
      Amibe a háború, a jóvátétel került, ha azt a mezőgazdaságunk és az iparunk fejlesztésére fordították volna, akkor ma minden tekintetben egyenlő ellenfélként állnánk a népek versenyében, s nem volnánk a nyugat mögött, hanem az élen járnánk.
      A szegénységből és a romokból kell nekünk a Gazdag Parasztok Magyarországát megvalósítani, életre hívni. A felemelkedés útját szolgálják a Parasztszövetség, a Népfőiskolák és a Gazdaképző Iskolák.
      Be kell látnunk, hogy csak a tudás által tudunk felemelkedni elesettségünkből, amelybe a folytonos háborúk taszítottak bennünket. Öntudatos magyar gazdáknak kell lennünk, ne elégedjünk meg azzal, amit tudunk, hanem képezzük magunkat, járjunk olyan helyekre, ahol tanulni lehet, ne szégyelljünk beülni deresedő fejjel az iskola padjaiba és tanulni nálunk jóval fiatalabbaktól. A közmondás szavai szerint élve: „A jó gazda olyan, mint a jó pap, holtig tanul”.
      A népfőiskolák és a gazdaképző iskolák feladata az, hogy mentűl több szakképzett gazdát adjanak a magyar mezőgazdálkodásnak, hogy a mennyiségi termelés mellett a minőségi termelést is elérhessük, amely nagyobb haszon, jövedelmezőbb gazdálkodás, emberibb élet formájában fog jelentkezni. Akármilyen furcsán hangzik is, csökkenteni kell a jövőben a búza vetésterületét, helyette nagyobb jövedelmet biztosító növényeket kell termesztenünk, sok és jó minőségű takarmánynövényeket, hogy szaporítani tudjuk a jószágállományunkat.
      A nagybirtokrendszer felosztásával minden gazda előtt óriási lehetőségek kínálkoznak, amelyet minden gazdának a saját boldogulása érdekében ki kell használni, azonban a megváltozott idők, termelési ágak változása több szakképzettséget, több tudást követelnek a gazdától. Tehát ne idegenkedjenek a szülők, ha a gyermekük az előbb említett iskolák valamelyikébe el akar menni. Hazakerülve pedig ne emeljünk gátat annak, ha másként akarják a gazdaságot vezetni, mint ahogyan mi vezettük eddig.
      Fejlesszük ki magunkban a közösségi életet, jöjjünk rá arra, hogy ne csak az én legyen előtérben, hanem a közösség érdekeit is tartsuk szem előtt, sőt ha a közösség érdeke úgy kívánja, azt helyezzük előtérbe.
      Így érkezünk el a minőségi termelésünkkel, a kertgazdálkodásunkkal a közösségi élet iskolapéldájához, a szövetkezetekhez.
      A sorsunk a saját kezünkbe van letéve, igyekezzünk azon, hogy ennek az irányítását ne illetéktelenek vegyék kézbe, hanem a magyar parasztság képzett, vezetésre és irányításra alkalmas emberei. Ezzel már kirajzolódik előttünk a jelen szegénységéből a felemelkedés útját szolgálni hivatott magyar szövetkezeti élet. A szegénység és a romok Magyarországából egy kert-Magyarország, egy gazdag parasztok Magyarországa lesz.
      Végre lássuk be, hogy egy árva nemzetnek vagyunk a fiai, ne tegyünk különbséget napszámos régi és új gazda között, itt a különbség csak az lehet, hogy ki milyen magyar.
      Elég volt a becsapásokból, a mellőzésekből, a magyar parasztság is követeli a jogait a parasztszövetségen keresztül, amely jogosan megilleti számarányánál és áldozatvállalásánál fogva, de a jogait csak úgy tudja ez a néposztály kiharcolni, ha szervezett, ezért van szükség a parasztszövetségre.
      A múltban úgy volt, hogy rólunk, de nélkülünk, meghallgatásunk nélkül döntöttek. Most az is el fog következni, hogy mi magunk, vagyis a mi vezetőink, amelyet a magyar parasztság termelt ki, a parasztság bevonásával fogják megállapítani a mi termelvényeinknek az árát, azért van szükség a számtartás vezetésére, amelyet szerte az országban kisgazdák vezetnek, hogy meg tudják így állapítani, hogy a gazdának az előállított termény q-ja, illetve az állt kg-ja mennyibe kerül.
      Szükség van a szövetkezetekre, hogy a gazda fáradságos munkával előállított termelvényei ne a spekuláció karmaiba kerüljenek, s vételnél se legyen kiszolgáltatva ezek kényére-kedvére. A szövetkezet kikapcsolja a közvetítőt, a spekulációt, úgyhogy a gazda termelvényeit a szövetkezet helyezi el a fogyasztó asztalára.
      Amit a kereskedelem vágott zsebre, az minden év végén osztalék formájában visszajut újra a gazda zsebébe.
      A magyarság múltját a harc jellemezte, a jelen szegénysége és romjai között találjuk meg az utat a Gazdasági Iskolákban, a Népfőiskolákban és Szövetkezetekben, amely megmutatja a magyarság igazi útját, amely a felemelkedéshez, egy szebb jövendőhöz vezet.
      A szereteten és megértésen alapuló együttműködés elvezet bennünket a régen és sokak által óhajtott magyar szövetkezeti hálózat kiépítéséhez, de ennek a népből kell, hogy elinduljon, mert csak úgy lesz igazán jó és a mi céljainknak a legmegfelelőbb.
      Lebegjen előttünk a kis Dánia hatalmas szövetkezeti hálózata, amely szintén a népből indult el, de világviszonylatban is az elsők közé tartozik. A most véget ért háború kiömlő drága magyar vérein keresztül, haldoklók halálhörgésein át egy új világ, egy új Európa, benne egy új Magyarország születik.
      Lépjünk rá a felemelkedés útjára, hogy mentűl előbb megvalósulhasson a gazdag Dánia mintájára a gazdag parasztok Magyarországa.

Elmondtam 1947. január 30-án a merenyei Zrínyi Miklós népfőiskolai tanfolyam nyilvános önképzőköri gyűlésén.

Szabadi Sándor

 *****

Az önképzőkör műsora 1942. november 28-i gyűlésre

1. Hiszekegy
2. Elnöki beszámoló
3. A múlt gyűlés jegyzőkönyvének felolvasása és hitelesítése
4. Barkaszi Károly levente elszavalja ………….. c. költeményét
5. Róbert Géza levente bajtársunk felolvas két elbeszélést.
6. Szőke József levente bajtársunk elmondja „Sasok útja” c. költeményét
7. Tóth Tibor polgárista, levente bajtársunk elszavalja ……….. c. költeményét.
8. vidám esetek az elmúlt hétről.
9. Magyar nóták tanulása
10. Esetleges indítványok
11. Himnusz

 Vissza a Tartalomjegyzékhez                              Előző oldal