Elhelyezkedtünk a Donner városi iskolában, amely most nem iskolai célokat szolgált, hanem a Németországból érkező magyar hadifoglyokat szállásolták el itten. A termek be voltak szalmával terítve, de a szalma is már törekszerű volt, ami azt bizonyította, hogy már sokan megfordulhattak előttünk ezekben a helyiségekben.
A kapunál egy rendőr állt, de többen is voltak itt szolgálatban. A rendőrség szolgálata itt azt a célt szolgálta, hogy senki ne távozhassék el innét igazoltatás nélkül; nálunk, mankósoknál ilyesmitől nem kellett nekik tartaniuk.
Ezeknek elég gyenge volt a ruhájuk. Másnap reggel kezdődött az igazoltatás. A velünk hazatérő magyar egészségügyiek nagy batyuját megnézték, s a kincstári holmit le kellett adni az udvaron. Egy pokróc vagy lepedő volt leterítve, ebbe gyűjtötték.
Velünk, amputáltakkal szemben sokkal finomabban viselkedtek, igaz, hogy nekünk a csomagunk se volt akkora, mint az egészségügyieknek. Azt kérdezték tőlem, hogy van-e valami felesleges kincstári holmim. Azt feleltem nekik, hogy a csajkám, de ha kell, ezt is odaadom, mire azt felelték, hogy csak vigyem magammal, majd az állomásokon fogok meleg ételt kapni bele, s így szükségem lesz rá.
Innét bementünk egy eléggé nagy helyiségbe, ez egy irodahelyiség volt, itt állították ki a menetleveleket, s mindenkitől megkérdezték, hogy melyik alakulatnál szolgált. A feltett kérdésekre válaszoltam, egy fiatal nő állította ki a menetlevelemet, s otthagytam az iskolát, elég nagy batyummal nekiindultam az állomáshoz vezető úton. A teher elég nagy volt. Azért lassan elmankóztam társaimmal együtt az állomásra.
Sokan úgy csináltak a bajtársak közül, hogy 2-3 inget és gatyát is magukra vettek, a ruházatot nem nézték, csak a batyukat, így igyekeztek átejteni a batyukat néző rendőröket.
Én nem alkalmaztam ezt a módszert, csak a bekecsemet vettem magamra, mert a köpenyem elég gyenge állapotban volt.
Amikor az állomásra értünk, a batyuinkat letettük, ráültünk, s pihentünk egy kicsit. Közben azon gondolkodtam, hogy hogyan fogok Kaposvárról hazajutni. Kaposvár-Szigetvár között még nem volt meg a közvetlen személyforgalom, csak a főútvonalakon indult meg a közlekedés. Az utazási igazolványomat az állomáson lebélyegeztettem.
Az állomáson láttam két magyar hadifoglyot, akik Oroszországból jöttek haza. Szánalom volt rájuk nézni. A ruhájuk rongyokban lógott le róluk, a lábuk rongyokkal volt betekerve, az arcuk sápadt, beesett, borotválatlan volt. Az egyik bajtárs Németlad, a másik Beleg községbe igyekezett.
Kaposváron megszéledt a társaság. Ki erre, ki arra igyekezett hazajutni.
Amint nézegetek, hát egyszer csak berobog egy vonat az állomásra. Állomásokon ez megszokott látvány. Nagy volt a meglepetésem, amikor megtudtam, hogy ez is nyugatról jött, s magyarokat hozott haza, mégpedig Ingolstadtból, az 540. sz. menekült kecskeméti magyar hadikórházból, ahol én is 6 hónapot töltöttem.
Ismerősök vettek körül. Vitéz Kalmár Ernő alhadnagy, aki sokáig volt szobaparancsnokom, s Csuka István barátom, aki szemüveget viselt. Először nem akartam hinni a szemeimnek, hogy a véletlen folytán itt Kaposváron találkoztunk újra egymással.
Nagyon örültünk a találkozásnak, annyi kérdeznivalónk volt egymástól, hogy alig győztünk rá felelni. Nagyon örültünk annak, hogy Isten segítségével hazakerülhettünk.
Ott kint az idegenben együtt voltunk jóban, rosszban, megosztottuk egymással örömünket, bánatunkat. Most, hogy Kaposváron találkoztunk, egymás örömében osztoztunk testvéri magyar szívvel.
Erről a találkozásról már megemlékeztem, még csak annyit akarok róla megemlíteni, hogy nagyon boldog voltam.
Magyar földön, Kaposváron köszöntött bennünket a napsugár.
Csak rövid idő állt rendelkezésünkre, de ez alatt a rövid idő alatt is sokat tudtunk beszélni, egymásnak mondani.
A továbbszállításunk kérdése is megoldódott. Kaposvártól Dombóvárig ment egy tehervonat, ez után kapcsoltak személykocsit, s ebbe helyezkedtünk el. Csuka barátom segített a beszállásnál, a csomagomat ő hozta, adtam neki a kenyeremből és valamennyi pénzt is. Kalmár alhadnagytól már előzőleg elbúcsúztam. Csuka barátomtól is nagyon érzékeny búcsút vettem, mintha testvérek lettünk volna, megcsókoltuk egymást. Nagyon kértem Csuka barátomat, hogy mihelyt hazaér a családjához írjon, szavát be is tartotta. Kalmár alhadnagy is írt nékem Pécsről.
A tehervonat szerelvény aztán lassan kigördült Kaposvár állomásáról, ment Dombóvár felé.
Isten hozzád Somogyország székhelye, virágos Kaposvár, megyek haza szülőfalumba Dél-Somogyba, annak egy kis falujába, Tótszentgyörgyre.
Somogytaszár, Kaposvár repülőtere mellett vezetett el az utunk, majd Dombóvárra érkeztünk.
Dombóváron kiszálltunk, s elköszöntünk egymástól, sok jót, minél előbbi hazaérkezést kívántunk egymásnak.
Érdeklődtem egy vasutastól, hogy mikor indul innét vonat Pécs felé. Ez bizonyára nem tudta, mert a másik kollegájához küldött. Ettől is megkérdeztem, s azt a megnyugtató választ kaptam tőle, hogy rövidesen megy az állomásról egy személyvonat Pécs felé, sőt meg is mutatta, hogy melyik lesz az a vonat, amelyikkel Szentlőrincig elutazhatok.
Hamarosan be is szálltam a vonatba, nehogy lemaradjak, inkább a vonatban ülve várjam az indulást. A jószívű, udvarias utazóközönség biztosított a számomra egy ülőhelyet a kocsiban.
Dombóvár forgalmas állomása téged is szeretettel köszöntelek. 1944. szeptember havában átutaztam rajtad, amikor Pécsről a IV. lgv. tüzér pótosztálytól Balatonfűzfőre az osztályhoz szállítottak bennünket két tehervagonban. Hála Istennek, újból láthatlak, de a két találkozás között különbség van. Akkor távolodtam az otthonomtól, most közeledek hozzá; akkor ép voltam, most pedig amputált vagyok, s csak két mankó segítségével tudok menni.
A vonatszerelvény közben kigördült Dombóvár állomásáról, s megindult útiránya: Pécs felé.
III. osztályú kocsiba szálltam be. De a háború még ezen is nyomot hagyott. A kocsinak ablaküvegje nem volt, ezt az eléggé nagy nyílást egy nagykendővel fedték be. A kocsiban utazók aztán érdeklődtek, hogy honnét jövök? hogy jártam így? melyik frontszakaszon harcoltam? Dombóvártól Szentlőrincig elég hosszú az út. Elbeszélgettünk, sok minden szóba jött. Elég sok utas utazott Pécs felé, de az utazás bizony eléggé kényelmetlen volt. A vonatban találkoztam Dr. Nicsovics Vazul szigetvári ügyvéddel, aki szintén hazafelé tartott. Kaposvárról jött, s ő is ezzel a vonattal utazott, s a folyosón véletlenül megpillantottam s szóltam neki. Már hazulról ismertük egymást, de ha nem szólok neki, ő most valószínűleg a katonai ruhában nem ismert volna meg. Majd amikor megmondtam, hogy ki vagyok, rögtön emlékezett rám. Kérdeztem tőle, hogy édesapámmal beszélt-e mostanában? Mire azt felelte, hogy nemrégen találkozott vele, s várnak haza. Említette, hogy Chonella Emil szigetvári malomtulajdonos feleségével utazik, őket kocsi várja a szentlőrinci állomáson, beszél vele, hogy engem is vitessen el Szigetvárig.
Kissé megnyugodtam az elhangzott szavak után.
Közben a vonat berobogott velünk Szentlőrincre. Itt az utasok lesegítették a batyumat, illet az ablakon adták ki utánam. Felvettem a vállamra, s megindultam az állomás épülete felé.
Egy ismerőst fedezett fel a szemem. Jancsi János poklosi barátom nagy batyujával szintén most tért haza a messze idegen földről, Németországból. Bartáságunk már régebbi keletű, a szigetvári polgári iskolában két évvel előttem járt, a kaposvári téli gazdasági iskolában én jártam előtte, én voltam a szobaparancsnoka. Én 1941-ben végeztem, ő 1942-ben. Egy pár szót váltottunk egymással, mindketten megismertük egymást. Jancsi barátom nagyon kövér volt, úgy látszik, hogy nagyon jó helye lehetett.
Dr. Nicsovics ügyvéd nem felejtkezett el a vonatban tett ígéretéről. Besegítettek Chonella Emil szigetvári malomtulajdonos kocsijába, a fogat az állomáson várta az asszonyt és az ügyvédet. A kocsi közepébe ültem. Az ügyvéd és az asszony hátul ültek az ülésben. Nem valami kényelmes ülésem volt, de azért mégis boldogított az a tudat, hogy hazafelé megyek. Nagyon örültem annak, hogy így alkalmi kocsival folytathattam az utamat, az asszony szíves jóindulatából, mert másnap, 12-én tudtam volna csak Szigetvárig eljutni vonattal, addig az állomáson kellett volna várakozni. A várakozás pedig mindig nagyon rossz.
Így Szigetvárig való elszállításom hála Istennek megoldódott. Jancsi barátom se várta meg az állomáson a másnap reggelt, ős is nekivágott gyalogosan a hazafelé vezető útnak.
Szentlőrinc. Baranya megye szentlőrinci járásának a székhelye. A messze idegenből hazatérő magyar vándor, hadirokkant szeretettel köszönt tégedet is. Falaid között, a téli gazdasági iskolában 3 hetet töltöttem, itt voltunk elszállásolva, itt volt a levente segédoktatói tanfolyam. Ez a tanfolyam járási tanfolyam jelleggel bírt. A szigetvári, barcsi és szentlőrinci járásokból gyűltünk ide össze. A Merenyei-Tótszentgyörgyi Levente Egyesületből Tótszentgyörgyről én, Merenyéből Berta István és Torma Géza, tehát összesen hárman lettünk ide vezényelve.
Ide szerettem volna a téli gazdasági iskolába tanulónak bejutni, azonban nem sikerült, így ezután kerültem a kaposvári téli gazdasági iskolába, ahol Szigetvár nagyközség alapítványi helyét élvezhettem, mivel Szigetvárról nem volt abban a két télben tanuló a kaposvári gazdasági iskolánál. Szentlőrinc kisebb hely, mint Szigetvár. A vásárterén, legelőjén sokat gyakorlatoztunk a három hetes tanfolyam ideje alatt. A tanfolyamnak a parancsnoka a szentlőrinci járás leventeparancsnoka, Vitéz Bede Fazekas Ödön őrnagy volt. Ő írta alá az „igen jó” minősítést bizonyító igazolásomat. A szigetvári járásból vezényeltek szakaszának Szabó Jenő zászlós körzetparancsnok volt a parancsnoka, a barcsiaknak Kocsis hadnagy, a szentlőrincieknek is szintén egy hadnagy.
Isten hozzád Szentlőrinc, én most megyek haza, remélem, hogy még fogunk találkozni.
A kocsis megindította a lovakat, a két jó erőben lévő magyar ló hamarosan kirobogott velünk Szentlőrincről, s nekivágtunk a Szigetvár felé vezető elég jó karban lévő országútnak. A lovak majdnem futva tették meg az utat Szigetvárig. Már messziről látszott a villanyfényben úszó város. Beérkeztünk Szigetvárra, a kocsi beállt az udvarra. Megköszöntem az asszonynak a szíves jóságát, hogy Szentlőrincről elhozatott a kocsijával Szigetvárig, a csomagomat otthagytam, s megmondtam neki, hogy édesapám a napokban be fog jönni érte. Az öreg ügyvéd úrral együtt jöttem ki a malomudvarból. A kivilágított város járdáján beszélgetve jöttünk. Majd az ügyvéd lakása elé érkeztünk, kért, hogy menjek be hozzájuk aludni az éjszakára, a következő nap majd csak hazajutok valahogy. Megköszöntem az ügyvéd szíves jóindulatát, de nem fogadtam el a felajánlott szállást, azt mondtam neki, hogy már 15 hónapja annak, hogy az otthonomtól távol vagyok, ezért nem maradhatok, az utat ismerem, s az éjszaka folyamán majd csak gyalog is hazaballagok Tótszentgyörgyre. A városháza épületén egy nagy ötágú vörös csillag volt villanyfénnyel kivilágítva. Később tudtam meg, hogy a városházán van az orosz katonai parancsnokság.
A Deutsch és a Szalai-Vörös üzlete között az úttest közepén egy emlékoszlop állt. A tetején egy ötágú csillag volt, az is ki volt világítva. Azon tűnődtem, hogy miért állították ide az úttest közepére a legforgalmasabb helyre, hiszen találtak volna a városban máshol is helyet ennek az emlékoszlopnak. Végre aztán be is látták, hogy itt még sincs neki jó helye, a forgalom gyors lebonyolítását akadályozza. 1949-ben vagy 1950-ben aztán elvitték innen,a főszolgabírói hivatal melletti térségen állították fel újra az orosz győzelmi emlékművet.
Itt, az emlékmű körül találkoztam Hádinger Jánossal. Ennek villamossági szaküzlete volt, sokszor vettem nála zseblámpa elemet és fényképező gépbe való filmet, így ismertük egymást. Most is megismert, s pár percnyi beszélgetés után folytattam az utamat tovább az ismerős aszfaltos úton.
Szigetvár, a hős zrínyi Miklós történelmi nevezetességű városa, most hogy még egyszer megláthattalak, utcáidon járhatok, szívem egész meleg szeretetével köszöntelek. Váradnak erős, ódon falai a régi magyar dicsőségről zengenek éneket, történelmi levegő árad belőled. Te se gondoltad volna, hogy falaid között orosz parancsnokság is lesz még valamikor az Úrnak 1945. esztendejében. Ismerősök vagyunk, 1934-38-ig négy éven keresztül jártam szép, emeletes iskoládba, a polgári fiúiskolába mint bejáró tanuló. Minden fontosabb épületed, főbb utcáid mind ismerősek nékem. 1945. november 11. este villanyfénynél láthattalak meg 15 hónapi távollétem után, hazamenet rajtad keresztül vezet az utam, Szigetvár. Város jelleggel bíró forgalmas hely vagy, Dél-Somogynak bevásárló és értékesítő helye. Piacaidra, vásáraidra még a szomszédos megyéből, Baranyából is sokan jönnek.
Hazaérkezésem után hamarosan voltam a városba. nem mutatta az ostrom nyomait, Szigetvár is, akárcsak Pécs vagy Kaposvár, a megszállást simán megúszta. Még épületkárok se keletkeztek. Minden úgy volt, mint régen.
Lassan folytattam tovább az utamat hazafelé. nem éreztem fáradságot, mert az otthonom már csak pár km távolságra feküdt a várostól. Milyen boldogító tudat az, ha az ember a rég nem látott otthona felé ballag.
Amint így ballagok, Kész Sándor vendéglője elé értem. A vendéglőből világosság szűrődött ki. Még gondolkodtam rajta, hogy bemenjek-e vagy pedig tovább folytassam-e az utamat; mégis azt gondoltam, hogy bemegyek. Be is nyitottam a vendéglőbe. Köszöntem, majd leültem és kértem 2 dl fröccsöt. Amit a csapos, Verem Jóska bácsi az asztalomhoz is hozott. Ismerősök is voltak a vendéglőben. Kovács Pista, Lassú Gyurka bátyám és még mások is, akik a családunknak jó ismerősei voltak. Édesapámnak Szigetváron sok ismerőse, jó barátja van, ezek közé tartozott a vendéglő tulajdonosa, Kész Sándor is. Katonaruhában is megismertek, s odajöttek körém, s megindult a kérdezősködés, hogy honnét jövök? hogyan jutottam el idáig? Alig győztem feleletet adni a kérdésekre. Majd én kérdezősködtem tőlük az itthon lévők felől. Örömmel újságolták, hogy idehaza nincs semmi baj, mindnyájan egészségesek, már nehezen várnak haza, tudják, hogy hogyan jártam, egy nagy fiam van.
Nagyon örültem a hallottaknak, hogy csupa jó hírt hallottam az ismerősöktől az itthon lévők felől, s hogy fiam született, mint ahogyan megálmodtam, megéreztem előre.
Amíg itt beszélgetünk, Kovács Pista bátyám azt kérdezi Lassú Gyurka bátyámtól: „Te Gyurka, hogy áll a te fogatod? A Sándort még ma este haza kellene vinni.”
Gyurka bátyám azt felelte vissza, hogy a fogatával fát hozott, a fa még a kicsin van, kérje el Kész Sándortól a kocsiját, akkor ő készségesen hazaszállít. Kovács Pista bátyám bement Kész Sándorékhoz, s elmondotta, hogy miről van szó. Kész Sándor bátyám is bejött a vendéglőbe, odajött hozzám s köszöntöttük egymást, a következőket mondta Kovács Pista bátyámnak:
Nem kell senkitől semmit se kérni, itt van az ő fogata, s azokat be kell fogni, engem vigyenek haza.
Megköszöntem Kész Sándor bátyámnak irántam, s rajtam keresztül családunk iránt érzett szíves jóindulatát, barátságát, hogy minden kérés nélkül átengedte a fogatát, hogy azon engem Szigetvárról hazaszállíttasson.
Most már nem sokáig tartózkodtam a vendéglőben. A kért 2 dl fröccsöt elfogyasztottam, az árát ki akartam fizetni, de Verem Jóska bácsi nem fogadta el az árát. Közben Kovács Pista és Lassú Gyurka bátyám befogták a lovakat.
Az ivóban lévőktől és Kész Sándor bátyámtól elköszöntem. Kovács Pista bátyám feltett a kocsira, ő hajtotta a lovakat, én ültem mellette. Lassú Gyurka bátyám is felült a kocsira, ő hátul ült, ő is eljött velünk.
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
