Még maradtak falaid között olyan bajtársak is, akik ápolásra szorulnak. Légy ezeknek továbbra is hűséges gondviselőjük, mint nekünk is voltál ittlétünk ideje alatt, hogy ezeket is gyógyulva mentűl előbb hazaküldhessed. A te küldetésed akkor fog befejeződni, ha minden ápoltadat meggyógyítva hazaküldöd, s azután fog sor kerülni a te hazaszállításodra. Itt operáltak meg engem is falaid között, itt gyógyult be teljesen a lábam, igaz, hogy műlábat nem tudtál adni az idő rövidsége miatt, de nem baj, majd odahaza a műláb ügyének a kérdése is csak megoldódik. Végezetül azt kívánom neked, hogy mentűl előbb kerüljél haza, vissza szép Magyarországba, s többet ne menj a hontalanságba, bizonytalanságba, légy velünk jóban, rosszban idehaza. Vigyázz értékeidre, hogy mentűl többet hazahozzál belőlük.
Áldja meg az Isten orvosaidat, egészségügyi s ápolónői személyzetedet, hivatásuk magaslatán állottak, sok súlyosan sebesült beteget mentettek meg az élők s családtagjaik s a nemzetünk számára. Úgyis nagy a veszteségünk emberanyagban, amelynek a pótlása jelenleg lehetetlen.
Áldozatos, nagy türelmet igénylő munka a betegekkel való foglalkozás, azok gyógyítása. Mert a beteg olyan, mint a gyermek, nyűgös s nagyok az igényei; amennyire lehetett, a betegek kívánságait igyekeztek teljesíteni.
Különösen a tél s a tavasz folyamán volt sok baj az ápoltakkal, mert akkor még nagyon sok volt a kórházakban a nehéz sebesült. Ekkor volt a legnagyobb a halálozások száma is. Bizony, csak lassan, fokozatosan ment a gyógyulási folyamat mindenkinél. Itt Neuburgban már lényegesen kevesebb volt velünk a baj, egyrészt azért, mert az idő is jó volt, nem kellett annyi időt a szobában tölteni, mint a téli és a tavaszi időszakban, másrészt azért, mert ekkor már fentjárók voltunk. Mi nem tudjuk nektek meghálálni soha azt az áldozatos munkátokat, amelyet a mi érdekünkben végeztetek. Az Isten bizonyosan megáld benneteket azért, hogy a gondjaitokra bízott sebesültek szenvedését gondos ápolásotokkal tőletek telhetőleg enyhítettétek.
Azt kívánom, hogy ti is mentűl előbb kerülhessetek haza, otthonaitokba.
Tudom, hogy velünk együtt ti is mindnyájan szerettetek volna eljönni haza, azonban még a ti munkátok nem fejeződött be, ti lesztek a legutolsó eljövők; amikor a kórházak menekültek, akkor ti voltatok az elsők. Nektek kell őrködni, vigyázni a kórházak vagyonára.
Az itt maradt bajtársakat gondozzátok továbbra is ugyanolyan szeretettel, mint minket.
Ti is hazakerültetek bizonyosan már régen e vérrel megszentelt hazába. A ti számotokra bizonyosan úgy tűnik fel az idegenben töltött napok emléke, mint egy tanulmányút, mint egy kirándulás.
Igaz, hogy amikor az ágyúk dörögtek, akkor a kórház menedék volt a számotokra, elkerültétek a háború poklát, borzalmait, titeket az Isten ideállított, hogy a sebesülteken, szenvedőkön segítsetek. De voltak közöttetek olyanok, akik nem tartottak ki, amikor vége lett a háborúnak, itthagyták a kórházat. Csak addig volt jó ezeknek a jellemtelen embereknek a kórházi szolgálat, míg annak az árnyékában meghúzódtak, míg az ágyúk dörögtek, s így ócska bőrüket sikerült nekik megmenteniük.
Isten hozzátok örökre, laktanyáknak épített modern emeletes épületek, ti se gondolhattátok, hogy valamikor még menekült magyar kórházak ütik itt fel tanyájukat falaid között egy időre. Valamikor, még nem is olyan régen Hitler katonai diktatúrája alatt egy nagy laktanya-város volt. A város kicsiny lélekszámához viszonyítva nagy katonai kiképző hely volt itten. Ezek az épületek a mai modern kornak az építészeti alkotásai, bizonyosan Hitler idejében építették. Sok német katonát képezhettek ki itten. Sokszor felverhették a város csendjét a német katonák énekei, dalai.
Talán titeket is a kórház vöröskeresztes zászlója védett meg a bombázástól, a pusztulástól, mert lehet, hogy egyébként csak egy nagy romhalmaz lett volna belőletek. Kár lett volna értetek. Hisz’ úgyis nagy épületkárok keletkeztek a birodalomban a háború ideje alatt. Sok szép épületből csak az üszkös romok merednek az ég felé.
A falaid között ideiglenesen otthont találó menekült magyar kórházak bizonyosan már régen hazaköltöztek innét; ki tudja, hogy most milyen célt szolgáltok. Üresen álltok-e vagy megint katonaság költözött ide falaitok közé?
Szeretném látni, hogy mi történt veletek ez alatt a közel 6 esztendő alatt. Szeretnék még egyszer itt sétálni falaid között, s elüldögélni a vadgesztenyefák alatt.
Álljatok sokáig, néha-néha gondoljatok azokra a magyar sebesültekre, akik itt gyógyultak fel, vagy itt haltak meg. Legyetek vigyázói a német nép életének.
Isten hozzád örökre, Neuburg városának szép, gondozott, 97 magyar bajtársunknak örök nyugodalmat adó árnyékos, csendes kis temetője. Október 14-én a kórházcsoport elbúcsúzott tőletek ünnepélyes keretek között, de én a gondolat szárnyain még egyszer elszállok hozzátok innét az állomástól, mielőtt véglegesen itt hagynánk ezt a szép kis rendezett városkát. Pár nappal hazautazásunk előtt voltam a temetőben, s láttam virágos, gondozott sírhalmaitokat. Nem csak nekem, mindnyájunknak fáj, hogy ti nem jöhettek velünk haza, nem érhettétek meg ezt a nagy örömet. Ti letettétek a földi élet minden gondját és terhét. Nektek már nem fáj az élet ezernyi gondja és keserűsége. Idegen földben fogtok elporladni, messze idegenben, távol otthonaitoktól, szeretteitektől, akik még csak virágot se tudnak hozni sírhalmaitokra, nem állhatnak meg egyszerű fenyőfa keresztjeitek előtt. Itt a német temető néma csendjében sokszor álltam sírhalmaitok előtt, s elgondolkodtam mindenről.
A bölcsőtől a koporsóig elég rövid az emberi élet, tele van küzdelmekkel. Nektek, kedves bajtársaim, nagyon rövid volt a pályafutásotok, ez volt az Isteni végzés felőletek s ennek így kellett történni. Fiatalon meghalni, tele tervekkel és reményekkel, ez lett az osztályrészetek, ez lett a háború eredménye:
Mi elmegyünk haza, de magunkkal visszük sírhalmaitok, keresztjeitek képét. Reáhelyezem sírotokra az örök emlékezés hervadhatatlan babérkoszorúját, emléketek élni fog szívemben. Magyar kórházcsoport, ápoljad és gondozzad ezeket a magyar sírokat, amíg itt leszel, ha pedig hazakerülsz, ezt a szent kötelességet hagyd örökségképpen Neuburg városára, hogy ő viseltesse gondját ezeknek a síroknak. Az itt nyugvó bajtársak megérdemlik, hogy az élők ne felejtkezzenek el róluk.
Isten hozzád örökre, te kis rendezett bajor városka, Neuburg an der Donau.
Sokat jártam falaid között, utcáidnak nagy része ismerős előttem. 3 hónapot töltöttem falaid között, most 3 hónap után itt hagylak, mert lehetőség nyílott a hazamenésre; az én hazám, Magyarország messze, kb. 1000 km távolságra van innét. A falaid között töltött 3 hónap úgy tűnik fel nékem, mint egy kirándulás, mint egy tanulmányút. Sok jót, szépet láttam falaid között. A falaid között élő szorgalmas bajor nép sok mindenben előttünk jár, ezt szorgalmatoknak, tudásotoknak köszönhetitek. Itt a paraszttársadalom nagyobb megbecsülésnek örvendett, mint nálunk. A hatalmas gyáriparral rendelkező Németország olcsó és jó talajművelő eszközökkel, gépekkel látta el a parasztságot, s ennek eredményeképpen a silányabb talajon is jó eredménnyel tudtak gazdálkodni. Nem tudom, hogy lakóidnak mi a véleménye rólunk, magyarokról, mert nem folytattunk velük eszmecserét azon egyszerű oknál fogva, hogy mi nem tudtunk németül, ők pedig nem tudtak magyarul.
Eljött ez a várva-várt nap, hogy elbúcsúzzunk egymástól.
Köszönöm, hogy átmenetileg otthont nyújtottál nekünk magyaroknak, akiket a háború nagy zivatara eléggé széjjelszórt.
Öreg várad dacol az idők vasfogával; kerted alatt folydogál méltóságteljesen az öreg Duna folyó; állomásod épülete, kocsmáid megszokott helyiségei, tőletek is búcsúzom.
Megszoktuk, megszerettük egymást az itt töltött 3 hónap alatt.
Mielőtt végleg elbúcsúznánk egymástól, két kérésem van hozzád, Neuburg városa. Az első az, hogy a temetődben nyugvó 97 magyar bajtársunknak sírhalmait gondoztassad, ha a magyar kórházcsoport is hazatér falaid közül.
A másik kérésem az, hogy tartsál meg emlékezetedben bennünket magyarokat, mi is mindig szeretettel gondolunk rád mindnyájan.
Remélem, hogy nem kértem sokat tőled, s ezt minden bizonnyal teljesíted is.
Szeretnék most, hat év eltelte után még egyszer pár napot tölteni falaid között. Hat év hosszú idő, ezalatt sok minden történt. A háború okozta anyagi károkat már biztosan kiheverte a falaid között élő nép, s megkezdődött a békés építő munka. Szeretnék még egyszer mindent végignézni, a temetőben a magyar bajtársaim sírját, hogy koszorút tegyek rája, a várat, a kórházcsoportnak szállást adó laktanya épületét, az állomást, ismerős kocsmáidat, az öreg Duna folyót.
De azt hiszem, hogy soha többé nem látjuk viszont egymást. Országhatárok választanak el bennünket egymástól, s emiatt az egyének korlátozva vannak mozgási, cselekvési szabadságukban.
Közben bealkonyodott, a nap is elbúcsúzott tőlünk. Többet már nem fog bennünket Neuburgban köszönteni reggelenként.
Ilyenforma gondolatok járhattak a fejemben itt az állomáson, amint Neuburg városát nézegettem utoljára, s az állomáson leveleit hullató platánokat és vadgesztenyefákat.
Társaimmal együtt elhelyezkedtünk a kocsikban, ki-ki az ő helyére, s vártuk, hogy mikor fog velünk megindulni kelet felé, hazafelé. A kórházvonat szerelvényt 6 amerikai katonai rendőr kísérte, a parancsnok egészen jól beszélt magyarul.
A kocsikat kivilágították, lassan lefeküdtünk. Nehezen vártuk azt a pillanatot, hogy mikor indul meg a vonat kelet felé, úgyhogy nem is tudtunk addig nyugodtan aludni, amíg a szerelvény meg nem indult. Végre elérkezett ez a várva-várt pillanat is. 7-én hajnalban ½ 3 órakor a szerelvény kigördült lassan a neuburgi állomásról, s nekiindult a hosszú, kb. 1000 km-es útnak, hogy a benne lévőket, akiket a sors kiragadott a békés, boldog családi körükből, ha rokkantan is, de hazaszállítsa.
A hosszú szerelvény amint kiért a nyílt pályára, gyorsan haladt a kitűnően kiépített útvonalon, bár a háború okozta mély sebek, a bombatölcsérek még mindig láthatók voltak.
Mint nagyobb várost, először Augsburgot érintettük. A történelemből ismerős előttünk ez a város. Kalandozó őseinket megverték itt a német seregek, majd Merseburgnál is; ez a két vereség intő példa volt a számukra: ha továbbra is itt akarnak maradni a Kárpátok medencéjében, akkor fel kell hagyni a kalandozásokkal; így is tettek, azután többet nem kalandoztak.
Augsburg után München, Bajorország fővárosa következett. München kb. 1 000 000 lelket számláló nagyváros. Az állomás környékén még nagy bombatölcsérek voltak láthatók. A városon keresztülmegy a birodalmi út, amely egészen Bécsig megy. Ez a birodalmi út dupla műút. A járművek két irányban közlekednek, az egyiken Bécs fel, a másikon Bécs felől. Az úttest közepén kb. 1 m széles gyepszőnyeg van, ez választja kétfelé a műutat. A nagy forgalom miatt van ez a dupla műút, s azért, hogy így a közlekedési baleseteket kiküszöböljék.
München városa óriási károkat szenvedett a bombázásoktól. A városban ekkor már helyreállt a villamosközlekedés is. A pályaudvaron sok sínpár még megrongált állapotban volt, úgyszintén sok vasúti kocsi is, de azért a forgalom megindult, az élet diadalmaskodott a halál felett.
Sok munkás dolgozott itt, a pályatesteket, a síneket javították, hogy a forgalom még jobb, zavartalanabb legyen.
Nagy pályaudvara, sok sínpárja volt Münchennek, ami a nagy forgalomra mutatott.