Odabenn a konyhában volt a család, bizonyosan szokatlan lehetett nekik az, hogy ilyen késő este kocsi robog be az udvarra, mindenre számítottak, csak arra nem, hogy ez a kocsi engem hozott haza.
Odabenn nem gondoltak semmit, amikor Kovács Pista bátyám bement a konyhába, s köszönt. Azt tudták, hogy most már hamarosan hazatérek, csak azt nem tudták, hogy mikor, s milyen formában fog ez megtörténni.
Édesapám azt kérdezte tőle, hogy hol jár ilyen későn. Mire a Pista bátyám azt felelte édesapámnak, hogy „csókolj meg”. „Minek csókoljalak én meg tégedet” – válaszolta neki édesapám. „Azért, mert meghoztam a fiadat” – felelte Pista bátyám. „Az én fiamat?” – kérdezte édesapám akadozva. „Azt, azt, csak hozzák ki a lámpát” – mondta Kovács Pista bátyám. Nagyon meglepődtek mindnyájan Kovács Pista bátyám elhangzott szavain, ez az örömhír olyan hihetetlenül hangzott előttük. Valahogyan nem így képzelték a szüleim ezt az örömteljes találkozást.
Édesanyám felkapta a lámpát, édesapámmal együtt rohantak ki a verandára, hogy valóban igaz-e ez a most hallott örömhír. Kovács Pista bátyám jött utánuk.
A lámpa fénye bevilágította a verandát, s ott álltam, katonaruhában, a két mankóra támaszkodva.
Édesanyám azt kérdezte, amint katonaruhában meglátott, hogy „te vagy, édes fiam?” Mire azt feleltem, hogy „én vagyok, édesanyám”.
Édesapám és édesanyám nyakába borultam, megcsókoltuk egymást, sírtunk az örömtől, hogy viszontláthattuk egymást. Egy ilyen találkozás mindig megható látvány és érzés, az én esetem az öröm mellett fájdalmas is volt a hozzátartozóim számára, eljöttem épen, visszajöttem bénán, két mankóra támaszkodva. Nem lehet szavakba önteni azt az érzést, amikor 15 hónap eltelte után Isten segítségével idehaza egymás nyakába borulhattunk.
Majd bementünk a konyhába. A nagymamám, feleségem, s a karján egy csöppség nézett velem szembe.
Olyan gyorsan, váratlanul történt a lámpa kivitele, hogy ők nem is tudtak kijönni, bent maradtak a sötét konyhában, s várták, hogy mikor megyünk be.
A találkozás öröme itt folytatódott tovább, őket is magamhoz öleltem, megcsókoltuk egymást, sírtunk az örömtől, meghatódottságtól, hogy az Isten kegyelme, segítsége velem volt, s megengedte érni, hogy hazajöhettem. Kovács Pista, Lassú Gyurka, Csertű Sándor bátyám meg a gyerekek is mind bejöttek, így mindnyájan szem és fültanúi voltak ennek a megható, örömteljes, de mégis fájdalmas találkozásnak, amely köztem, feleségem és szüleim között ment végbe. Mindnyájan helyet foglaltunk, az egész konyha megtellett. A nagyapám ekkor már lefeküdt, valaki őérte is elment, jött is, amilyen gyorsan csak jöhetett, úgyszintén az apósom is, őket is szívem egész, meleg szeretetével köszöntöttem. Az anyósom nem tudott eljönni, mert fájt a lába, s ágyban fekvő volt. A köpenyem szélét elhajtottam, s mutattam édesanyámnak, hogy hogy jártam. Édesanyám odajött hozzám, a nyakamba borult sírva, s azt mondta, hogy „nem baj, édes fiam, csakhogy hazajöttél”.
Édesapám hozott fel bort, nékem gyorsan tojást sütöttek, hogy vacsorázzak meg.A hazajövetelem örömére poharazgattunk. Megvacsoráztam, a 8 hónapos kisfiam csak nézett, kis kezével simogatta a ruhámat.
Először azt hittem, hogy mindezt csak álmodom, hogy még reggel Kaposváron vagyok, este 10 órakor meg már idehaza a családi körben; nem álom, mégiscsak valóság. A kisfiamat ma láttam először, ő is engemet. Úgy néztünk egymásra, mint két idegen. Fiam van, a nevemre keresztelték, az Isten megjelentette álmomban, hogy fiam született. Hazatértem, valóban hazatértem. 1945. november 11. - örökre emlékezetes marad a számomra.
A sok kérdésre alig győztem feleletet adni. Még egy darabig beszélgettünk, iszogattunk.
Kovács Pista, Lassú Gyurka bátyámnak megköszöntük a szívességüket, hogy Szigetvárról történt hazaszállításomnál a segítségemre voltak, úgyszintén Csertű Sándor bátyámnak is, hogy eljött Molványhídról, hogy szüleimmel, feleségemmel, s kisfiammal történt örömteljes, de mégis fájdalmas, megható találkozáson ős is részt vegyen, s együtt örüljön velünk.
Ők is, a falusiak és az apósom is hazamentek. Az egész faluban még 11-én este híre szaladt az én hazaérkezésemnek.
A család örvendezve együtt maradt, későre járt már az idő, amikor idehaza majdnem 15 hónapi távollét után lehajtottam álomra szenvedésben megőszült, fáradt fejemet.
Isten meghallgatta imádságomat, a messze idegenből hazavezérelt az otthonomba, a szerető szívek körébe, hogy így rokkantan, bénán, de az Ő akaratában való megnyugvással, megbékült szívvel, az Ő segítségével, összetört életemmel idehaza egy új életet kezdjek.
Tudom azt, hogy minden kezdet nehéz, ez is nehéz lesz. Nehéz, súlyos mindenkinek a keresztje, de ha az Isten csapást ad, erőt is ad annak az elviseléséhez. Igaz, hogy én se vagyok a szerencse kegyeltje, de nálamnál még nehezebb sors is jutott osztályrészül sokaknak.
Megérkeztem az otthonomba, mindenkit életben találtam. A kisfiam 1945. március 25-én született, egészséges, életrevaló gyerek.
Sok szép tervem romba dőlt, mert ezek megvalósításához egész emberre volna szükség, én pedig sajnos nem vagyok az, majd ha a fiam megnő, ő lesz az én terveimnek a megvalósítója.
Hazatértem! Most, hogy itthon vagyok, még jobban megérlelődött bennem az a tudat, hogy a gazdálkodás mellett foglalok állást, hiszen ez az én élethivatásom, gazdálkodni, termelni, állatot tenyészteni, nem is tudok elszakadni az ősi rögtől, itt érzem jól magam „Ahol minden dalban dicséri az örök Isten alkotó kezét”. Ideköt minden: a gyermek- és az ifjúkor sok kedves emléke, a falu áldott csendessége, magánya.
Hacsak kinézek a gyümölcsösbe, itt is a kezem munkáját látom magam előtt, elgyönyörködök a növekedő fiatal gyümölcsfákban.
Nagy költőnkkel, Petőfi Sándorral én is elmondhatom:
„Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt boruljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.”
Portál frissítések - új fotók, bejegyzések 
