1945 év XI hó 9 nap
1945 év   II hó 8 nap
   -             9 hó 1 nap
 

     Ez a számítás azt mutatja, hogy az utazásokkal együtt kilenc hónapot és 1 napot töltöttem idegen, német földön. Most 9 hónap után végre ismét magyar földön vagyok. 9 hónap hosszú idő, hát még ha azt távol az otthontól, idegen földön, ezer veszély közepette kell leélni. De hála Istennek, túl vagyok rajta, az a fontos, hogy ismét magyar földön vagyok.

    A levegő szinte gőzölög a vértől, annyi magyar öntözte már a vérével ezt a földet, talán azért is olyan termékeny.

     Ágfalva. Köszöntelek szívem egész, meleg szeretetével mint határszéli magyar állomást; most, hogy Magyarországra értünk, már itthon érzem magamat. A hosszú utazás után magyar határőröket, magyar vasutasokat, magyar felírásokat látok. Ünnep ez nékem. Tenéked, Ágfalva állomása, ez mindennapi látvány, hogy magyarokat látsz visszatérni az idegenből. A vonat ablakából beszélgettünk a magyar határőrökkel. Egy üdvözlőlapot is írtam haza innét, amelyben ez állott: „Szeretetteljes üdvözlet a magyar határról: Sándor.” A határőrbajtársak adták itt fel. Még nem tudtam, hogy mi lesz velem, hova visznek, s azért írtam, hogy így legalább már tudni fogják azt, hogy Magyarországon vagyok. Akkor még a személy- és a postaforgalom nem volt olyan gyors, mint mostan, így az történt, hogy én előbb hazaértem, mint az üdvözlőlapom.

     Ágfalvánál 4 óra hosszat kellett várakoznunk, ezalatt még egyszer átgondoltam az idegenben töltött szomorú és vidámabb napokat.

     Isten hozzád, Németország földje. Idegen maradtál mindig a számomra. Bajor-medence, Ingolstadt és Neuburg városaiban töltött 9 hónap emléke még élénken élt emlékezetemben.

     Ausztria színpompás vidéke. A tél s az ősz komorságában is elragadónak találtam az Alpok hegyvonulatának gyönyörű, szívet s lelket gyönyörködtető, idegenek által sokszor felkeresett világhírű tájait. Nemcsak a rónaság, hanem a domb s a hegyvidék is az örök Isten alkotó kezét dicsérik. Mint ahogyan nagy költőnk Petőfi Sándor is mondja:

 „Oh természet, oh dicső természet
Mely nyelv merne versenyezni véled.”

     Megcsodáltalak, megbámultalak, mert szépnek láttalak benneteket, hát ha még nyáron láttalak volna Alpok hegység erdőségei, völgyei, hegyi patakjai.

      Itt a magyar földön nem fogadott olyan színpompás látvány, de mégis többet ér ez nékem, hazatérő vándornak, mert itthon vagyok. A nap is másként süt, még a madár is szebben dalolja énekét, s úgy dicséri a Teremtőt.

     Én is köszönöm az Istennek, hogy megengedte érnem, hogy újra magyar földön lehetek; nem sok reményem volt arra nézve, hogy életben maradok.

     Ágfalva búcsúzunk, mi megyünk tovább, te pedig maradsz, nap-nap után magyar hazatérőket köszöntöl. Nem tudom, hogy fogunk-e még találkozni? Lehet, hogy nem, de azért soha nem foglak elfelejteni, s azt a napot se, amikor megláttalak.

1945. november 10.

Örökre emlékezetes marad a számomra. Útirányunk következő állomása Sopron volt, a leghűbb város. Ágfalva és Sopron között nem nagy a távolság, csak pár km. Így a szerelvény hamarosan be is robogott Sopronba.

     Sopron, téged is köszöntelek szívem egész meleg szeretetével. Két hétig én is laktam a falaid között, hiszen innét kerültem ki Németországba. Az Orsolya téri nagy zárda épületének voltam a lakója. Isten segítségével újra viszont láthattalak, de most már gyógyult állapotban vagyok, nem szorulok kórházi ápolásra.

     A szerelvényünk itt nem sok ideig állt. De ez a kevés idő is elegendő volt ahhoz, hogy a vonat ablakából egy kicsit körülnézzünk. Szomorú kép tárult itt a szemünk el. Mi lett belőled Sopron állomása és környéke? Az állomás környékére és a széles pályatestre sok bomba hullott. Az állomás környékén az épületek romjai meredtek az ég felé. A sínek összegörbülve, az összebombázott mozdonyok kerekei az ég felé állottak, a mozdonytestek összehorpadozva, géppuska golyók lyuggatták át a lemezét, kiégett vasúti személy- és teherkocsik arról tanúskodtak, hogy a háború itt is végigszántott a maga borzalmaival. A pályatestet a szorgalmas munkáskezek igyekeztek helyreállítani, a forgalom ekkor még nem tudott olyan gyorsan, zökkenőmentesen lebonyolódni, de az élet, a magyar szorgalom s a munka itt is győzedelmeskedett a halál, rom, pusztulás felett. Most már a háborús pusztításoknak a nyoma itt is eltűnhetett.

     Utunk következő nagyobb állomása Szombathely volt. Ide este értünk. Az állomás, a pályaudvar ki volt világítva, így köszöntött bennünket. A városból s az állomásból nem láttunk semmit.

     Szombathely után Nagykanizsa következett, majd Nagykanizsa után Gyékényest érintettük, ide 10-én reggel érkeztünk. Itt adtam át egy levelet az állomásfőnöknek, amelyben bővebben beszámoltam hazautazásom körülményeiről. Most még mindig nem tudtam, hogy mi is lesz velem. A bélyeg 60,- pengőbe került. Igaz, hogy egy kicsit csodálkoztam rajta, hogy egy levélbélyeg ilyen sokba kerül, mi akkor még a hazai viszonyokról semmit nem tudtunk. A vonatablakot lehúztuk, úgy beszélgettünk az állomásfőnökkel.

     Gyékényes után érintettük Csurgót is. Csurgó a reformátusság nagy végvára. Ősi református gimnáziuma, középfokú gazdasági iskolája van. 1941-ben jártam itt, mint a kaposvári téli gazdasági iskola felsőévfolyamos növendéke. Az iskolánk ifjúsági gazdaköre itt tartott egy nagyszabású vándorgyűlést a Korona szálló nagytermében. A vándorgyűlés után a gimnázium épületét is megtekintettük. A vándorgyűlésünkről a rádió is közvetített részleteket. Csurgó évszázados református templomát a németek felrobbantották.

     Amint néztem ki az ablakon, egy nagyon megható látványban volt részem, amit soha nem fogok elfelejteni.

     Egy öreg házaspárt láttam, amint nézték a hosszú vöröskeresztes nagy kórházvonat szerelvényt, s könnyüket törülgették, s integettek a kezükkel utánunk, így üdvözöltek bennünket.

     Isten tudja, hogy ez a két öreg mire is gondolhatott, amikor a robogó szerelvényünket meglátták.

     Nagy öröm, vagy a szívüket nyomó nagy bánat válthatta ki belőlük a könnyezést.

     Ha az öröm, akkor a mi hazaérkezésünknek örülhettek, hogy megint egy nagy vonatszerelvény magyar jön haza idegen földről. Ki tudja, hogy nap-nap után hány és hány vonatszerelvény robogott el a házuk előtt, amelyekben mind magyarok voltak.

     De az is lehet, sőt a legvalószínűbb, hogy valami nagy bánat nyomhatta a szívüket.

     Talán nekik is van valakijük, akit nehezen várnak haza az idegenből, vagy talán hősi halált halt a messze idegenben. Ha életben maradt a hozzátartozótok, akkor már ő is hazatért közétek. Ha pedig meghalt, akkor az Isten adjon neki örök nyugodalmat, nektek pedig Istenbe vetett hitet, hogy a csapást keresztyéni hittel s alázattal viselhessétek el.

 Vissza a Tartalomjegyzékhez                    Előző oldal                     Következő oldal